A magyar válogatott két éve 9. volt az Eb-n, tavaly 5. a vébén, ezek után hazai pályán, szinte ugyanazzal a csapattal már a csoportkörben kiesett. Mire számított előzetesen? Tényleg irreális elvárás volt a nyolcba kerülés?
Abszolút. Sajnálom a fiúkat, mert azt gondolom, ilyen lehetőségük az életben nem lesz még egy a sportpályafutásuk során, tök mindegy, fiatal vagy idősebb játékosról beszélünk. De nem csak a fiúk tehetnek róla, hanem az egész versenyeztetés, az egész rendszer.
Olvasta azt valaha, hogy egyik vagy másik játékost nyilvánosan kritizálták volna?
Hogy a belső játékosaink messze a piaci viszonyok felett keresnek itthon, aztán 30 gólt kapunk minden meccsen? Lehet, hogy a fizetésük felét sem érik? Ezt senki sem merte leírni. El kell gondolkodni, hogy a magyar játékosok miért nem akarnak külföldre igazolni.
Túl nagy volt rajtuk a nyomás?
A 20 ezer néző és az elvárások jelentette mentális terhet a magyar válogatott játékosainak 90 százaléka még nem ismerte meg. Ilyen terhelést kevés játékos kap, talán csak Bánhidi Bence, Máthé Dominik és Szita Zoltán.
Máthé hullámzóan teljesített, de csupán 22 éves. Sander Sagosen ugyanennyi idősen ugyanezeket a hullámhegyeket-völgyeket élte meg. Tudomásul kell venni, hogy ilyen egy játékos fejlődésének a görbéje. Hogy világklasszis váljon belőle, ez hozzátartozik. De vannak idősebb játékosaink, akiknek előrébb kellene tartaniuk. De sajnos egyik sem tart ott.
Bánhidi Bence a világ egyik legjobb beállósa, mégsem képes kihozni azt magából, amit tudna, mert a rendszer, amiben működik, nem teszi ezt lehetővé.
De az, hogy Pedrót honosítottuk, agyrém. Ha azt, amit ő teljesít, nem tud egy 20 éves magyar eljátszani, akkor azon kell elgondolkodni, hogy mi a probléma a képzésben. Nálunk Zürichben a 18 és 24 éves szélsőink jobbak, pedig csak 2500 eurót keresnek.
Amikor beszéltünk egy hete, akkor azt mondta, nem lesz sima a csoportkör, és majd meglátom, hogy Hollandia mennyire jó. Ezt miből gondolta?
Mert elég jól ismerem a holland válogatottat, az egyik játékos, Iso Sluijters nálunk játszik. Nem a világ legjobbjai, de akad köztük egy-kettő, akinek átlagon felüli képessége van. Viszont nagyon jól versenyeztetik őket és jó a mentalitásuk. Tudtam, hogy jók lesznek, mert a klubjaikban kivétel nélkül – tök mindegy, hogy hol játszanak, a Paris Saint-Germainben, az Amicitia Zürichben vagy egy Bundesliga-csapatban – húzóemberek. Mindegyikük heti szinten szembesül azzal a mentális teherrel, hogy teljesítenie kell. Nem elég az, ha tíz meccsből csak egyszer szerepel jól, mert akkor kivágják a fenébe.
A hollandoknál Luc Steins a PSG-ben, Kay Smits a Magdeburgban szerepel, olyan játékosok, akik a legjobb bajnokságokban képesek arra, hogy eldöntsék a meccseket. De a már említett Sluijters: neki nem kell teljesítenie? Szeptemberben 13 nap alatt elveszítette a 62 éves édesanyját, de az egyhetes távolléte (temetés) után két nappal meccset játszott. És jé, nem szarta össze magát. Amikor az edzője azt mondta neki, most védekezik, úgy ment, mint a gőzmozdony. Azért, mert ezek a játékosok másként vannak versenyeztetve.
De mi van a mi meghatározó embereinkkel?
Nagyon egyszerű a képlet. Amíg Magyarországon a nagy klubok leigazolnak egy tehetséges magyar játékost, de csak a lelátót koptatja, addig a vele egy korosztályú francia, norvég, dán elmegy kis-közepes klubokba, azért kapja a fizetését, hogy minden nap megdögöljön a pályán. Amíg ezt nem tanulják meg a mieink, mitől tudnának azzal a nyomással együtt élni, amit 20 ezer néző jelent egy hazai pályán?
A teljes magyar keretből ki az, aki ezt a pszichés terhet megéli hetente? Alig néhány. Ezek után miért várjuk azt, hogy megverjünk olyan csapatokat, akiknek első 12 játékosa ezzel a lelki teherrel él együtt és játszik?!
Akkor is irreális volt az elvárás, ha tavaly vb-ötödikek voltunk?
