Ha azt mondom 6-3, milyen gyermekkori emlék jut eszébe először?
12 éves voltam, amikor 1973-ban apu elvitt a Fészek Klubba. Sebes Guszti bácsival, és az itthon maradó játékosokkal megemlékeztek a londoni mérkőzés 20. évfordulójáról. Az akkori technikai lehetőségnek megfelelően levetítették a 6-3 kissé sercegő, foltos felvételét, amit életemben akkor láttam először. Rettentően büszkeséggel néztem a meccset és óriási áhitattal tekintettem a mellettem ülő főszereplőkre. Az alkalomból kiadtak egy 20-30 perces hangszalagot is, amelyen Szepesi György eredeti közvetítésében adták közre a kilenc gólt. Eztán a gombfoci asztalomnál mindig az szólt a háttérben, én meg Szepesivel együtt szinkronban közvetítettem a meccset.
Édesapja 1960-ban fejezte be futballkarrierjét, így élőben nem láthatta tétmeccset játszani. Milyen történeteket mesélt a korszakról?
Sajnos nincsenek ilyen jellegű emlékeim, ezért nem is tudok sztorikkal szolgálni.
Ez elég hihetetlennek tűnik.
Édesapám ugyan a Honvédnál is edzősködött, majd szövetségi kapitányként is dolgozott, később az MLSZ-nél is, de sosem hozta haza a labdarúgást. Puskás Öcsi bácsival ápolt igazán baráti kapcsolatot, de vele nem találkozhatott, mert kint maradt – ahogy Czibor is, Kocsis is –, míg az itthon maradtakkal inkább munkakapcsolatot ápolt. Grosiccsal, Budaival, Hidegkúti Nándi bácsival, meccseken, edzésen futottak össze. Apu a futballista társaságát a hétvégeken, a mérkőzéseken letudta. Otthonunkból csak családi barátokra emlékszem, leginkább két családra, Pados Gyuszi bácsiékra, Selmeczi Feri bácsiékra és bár mindketten szerették a futball, mint akkoriban mindenki, de az élet más területén dolgoztak.
Szülei velük sem beszélgettek az Aranycsapatról, az ’50-es, ’60-as évek futballjáról?
Egy-egy baráti beszélgetésen biztosan sok minden elhangzott, de engem ezektől szinte mesterségesen távol tartottak. Fokozottan fókuszban lévő gyerekként nem akartak semmilyen szinten kitenni a politikának. Apu mindig azt mondta: „Amit nem tud a gyerek, azt nem is tudja elmondani!” Akadt egy másik mondás is, mégpedig: „A falnak is füle van”. Akkoriban nem értettem ezt, felnőtt fejjel persze már igen. Utólag tudtam meg azt is, hogy a családi vállalkozás, a Bozsik Tricotage, a belvárosi kötöttáru üzlet számára a többi sportoló hozta Ausztriából a fonalat, a gyapjút. Kvázi az akkor még szürkegazdaságnak számító mezsgyén mozgott a családi vállalkozás. Az összes „felnőtt dologtól” abszolút távol tartottak.
Nincs hiányérzete ilyen szempontból?
Felnőtt koromban, szülőként, amikor már a gyerekeim is kirepültek, akkor fogalmazódott meg bennem, mi hiányzik legjobban édesapámból. Amikor együtt van a család, leülünk a fiaimmal és a lányommal, a nejem sereg-pereg körülöttünk, esszük a kolbászt, hasítjuk a szalonnát, leöblítjük egy kis pálinkával, vörösborral. Ilyenkor szenzációsakat beszélgetünk az élet mindenféle dolgairól. Na, ezt nem tehettem meg apuval.
Alighanem, ha megéri a felnőttéválásomat, akkor tudtam volna meg igazán sokat a 6-3-ról, ’54-ről. Amikor már tudja, hogy felnőttem, nem szükséges óvnia, mert már tudom kezelni azt, amit hallok.
Ennyire jóindulatú burokban nőtt fel?
