Amikor az emberek meghallják, mit sportolok, mi adja az életem értelmét, a többség furcsán néz rám. Azt gondolják, az életemmel játszom és előbb utóbb, mint „A nagy kékségben” Jacques Mayolt, engem is elnyel a mélység.
A 2019-es világbajnoki címem tapasztalata azt mondatja velem, a 81 méterrel a tengerszint alatt eltöltött pár másodperc földöntúli érzés. Olyan hely ez, ahol mámoros nyugodtság és békesség fog el. Egyedül vagy, mégsem magányosan. Sikerélményt érzel, pedig tudod, még csak félúton jársz.
Földi stresszhelyzetek, amitől egy-egy pillanatra megáll a szív
Számos tényező befolyásolja, milyen mélyre tudok leúszni. Pontosan tisztában kell lennem a képességeimmel, mentális és fizikai állapotommal, továbbá a hely merülési és időjárási körülményeivel.
Ha túlvállalom magam, baleset lehet a vége. Ha alul tippelem, esélyem sincs nyerni, mert ha 80 métert jelentek le, hiába érzem úgy verseny közben, hogy simán menne akár a 90 is, a tenger mélyén már nem tudok módosítani az előre beállított céltávolságomon.
A merülés előtti nap ennyi ismeretlen alapján, de az edzőmmel egyeztetve hozom meg a végső döntést, amit Sarm es-Sejkben, az olasz Andrea Zuccari, a világ egyik legjobb szabadtüdős merülőjének iskolája, és nemzetközileg hitelesített versenyhelyén lejelentek a versenyigazgatónál.
Annyit tudok, másnap a legnagyobb célmélységet megadó merülő indítja a versenyt. Este végre megkapom a rajtlistát. Tavaly, amikor a vb-n kiderült, hogy a 81 méteres célmélységemmel elsőnek indulhattam, eléggé meglepődtem. Most, amikor ránézek a lapra, inkább megnyugszom, megint az egyes szám szerepel a nevem mellett. De ebben a pillanatban tudatosul bennem az is, hogy a 86 métert, ezt az elég impozáns számot már nem csak én, hanem mindenki más látja, mi több, immár el is várja velem szemben.
Angyalok vigyáznak rá
Másnap a versenyszabályzatnak megfelelően a megadott merülési időm előtt egy órával kell megjelenjek a parti bázison. Ha kések, kizárnak. Időben érkezem. A bíró ránéz az órájára és rögzítik az időpontot. Megkezdem a szokásos rituálémat, a mintegy 25 perces légző- és nyújtógyakorlatokat. Beöltözöm, felveszem a két részes, kapucnis neoprén ruhámat. Beállítom, majd behelyezem a kapucnimba a mélységjelző búvárórát. Lábamra felhúzom a két, méretes karbonuszonyt, orromra csipeszt, fejemre maszkot, a számba sznorkert teszek.
Nagyjából tíz perccel a kilenc órára kitűzött rajtom előtt pár lépést teszek, majd felfekszem a vízre. Beúszom a tengerbe. A cél a parrtól cirka 250 méterre lebegő platform. A bírók, az „angyalok” – így hívjuk a biztonsági búvárokat, akik vigyáznak rám –, az orvos, a szervező már itt várnak. A platform középén látom a rögzített, mélyben eltűnő főkötél végét.
Nem végzek melegítő merüléseket. A maszkot és a sznorkert leveszem, odaadom az egyik „angyalnak”. Iszom egy korty vizet, majd jól átöblögetem a számat. Az utolsó percekre hanyatt fekszem, levegővel felfújt párnát helyezek a nyakam alá, ami kényelmesen fenntartja a fejem és megakadályozza, hogy hullámzásnál vizet nyeljek. Azért nem hason várom a rajtot, mert abban a testhelyzetben a tüdőm fele víz alá kerül, így ha csak minimálisan is, de hat rá a nyomás, azaz kisebb lesz.
Ellenőrzöm, hogy ne legyen légbuborék a fülemben, kellően megtelt-e vízzel a kapucnim, majd teljesen kizárom a körülöttem lévő világot. Nem gondolok másra, csak a merülésre és hogy megnyugodjak. Csukott szemmel relaxálok és közben teljesen ellazulok, lebegek a vízben, mint gyerek az anyaméhben. Lélegzem anélkül, hogy módosítanám az ütemét. Pont úgy, mint bárki más, közvetlen az elalvás előtt. Mégsem félálomszerű, sokkal inkább éber, fókuszált állapot ez, amelyben a szívverésem ugyan lelassul, de a tudatom maximálisan jelen van. Az agyam méterről méterre végigpörgeti, mi vár rám a következő három percben. Itt már nincs helye módosításnak, bizonytalanságnak.