Persze. Azon a vébén hány komoly meccset nyert a csapat? Egyet. Azt mindenki tudja, hogy egy Európa-bajnokság sokkal keményebb a világbajnokságnál, olimpiánál. Az, hogy megverünk olyan válogatottat, ahol 15 éve azt sem tudták, mi a kézilabda, az én szememben nem művészet. Főleg úgy, hogyha végigmegyünk a válogatottunkon posztról posztra, és feltesszük a kérdést: ezek a játékosok Magyarországon kívül hol keresnének ennyit? És rájövünk, hogy mindegyikük irreálisan túl van fizetve.
Nekem nem azzal van a bajom, hogy sajnálom tőlük a pénzt, hanem hogy ezért még a teljesítmény sincs megkövetelve.
A légiósaink tudják, ha nincs teljesítmény, kirúgják őket. Magyarországon miért nincs ilyen? Mert a kluboknak nem kell a szponzorok felé elszámolniuk. Egy Kielnél a teljes költségvetés 40 százaléka jegybevétel, 60 százaléka szponzori pénz – az állami támogatás nulla. És ezzel az utolsó fillérig el kell számolni. Ha olyan játékost igazolnak, aki csak kétszer játszik jól, ötször közepesen, a többin gyengén, akkor megkérdezik a szponzorok, miért ilyen kézisre költik a pénzüket. Itthon ilyen nincs.
Más nemzetek sportvezetői hogyan látják, ami Magyarországon zajlik? Csodálják? Irigylik? Szörnyülködnek?
Folyamatosan azt kérik, magyarázzam el, ez hogy lehetséges. Nem értik. Egy olyan országban, ahol a GDP termelői ereje semmi a német, francia vagy svájci gazdasághoz képest, ott hogy kaphat egy csapat sok milliót az államtól évente? Amikor a Flensburgnak a 2014-es BL-győzelemkor 7,6 millió euró, a Montpellier-nek 2018-ban 8,2 millió euró volt az összköltségvetése. A Veszprém ott van a legnagyobb költségvetésű csapatok között sok éve, és még egy BL-t sem nyertek, aminek nincs semmi következménye. Az, hogy kirúgják az edzőt? Erre mondom azt, hogy ennyi hülye edző nincs a bolygón. De azon nem gondolkodnak el, hogy itt valami rendszerhiba van. Még Párizsban is – ahol azért a katariakon keresztül kicsit nagyobb gazdasági háttér van – eltűnődtek azon, hogy nem az a megoldás, hogy összevásárolunk az adott szezonra egy világválogatottat. Ettől nem lesz BL-cím.
Ez a játékosok szintjén is megmutatkozik?
Érdemes megnézni, hogy hol tart egy Sagosen és egy vele azonos korú magyar játékos. Volt magyar, aki nyolcezer eurós szerződést kötött akkor (és alig játszott), amikor Sagosen 3500 euróért az Aalborghoz írt alá, és minden meccsen megdöglött a pályán. Aztán 21 évesen Párizsba szerződött, ma 35 ezer, jövőre Kolstadban 37,5 ezer eurót keres. Mellesleg BL-győztes és igazi kézilabdázó lett belőle.
Otthon nem a szakma, hanem a politika érvényesül.
De ha nincs szakmai vezetés, akkor egy elnök hogyan kontrollálja a szakmai igazgatót és az edzőt, hogy jól csinálja, amit csinál? Egy ilyen elnök honnan tudja ellenőrizni, hogy a sportigazgató azért igazol-e játékost, mert korábban a pártfogoltja volt, és ezzel ő is pénzt keres, vagy mert a csapatnak szüksége van rá. Sehogy. Amíg ez így működik, nem lesz eredmény. Ezt tudomásul kell venni.
A magyar játékosok karrierépítését a magyar menedzserek rontják el. Érdekes, hogy Sagosen ügynöke felfogta, védencének nem fiatalon, hanem 23–35 éves kora között kell jól keresnie. Először legyen belőle kézilabdázó. Itthon a játékosok pályafutása nem arról szól, hogy sikeresek legyenek, hanem pénzt keressenek.
Hogy így gondolkodnak, arról a rendszer tehet, az kurvította el őket.
Svájcban a jóval kevesebb pénz az akadálya a sportág robbanásszerű fejlődésének?
Sokan alábecsülik a svájci kézilabdát. Jelenleg a német Bundesligában öt svájci válogatott játszik, jövőre ez a szám nyolc lesz. Hány magyar játszik a Bundesligában? Egy. Közben pedig klubszinten az összes klub – kivéve a Schaffhausent – üzleti alapon működik. Magyarországon mennyi? Egy sem. De mondok erre egy példát. Magyarországon a Nemzeti Kézilabda Akadémia Sportcsarnoka (NEKA) 2013 óta működik évi 2,5 milliárd forintból. Van női és férfi szakág, szóval osszuk ketté, és mondjuk azt, hogy akkor a férfiak 1,25 milliárdból gazdálkodhatnak. Ez hozzávetőleg 3,5 millió svájci franknak felel meg. Voltam a Schaffhausen szakmai igazgatója is, az ottani akadémia évi 500 ezer frankból működik. Ha a következő szezon Bundesliga-játékosait nézzük, akkor a jelenlegi svájci válogatottból hárman erről az akadémiáról kerültek ki. A NEKA-ból a válogatott közelében sincs senki. Pedig hétszeres az éves költségvetési különbség.