Édesanyám kifejezetten próbált megóvni mindentől, távol tartani az általa megismert futballvilágtól.
Utóbbinak mi az oka?
Lehet, hogy nem a futballban képzelte el a jövőmet.
Csalódás érte?
Anyuban mindig is éreztem egy kis haragot a rendszer iránt. Neheztelt a Honvédra is, mert nem álltak ki apu mellett amikor már edző volt. A szövetségi kapitányi titulusa miatt nyilván nem háborgott, mert az hatalmas megtiszteltetés, de mint utóbb bebizonyosodott, édesapám lényegében abba halt bele, az elvesztésébe pedig édesanyám betegedett bele. Talán ezért óvott nem csak azoktól az információktól, történésektől, amit átéltek a háború után, majd az ’50-es, ’60-as években, hanem lényegében mindentől. Inkább a tanulás felé terelt, arra helyezte a hangsúlyt. Olvasott, intelligens nőként a helyes ragozásra, a hangsúlyozásra, a szép beszédre fókuszált. Amikor tett-vett a konyhában, gyakran játszottunk olyat, hogy csak mondott egy szót, és számoltuk, ki tud több szinonimát felsorolni. Azt gondolta, a foci bizonytalan, vagy bejön, vagy nem. Ezért lebegtem sokáig a kettő között. Pedig látnia kellett volna, hogy engem a futball érdekelt a legjobban.
Meccsre azért járhatott édesapjával?
Édesanyám erzsébeti lány, édesapám kispesti. Mi a Gellérthegyen laktunk. Szombatonként letettük anyut a szülői háznál, apuval pedig átmentünk Kispestre a Honvéd bajnokijára. Viszont miután kiszálltam a kocsiból nem apuval mentem tovább, fel a nézőtérre, hanem melegítőben, hónom alatt egy labdával a hátsó földes pálya felé vettem az irányt. Miközben ment a meccs, vagy a rúgófalhoz püföltem a labdát, vagy elfocizgattam a menet közben érkező srácokkal. Azt se tudtam mennyi az eredmény, hol áll, hányadik helyért játszik a csapat. Csak fociztunk.
Arra csak emlékszik, édesapja milyen fogadtatásban részesült, amikor megjelent a kispesti stadionban?
Hatalmas tisztelet vette körül. De gyerekfejjel ez sem jelentett különlegességet, mert bárhova mentünk, ezzel szembesültem. Gyakorlatilag minden nap, mindenhova elkísért a Bozsik név és minden, ami vele járt. Első nap, amikor beléptem az óvodába és bemutatkoztam, az óvónő elkerekedett a szemmel nézett fel édesanyámra és megkérdezte: „Annak a Bozsiknak a fia?” „Igen annak” – felelte. Iskolában ugyanez.
Hogy csapódott le önben ez az örökölt ismertség?
Természetesen, mert ebbe születtem bele és napi szinten szembesültem vele. Nem is tudtam elképzelni, hogy lehetne másképp is. Mint bármelyik más gyerek a saját édesapjára, én is apaként néztem fel rá, pedig tudtam, igen, én vagyok Bozsik Péter, édesapám 100-szoros válogatott – mert akkor még csak annyi volt, később fogadtak el egy vereséggel végződő meccset hivatalosként, így lett 101-szeres -, ismert ember. Sokkal később, amikor Zalaegerszegen akadt az a sikeres 1-1,5 évünk, ott szembesültem, mennyire furcsa érzés lehet, amikor az ember nem tud úgy végigsétálni az utcán, hogy ismerős, ismeretlen ne köszönjön rá, ne nézzék meg, ne súgjanak össze a háta mögött.
Az iskolatársak nem féltékenykedtek, nem bántották édesapja miatt?