A rajt előtt kettő perccel a bíró elkezdi a visszaszámlálást. Eleinte 30, majd 20, majd 10, 5, végül egy másodpercenként jelez. Itt még lélegzem. Lélegzem. Eljön a pont, amikor elengedek mindent. A bíró bemondja a 20 másodpercet, és elkezdem beszívni a levegőt.
Amikor húz lefelé a mélység
Alapvetően két fajta légzést különböztetünk meg: a hasit és a mellkasit. A kettő közt a különbség az, hogy melyik légzőizmot használod. Az utolsó nagy levegőt kontrolláltan két fázisban veszem. Először a szájamat csücsörítve, mintha szívószállal szívnám be a tüdőm alját, a hasi részt töltöm meg, majd fokozatosan feljebb érve a mellkasi részbe juttatom be a friss oxigént. Mindkettőnél más izmokat használok a tökéletesség érdekében. A belégzés utolsó része az, amit csak a profi mélymerülők alkalmaznak, ezt nem ajánlom senkinek, mert rizikós. A legvégén „packingelünk”, ami annyit tesz, hogy amikor befejeztem a mellkasi légzést, és érzésre dugig van a tüdőm, tudom, mivel rugalmas, valamennyi levegőt még bele lehet préselni. Ez a „(be)pakolás”, aminek a 80 méternél mélyebb merüléseknél komoly jelentőség jut.
Pont mire a bíró a számolás végére ér, én is befejezem a levegővételt. Hasra fordulok, fejemmel és felső testemmel lefelé bukok, egy nagy mellúszó kartempóval lesegítem magam és amikor teljesen elmerültem, a páros uszonyaimmal a szabály szerint „krallozva”, azaz gyorsúszáshoz hasonlító lábtempóval megkezdem az utamat lefelé.
Az első tíz méteren, amit nagyjából tíz másodperc alatt teszek meg, le kell küzdenem a víz felhajtóerejét. Ez az egyik legmegterhelőbb szakasz. A teljesítés milyensége nagyban meghatározza a merülésem többi része.
Sokaknak lehet abban tapasztalata, hogy amikor az úszómedence aljáráról próbált egy kavicsot, vagy az elmerült szemüvegét felhozni, kellemetlen feszülést, esetleg fájdalmat érzett a fülében, amely megállásra, azonnali emelkedésre késztette. Ennek egyszerű fizikai magyarázata van. Ahogy egyre lejjebb úszol, úgy nő a víznyomás. A nyomás az emberi test levegővel telített üregeire hat, vagyis az arcüregekben és a fülben lévő levegőre. A kellemetlen érzés a nyomás-kiegyenlítetlenség következménye, ami elkezdi befelé nyomni a dobhártyát.
A szabadtüdős (és a palackos) merülés egyik kulcsa ezért az egyenlítés. Hogy a fájdalmat elkerüld, egyenlő szinten kell tartanod a külső víz és a testüregek nyomását. Ezt úgy teheted meg, hogy befogod az orrodat és finoman belefújsz, ezáltal a levegőt a garatból a füledbe irányítod. Ahhoz, hogy 86 méterre lejuss bonyolultabb technikát kell elsajátítani. Profi mélymerülőként orrcsipeszt használunk, így nem szükséges befogni az orrunkat. Az első tíz méteren majdhogynem méterenként egyenlítek, ahogy egyre mélyebbre érek, egyre ritkábban kerül erre sor, 70-80 méter között nagyjából másfélszer.
Annak ellenére, hogy a Vörös-tenger kifejezetten világos, áttetsző még száz méteren is, a szememet csukva tartom. A vezető kötelet megérinthetem a kezemmel, de nem foghatom meg, mert az kizárással jár. Érzékelem a sebességemet, a megfelelő pozíciót. A víz alatt előforduló áramlatokat is realizálom. Ha úgy érzem elsodor a víz, kinyitom a szemem és tájékozódom, megkeresem a biztos pontot, a kötelet.
A tüdőd öklöd felére zsugorodik
40-45 méter mélyen már nehezebb leszek, mint a testemet körülvevő víz, ezzel megszűnik a felhajtóerő. Már nem lábtempózom, kifejezetten húz a mélység lefelé.
Ezt a szakaszt free ride-nak, azaz ingyen útnak hívjuk, holott korántsem adják ingyen. Cserébe a legkülönlegesebb, semmihez sem hasonlítható élményt adja.
Felvetődik a kérdés: ha a tüdőm tele van levegővel, hogyhogy nem tart fönn? Ez is szimpla fizika. Az ember 70 százaléka víz, és a test mérete a víznyomás hatására nem csökken. A levegő térfogatát viszont annál inkább befolyásolja – erre a kiegyenlítésnél már utaltam. A felszínen egy bár a nyomás, tíz méteren kettő, húsz méteren három, nyolcvan méteren már kilenc. Ahogy nő a nyomás, úgy csökken a levegő térfogata. A tüdő – akár egy pöttyös labda – mérete a felszínen ismert, viszont a nyomás hatására tíz méteren már a felére zsugorodik, húsz méteren a harmadára és így csökken tovább, amíg el nem éri a lehetséges minimális térfogatát.