A szurkolók egy része a különböző fórumokon a vezetést ostorozza, mondván, hihetetlen, hogy ennyi pénzből sem sikerült jó csapatot összerakni. Novemberi adat szerint, amióta 2011-ben bevezette a kormány a tao-programot, a sportszövetségek és sportegyesületek 923 milliárd forintot kaptak, ebből 213 milliárdot a kézilabda.
A tao-rendszer ötlete nagyon jó lett volna. De sajnos nem arra lettek a pénzek elköltve, amire kellett volna. Az a baj, hogy ilyen mélységében kevesen látják a dolgokat. Az emberekkel sok mindent el lehet hitetni, és attól hasra esünk, hogy építettünk egy csarnokot 100 milliárdért. Tíz hasonló létesítménnyel is ez lenne a helyzet, ettől a játékosok versenyeztetése nem változik meg.
Ha valaki nem tanult meg azzal a lelki teherrel együtt élni, hogy neki kell eldöntenie egy meccset, és a fontos pillanatban összeszarja magát, az a versenyeztetés hibája.
A pénz nem felelősségteljes felhasználása nagy hiba. A 213 milliárd forint 598 millió eurónak felel meg – ez majdnem 5 évnyi teljes Bundesliga-költségvetés. Annyi különbséggel, hogy csak az elmúlt 10 évben a németek nyertek több Bajnokok Ligáját. A pénz fontos. De mert van, és mert semmi más nem számít, nem lesz eredmény. Az Eb jó példa erre. Amikor például Christian Berge irányításával összeáll a Kolstad, majd nézzük meg, hogy a pénz és a tudás mit eredményez.
Lehet ezen a rendszeren változtatni egyáltalán?
Nagyon nehéz. Ha kihúzzák a pénzcsapot, az összes légiós elmegy. Akik eddig a semmiért kaptak nagy fizetést, azoknak hogy mondod el akkor, hogy jóval kevesebbért meg kell dögleniük a pályán? Sehogy. Lennének elképzeléseim, és megfelelő emberekkel rendet lehetne rakni. De csak óriási konfliktusok árán, és ez bizonyos érdekköröknek nem biztos, hogy jó lenne. Azt mondom, egye fene, legyen ennyi pénz a sportágban továbbra is, de akkor legyen hozzá megfelelő követelményrendszer is. De nincsen.
Csak azt tudom javasolni minden fiatal kézilabdázónak, hogy a lehető leggyorsabban menjen külföldre.
Sportvezetőként milyen tapasztalatai voltak magyar játékosokkal?
Schaffhausenbe például én vittem Császár Gábort. Az első beszélgetésünkkor azt mondtam neki, hogy ismerem gyerekkora óta, nagyon jó kézilabdázónak tartom, de ismerem a gyengéjét is. Üljünk le, és elmondom a követelményrendszerem. Ha elfogadja, mindenben támogatni fogom. Ha egyszer nincs úgy, akkor repül. És működött. Nem voltak sztárallűrjei, amíg ott voltam sportigazgató, négyből négyszer lettünk bajnokok.
Volt olyan magyar játékos, akit meggyőzhetett volna, de a klubja vagy a menedzsere nem engedte?
Igen volt, de inkább a nagyobb fizetést és a lelátót választották, de azóta az idő sajnos nem neki és a menedzserének adott igazat.
Ha semmi sem változik, akkor mi várható a következő tíz évben?
Amíg tart az állami pénzherdálás, addig semmi. Majd jöhet a B csoportos világbajnokság.
És akkor jönnek vissza azok a balekok, akik a sport iránti tiszteletből csinálják az egészet.
Kézilabdás családban nőtt fel, édesapja, Vass Károly és nagybátyja, Vass Sándor is a sportág legendái közé tartoznak. Nem csoda, hogy kritikusan fogalmaz.
Édesapám, sajnos, tavaly meghalt, de Sanyival sokat beszélgetünk. Ő emiatt hagyta abba az egészet. Amíg nincs igény arra, hogy rendszerszinten javuljon bármi is, addig minek elmondani a véleményt? Végre szakmai alapon kellene összerakni valamit.
A kudarcok után meg beáldozunk egy edzőt, keresünk egy még nem elhasznált nevet, és minden ugyanígy megy tovább a következő kudarcig.