Sosem voltam egy ugra-bugra gyerek, inkább csendes, visszahúzódó. Meglehet pont azért, mert bármilyen új közösségbe kerültem, eleinte éreztem magamon a tekinteteket. De féltékenységgel, vagy apu miatti rosszindulattal, netán róla alkotott negatív megjegyzésekkel sosem találkoztam. Ki merem jelenteni, mindenki szerette. Tiszteletet, pozitív közeledést éreztem leginkább irányába, így felém is. Talán először kamasz koromban, gimnáziumban futottam bele az osztályfocik alkalmával olyanba, hogy az ellenfelek közül páran kicsit a kelleténél jobban odatették a lábukat, csak azért, hogy megmutassák a Bozsik-gyereknek, ők sem akárkik. De ez meg a pályán tök természetes.
Szokatlanul későn 16 évesen lett igazolt labdarúgó. Ennek is az az oka, hogy egyfajta burokban nőtt fel?
Budán születtem, úri negyedben laktunk, minden valamire való pálya iszonyatosan messze esett tőlünk. Édesanyám tán kicsit el is kényeztetett, mert elképzelhetetlennek hatott, hogy 12 évesen egyedül, villamossal menjek Kispestre. Azaz leginkább a logisztika miatt nem lettem hamarabb igazolt játékos.
Édesapja sem erőltette a focit?
A pöttyös minden gyermekkori fotón ott látható a kezemben, vagy mellettem, de nem csak a focit, az összes labdajátékot szerettem. Ennek megfelelően kosaraztam, teniszeztem, pingpongoztam és persze rúgtam is a labdát. Apu semmiféle pressziót nem helyezett rám. Azt mondta: „Nem baj az, ha mindenféle sportot űz a gyerek. Kispályázzon, teniszezzen, kosarazzon. Jó dolog ez, mert meg lesz az állóképessége, a labda-, és játékügyessége. Ráér akkor leigazolni egyesületbe, ha úgy gondolja, tényleg futballozni akar.
Tanítgatni sem tanítgatta a kertben, a játszótéren?
Amikor hallotta, hogy dobom a ház falának a labdát, mellel átveszem és fordulásból kapura lövöm, mindig kijött és javítgatta a hibákat: „Kicsit jobban menj alá, dobd meg a melleddel kicsit, és utána fordulj egyből a kapu felé!” Amikor kétérintőztünk a nálam 1,5-2 évvel idősebb szomszéd sráccal, akkor meg a rúgótechnikámat javítgatta, és megmutatta, hogyan lépjek a labda mellé, hogyan tartsam a lábfejemet, feszítsem meg a rüsztömet rúgás közben. Végül a Vasasban, 1977-ben, egy évvel édesapám halála előtt lettem igazolt játékos.
Miért a Vasas, miért nem a Honvéd?
Mert a Márvány utcánál felszálltam a 4-es buszra, ami a Fáy utcánál tett le. Oda jutottam el a legkönnyebben.
Említette, ott a Fészek Klubban milyen büszkeséggel töltötte el a 6-3, az Aranycsapat tagjainak közelsége. A rendszerváltást követően ez a fajta érzet mintha átalakult volna a magyar futballközegben. Hogyan kellene emlékezzünk 2020-ban a 6-3-ra?
„Mit akarunk még mindig a 6-3-tól? Fűzős volt a labda, meg kocka alakú. Rég volt, szép volt, de hagyjuk már…” – mondták sokan évekkel ezelőtt. Az utóbbi időben azonban újra azt érzem, hogy valós helyére került ez a siker. Végre nem az Aranycsapattal akarják összehasonlítani a mindenkori jelen eredményeit, játékszínvonalát. Ma már nem úgy közelítjük meg, hogy bezzeg ők milyen jók voltak, hanem a sporttörténelmünk részeként tekintünk rá. Fontos, szép, dicső emléke a magyar labdarúgásnak, amit igenis ápolni kell.
Az Aranycsapat tagjai már nem lehetnek köztünk, de a 6-3-ról szinte minden évfordulón megemlékezik a sportmédia. Ugyanakkor az 1954-es vb ezüstről inkább hallgatunk. Mi ennek az oka?
Jó kérdés. Asszem az Aranycsapat tagjai sem tartottak soha a 6-3-hoz hasonló összejövetelt az ’54-es vb-döntő kerek évfordulóin. Az olyan seb lehetett számukra, amely sosem gyógyult be. Apu sem beszélt róla. Úgy látszik mindenki így van ezzel.