A zuhanás közben egyenlítek és arra figyelek, hogy megtartsam az optimális pozíciómat. Ha szétteszed a kezed és a lábad, lassulsz, ha összezárod, gyorsulsz. Pont, ahogy az ejtőernyősök esetében, csak a vízben minden lassabban történik. Ezért a fejem felett kinyújtott karral, egyik tenyeremet a másikba helyezve, összezárva, totál függőlegesen próbálok zuhanni, nagyjából egy méter/másodperces sebességgel. Utóbbi miatt fontos a nyaksúly méretének a pontos meghatározása. Tehetnék magamra akár öt kilós nehezéket is, amivel még gyorsabban zuhannék lefelé, csakhogy azt az öt kiló pluszt fel is kell ám hozni! Ezért csak két kilóval merülök, ami segít az első 25 méteren, és csak kicsit zuhanok gyorsabban, mintha pusztán a saját testsúlyomra hagyatkoznék.
Irány felfelé
A kapucnimban lévő mélységmérőt 82 méterre állítottam be rajt előtt. Ez adja a sípjelet négy méterrel a célmélységem előtt. Felkészülök a fordulásra. Az utolsó négy méter alatt kinyitom a szemem, széttárom a kezem. Lassítok. 86 méteres mélységben is jól látom a kötélre rögzített célkarikát és rajta az áramlat által mozgatott címkéket. Többet is lebegtet a víz, mivel a versenyzők merülései között nem húzzák fel a kötelet. Mindenkinek csak egyet kell magával vinnie a felszínre annak érdekében, hogy bizonyítsd, valóban elérted a kitűzött mélységet. Letépem az első kezem ügyébe esőt, felakasztom az övemen lévő tépőzárra. Megfordulok.
A légzés alapvető életfunkció. Amikor a fürdőkádban méregeted, mennyi ideig tudsz a víz alatt maradni, majd kis idő elteltével azt érzed, nincs tovább, felemelkedsz. A szervezeted ilyenkor nem az oxigén csökkenését érzi, hanem a széndioxidszint növekedését. A levegővétellel e kettő arányát tartjuk egyensúlyban. Friss, oxigénnel telt levegőt szívunk be és a fáradtat, a széndioxiddal telit fújjuk ki percenként többször is. Ennek köszönhetően maradunk életben.
A víz alatt, miközben merülsz, nem juthatsz friss oxigénhez, pedig azt a fizikai igénybevétel, de még a fejedben cikázó gondolatok, mentális folyamatok is fogyasztják. Ezért a merülés során törekedni kell arra, hogy minél hatékonyabban, oxigéntakarékosabban működjél, ebbe beletartozik az agyad maximális kontrollja.
Miközben megfordulok, és megteszem az első lábtempókat felfelé, még egyáltalán nem feszít a tüdőm. De most kezdődik az igazi munka. Újra felveszem a pozíciót, koncentrálok a helyes testtartásra. A kezem továbbra is ék alakban, de immár felfelé mutat, csak lábbal hajtom magam. A kötelet továbbra sem foghatom meg. Folyamatosan haladok. Előbb-utóbb eljön az érzés, amikor nem csak a széndioxidszintem emelkedik, de az izmom is elkezd savasodni. Ez a lábtempók hatására viszonylag hamar bekövetkezik, ami miatt szinte égnek, elnehezednek a végtagjaim. Ezért a végefelé már lelassítok. Az utolsó 25 méteren fordítva használom ki a fizikát: a víz felhíjtóereje, ami lefelé nehezített, itt megkönnyíti a haladást. Ahogy a tüdőm is folyamatosan tágul vissza, az is segít az emelkedésben.
A merülésem kezdete óta a felszínről engem szemmel követő szabadtüdős mentőbúvárok hivatalosan a célmélységem utolsó egyharmadánál kell találkozzanak velem. Avagy a felszín alatt 27-28 méternél kellene meglátnom őket, ezúttal azonban már 40 méternél megérkezik az első angyalom. 30 méteren ott vár a második is. Mellettem tempóznak fel. Felmerül a kérdés, miért nem könnyűbúvárok vigyáznak ránk, mentenek, ha szükséges? Azért, mert nekik kötelező betartaniuk az emelkedési sebességet, időszakonként meg kell állniuk a dekompresszió miatt. Avagy szabadtüdős versenyeken használhatatlanok. Itt épphogy az a cél, ha baj van, minél hamarabb a felszínre vigyenek.
