- Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején a sport a nemzeti integritás, a különállás kifejezésének fontos eszközévé vált a Monarchiában.
Ez volt az a látványosan megmutatható területe a kultúrának, melyben nyíltan vetélkedhetett, sőt összecsaphatott a Monarchia két egyenrangú államalkotó nemzete, és ahol a politikai egyenjogúságért küzdő cseh és horvát nemzet is megjelenhetett. Természetesnek tekinthető, hogy Közép-Európa elnyomott szláv nemzetei (csehek, lengyelek, horvátok) szintén fontos, a nemzeti függetlenségi propaganda céljaira jól felhasználható eszközt láttak a közösségi tornában és az egyéb sportokban
– írta Szabó Lajos, a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum igazgatója a Trianoni Szemle 2018 első félévében megjelent számában.
Trianon után a sport pluszlökést kapott, hiszen átvehette a békeszerződésben zsugorításra kötelezett hadsereg bizonyos szerepeit. A kormányzatnak meg kellett oldania a kényszerből leszerelt tisztek és altisztek egzisztenciális gondjait, egyúttal meg kellett teremtenie a revansista törekvésekhez elengedhetetlen leendő hadsereg ki- és előképzését is.
Ami sokkal nagyobb probléma volt, hogy a legnagyobb sportági szövetségek, a focisták és az atléták esetében 57 labdarúgó és 27 atlétikai klub került a határokon túlra, de a többi sportág is nagyon komoly vidéki bázist veszített el az ország megcsonkításával.
Összeállításunkban nem vállalkozhatunk arra, hogy a teljesség igényére törekedve felsoroljuk, kik azok a környező országbeli magyar származású sportolók, akik vagy nekünk, vagy már más országoknak nyertek érmeket. Néhány példát azért kiragadunk.
Erdély és Románia
Felsorolni is nehéz lenne azokat a bázisokat Aradtól Gyergyószentmiklósig, amelyek elvesztése alapjaiban rengette meg a magyar sportéletet, ugyanakkor sokan végül Magyarországnak szereztek olimpiai bajnoki címeket. Még Trianon előtt született például a Hargita megyei Alsósófalván az 1928-as amszterdami olimpia bajnoka és az 1924-es párizsi játékok ezüstérmese, a könnyűsúlyú birkózó Keresztes Lajos, valamint az 1936-os berlini olimpia kötöttfogású, légsúlyú bajnoka, a korondi Lőrincz Márton.
Ugyanakkor már a Romániához tartozó Kolozsvárról indult, és lett a magyar vízilabdázás egyik halhatatlanja Jeney László. A kiváló kapus négy olimpián vett rész: 1948-ban Londonban az ezüst-, 1952-ben Helsinkiben és 1956-ban Melbourne-ben az arany-, 1960-ban Rómában a bronzérmet nyert csapat tagja volt. Emellett a 64 válogatott mérkőzésébe az is belefért, hogy 1954-ben és 1958-ban Európa-bajnoki aranyat szerezzen.
1937-től a MAC, 1945-től a Budapesti Vasas, 1956-tól a Ferencvárosi Torna Club, majd 1959-től a Budapesti Honvéd vízilabdázója volt, háromszor lett magyar bajnok (1943, 1947, 1953).
A melbourne-i olimpia után egyike volt azoknak a sportolóknak, akik nem tértek haza: Kárpáti Györggyel együtt egy amerikai bemutató sorozaton vettek részt. Végül 1957 februárjában hazajöttek, ahogy az MTI-nek nyilatkozták akkor, bár profi szerződést kínálták nekik, őket a pénz nem érdekelte, viszont a honvágy mindkettőjüket nagyon gyötörte.
Már első perctől kezdve honvágyat éreztünk, és egyre jobban megérlelődött bennünk, hogy sokáig nem bírjuk ki távol a hazánktól. Nagyon sokat beszéltünk az otthonról az otthoniakról, és gyakran könny csordult ki a szemünkből.
Szilveszter éjszakáján például szinte többet sírtunk, mint nevettünk. Kárpáti Gyurival beszélgettünk, hogy előbb-utóbb kérni fogjuk a magyar követséget, tegye lehetővé hazautazásunkat” – nyilatkozta akkor Jeney, aki állítólag 1956. november 4. és 1991. március 26. között őrizte a Kossuth-címeres melbourne-i magyar olimpiai zászlót.
Más magyar világklasszisok nem Magyarországnak szállították az aranyakat. Sőt, az 1968. január 22-én, a Kovászna megyei Zágonban született Szabó Katalin valójában épp annak köszönheti négy olimpiai bajnoki címét, hogy román színekben versenyzett. Az ónfalvai, majd a dévai tornaiskolában készülő klasszis ugyanis Los Angelesben ért fel a csúcsra, ott, ahol a szocialista blokk nagy része nem indult el. Románia viszont igen, és ez hozta meg Szabónak a sikert, a négy aranyat és egy ezüstöt.