Pedig a magyar labdarúgó válogatott legnagyobb sikere.
Amelyet mindenki abszolút kudarcként élt meg.
2018-nyarán Horvátországban 4 millióan várták és az utcán ünnepelték a vb ezüsttel hazatérő Modricékat.
Apuéknak meg a népharag elől korábban le kellett szállni a vonatról… A magyar válogatott egyértelmű esélyesként ment ki. Elvárták a világbajnoki címet.
El lehet várni a vb-aranyat bármely csapattól?
Edzőként azt mondom: hat év alatt kétszer kaptak ki. Megverték az angolokat hazai pályán 6-3-ra, amire addig nem nagyon akadt példa. A németeket a vb-csoportmeccsen 8-3-ra győzték le. Puskás nélkül átjutottak Brazílián, Uruguayon. A döntőben megint találkoztak Németországgal és a tízedik percben már 2-0 volt ide. Óhatatlan, mindegyik játékos, de lehet még Guszti bácsi is úgy érezte, ez megvan. Ilyenkor észre sem veszed, de fejben kiengedsz. A futballtapasztalat azonban azt bizonyítja, ha egy csapat koncentrációja leereszt, onnan már nem nagyon tud újra talpra állni. A döntő alapvető sportlélektana ez lehetett. Ilyen előzmények után veszteni pedig igazi sokkhatás. Ezt az ezüstérmet ezért nem tudjuk a mai napig a helyén kezelni, sikerként elkönyvelni. Ehelyett óriási csalódás, ami örökre az is marad. Horvátország ezzel szemben nem számított esélyesnek. Még a négy közé sem várták őket.
Külföldön alighanem jobban kezelték azt a vereséget, vagy éppen elismerték a megszerzett ezüstrémet, mert ’54 után is bárhol járt az Aranycsapat, igazi sztárokként tekintettek rájuk.
Pár évvel ezelőtt, Rózsaligeti László, „A nagy Honvéd” című könyvét olvasva – ebből sokkal, de tényleg sokkal többet tudtam meg édesapámról, arról a korról, mint otthonról bármikor – tudtam meg, hogy azon az ominózus dél-amerikai illegális túrán, amely után apámat megfosztották minden rangjától, 50 ezer ember várta az Aranycsapat tagjait a reptéren! Ekkor nyilallt belém, úr isten, mekkora sztárok lehettek, ráadásul egy televízió, internet nélküli világban, lényegében szájhagyományok útján terjedve! Ahogy az egész világ csodálta Pep Guardiola Barcelonáját, gyakorlatilag pont úgy rajongott mindenki az Aranycsapatért. Az Aranycsapat tagjai a mai idő Messijének, Xavijának, Iniestájának, Puyoljának feleltek meg. Amikor ezt felismertem, akkor ébredtem rá végképp, tényleg nem a „bezzeg akkort” kell kiemelni, mert akkor valóban más volt a futball. De ettől még abban az érában az Aranycsapatot tekintette mindenki az etalonnak és a játékosokat úgy emelték piedesztálra, mint Guardiola Barcelonáját, vagy Messit, Ronaldót, Pirlót. Erre rádöbbeni pedig felemelő érzés.
Sebes Gusztáv csapatának játéka hogyan hatott a jelen futballjára?
Pep Guardiola maga is elmondta, a Barcelona csúcskorszakának tiki-takáját az Aranycsapat játékából fejlesztette tovább. Minden nemzetközi tanfolyamon elhangzik, ez a tény. Ha ezt így közelítjük meg, büszkén mondhatjuk, hogy a mai modern futballnak egyértelműen ez a csapat és tökélyre fejlesztett játéka a gyökere. A 6-3 felújított közvetítésén ezt bárki megnézheti, míg számomra és az Aranycsapat többi leszármazottja számára egy új családi emlék született.
Kiemelt kép: Zih Zsolt / MTVA