Ezúttal 2 perc 59 másodpercet töltöttem a víz alatt. 1:40 alatt értem le, 1:19 alatt úsztam vissza. Mégsem robbanok ki a vízből derékig, nem szívom magamba a levegőt teli szájjal, mint aki éppen túlélte a fuldoklást. A felszínre érkezésnek is szabályozott a módja.
Az előírás szerint a sikeres teljesítés érdekében kontrolláltan kell viselkednem. Amint felbukkanok, 15 másodpercem marad arra, hogy bemutassam a kötelező protokollt. Először leveszem az orrcsipeszt, majd kimutatom a búvárok egyezményes minden rendben jelét, végül angolul is bemondom: I am okay!
A 15 másodperc letelte után elkéri a bíró a címkét. Bemutatom. Újabb 30 másodpercig mindenki feszülten vár, majd látom, amint felemeli a versenybíró a fehér kártyát és hallom, amint bejelenti: „Sikeres kísérlet 86 méteren!” – és a körülöttem lévő búvártársaktól, a mentőbúvároktól megkapom a szokásos örömteli fröcskölést.
Szóval igen. A szabadtüdős merülésben van rizikó, de megfelelő önismeret, önkontroll mellett nem több, mint amikor Budapesten beszállsz a kocsidba és lemész Balatonra. Lehet meglepő, de utóbbitól jobban is félek. Túlzott kockázatot sosem vállalnék, sosem lépném át a határaimat. Anyukám nem bocsájtaná meg.
Cél: az Országház, vagy a Bazilika megúszása, avagy a világcsúcs
Éveken át szinkronúsztam. Az edzőim csak a „csapat duci kislányaként” emlegettek. De 16 évesen nem ezért hagytam abba végleg, hanem mert Pilisszentivánon laktunk, onnan pedig a lakhely, a Margitszigeti Sportuszoda és a tanulás háromszögét nem tudtam összeegyeztetni.
Gimnázium után idegenforgalmi menedzserként és idegenvezetőként dolgoztam és ezalatt a hat év alatt felvittem a versenysúlyomat és az átlag alkohol-, kávé-, illetve cigarettafogyasztásomat a maximumra. Tudtam, ezéltal nem csak kellemesen telt lettem, hanem egészségtelenül elhíztam, de próbáltam nem tudomást venni erről. A karrieremre koncentráltam, a tudásépítésemre, nem pedig a fizikális, mentális egészségemre. Éveken át nem táncoltam, pedig imádok, nem jártam strandon, mert szégyelltem levetkőzni.
Négy éve eltörtem a bokámat. A kórházban megmértek és 105 kilót mutatott a mérleg. Megműtöttek, de a túlsúlyom miatt nem gyógyult megfelelő ütemben a sebem. Ennek két pozitív hozadéka lett: a rehabilitációm alatt fogytam tíz kilót, és jutott időm átgondolni az életemet.
Még a betegágyon lefoglaltam több repülőjegyet és miután felépültem, elkezdtem utazni. Tenerifén elmentem búvárkodni. Az olasz oktató azt javasolta, olyan jól megy ez nekem, hogy érdemes lenne megcsinálom az oktatói vizsgát. Felcsillant a szemem. A Dorogi-tóban elvégeztem az alaptanfolyamot, majd következő télen kiköltöztem Spanyolországba. Elkezdtem edzeni, a merülés érdekében lefogytam és szép lassan több helyszínen búvártapasztalatot szereztem. Közben egy magyar barátom megismertetett a szabadtüdős merüléssel is. Tenerifén kölcsönadta a hosszú műanyag uszonyát. Azt mondta: „Ezekkel le tudsz merülni, de vigyázz, mert amikor fölfelé jössz, elájulhatsz.”
Két éve végül Hondurasban végeztem el a palackos mesterbúvár tanfolyamomat, egy stéggel arrébb szabadmerülős oktatás is folyt, ott végeztem el végre az első két napos szabadtüdős alaptanfolyamomat. Azon nyomban eldöntöttem, ez az amit igazán szeretnék. Azóta csak egyszer merültem palackkal, mert teljesen beleszerettem az utóbbiba. Egy évvel később, 2019 szeptemberében már 81 méterig jutottam, ezzel a teljesítménnyel lettem világbajnok Franciaországban, most meg Egyiptomban állítottam fel új magyar csúcsot 86 méteres mélységgel.
Ezzel az AIDA-rangsorban a világon a második helyen állok a 92 méterig jutó szlovén Alenka Artnik mögött. A cél egyértelmű, világcsúcsot szeretnék felállítani. Sőt, egészen pontosan mélyebbre szeretnék jutni. A Bazilika és az Országház kupolájának a teteje egyaránt 96 méter magasra nyúlik. Szebb célt nem is tudok elképzelni, minthogy képzeletben a feje tetejére állítsam ezt a két épületet, belehelyezzem a tengerbe és leússzak a tetejéig.