Pályafutása során összesen 28 érmet nyert, ebből 15 aranyat. 1987-ben váratlanul visszavonult, majd Németországban és Franciaországban dolgozott. Tiszteletére a zágoni óvoda felvette a nevét.
Jó tudni, hogy a nevedet évek elteltével sem felejtették el. Ez azt jelenti, hogy mindazt, amit tettél, megbecsülik
– nyilatkozta.
Vajdaság és Szerbia/Horvátország
Kétségtelen, hogy akad sok olyan sportoló, akiket irigylünk a dél szomszédoktól, és boldogok lennénk (lettünk volna), ha például a világ- és Európa-bajnok kézilabdázó, Sterbik Árpád vagy a világbajnok birkózó Nemes Viktor bennünket választott volna.
De így vagyunk az olimpiai érmet nyert vajdasági magyar birkózókkal is: az elsőt Horvát István szerezte 1968-ban a kötöttfogásúak 70 kg-os mezőnyében. Őt követte a zentai Törtei József, aki az 1983-as kijevi vb-ezüst után Los Angelesben olimpiai bronzot nyert.
De indulhatott volna magyar színekben az újvidéki születésű Szeles Mónika is, aki kilenc Grand Slam-tornát nyert (négy Australian Opent, három Roland Garrost és két US Opent), háromszor győzött az év végi WTA-világbajnokságon, míg a 2000-es olimpián az elődöntőben a későbbi győztes Venus Williamstől kapott ki, és lett végül bronzérmes. 2007 tavaszán a magyar állampolgárságot is felvette, de miután 2008 februárjában visszavonult, nem indulhatott magyar színekben.
De akadnak olyanok, akikre azért lehetünk büszkék, mert még a Monarchia idején, délvidéki születésűként a magyaroknak szereztek dicsőséget. Ilyen volt Tapavicza Momcsilló, akiről az olimpiatörténeti sorozatunkban külön is megemlékeztünk: az 1872. október 14-én, Nádalján született építész 1896-ban két aranyat is nyerhetett volna súlyemelésben és birkózásban, de sérülten nem volt rá esélye. Ugyanakkor elindult teniszben, és egy győzelem elég volt a 3. helyhez.
Vértesy (Vrábel) József ugyancsak a Vajdaságban, Zomborban született, egyike volt azoknak, akik felvirágoztatták a magyar vízilabdát. 1928-ban olimpiai ezüstérmes, négy évvel később olimpiai bajnok lett, emellett 1926 és 1934 között szerzett négy Eb-aranyat is.
1934-től a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC) úszószakosztályának edzője, legismertebb tanítványa Csík Ferenc, az 1936-os berlini játékok olimpia bajnoka. 1944-ben, majd 1949-ben a vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya is volt.
Érdekes szereplője a nemzetközi sportéletnek Boros Tamara, akiért akár több nemzet is kapkodhatott volna. A zentai születésű asztaliteniszező a délszláv háború kitörésekor családjával együtt Svédországba menekült, és ugyan felvették a kapcsolatot a magyar szövetséggel, Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina mellé nem kellett.
A horvátok azonnal lecsaptak rá, meglátták benne a tehetséget, a családjának munkát biztosítottak, ő pedig ezt három-három Európa-bajnoki arannyal és ezüsttel, öt bronzzal és egy világbajnoki bronzéremmel hálálta meg.
Felvidék és Szlovákia
Igaz, nem Trianon témaköréhez tartozik, de már az 1896-os olimpián is volt olyan sportolónk, aki a jelenlegi Szlovákia területén született. A játékokról a kétszeres bajnok Hajós Alfréd neve vált ismerté, miközben az első olimpiai érmet nem is ő, hanem Szokolyi Alajos szerezte Magyarországnak: 100 méteres síkfutásban a harmadik lett. Amiért megemlítjük: a Rubicon történelmi folyóirat azt írta, az athéni olimpia centenáriumára még bélyeget is kiadtak róla, mint az első szlovák olimpiai érmesről.
Hogy közelebb is jöjjünk napjainkhoz, szintén a jelenlegi Szlovákia területén, Kassán született az 1912-es játékok sportlövő bajnoka, Prokopp Sándor, a 1948-as kalapácsvető bajnok és négy évvel későbbi bronzérmes, Németh Imre, illetve Athén és Peking olimpiai bajnok pólókapusa, a dunaszerdahelyi Gergely István.
Mi pedig adtunk Csehszlovákiának egy olimpiai 4. futót, Vörös (Vohlarik) Vincét, aki az 1920-as antwerpeni játékokon remekelt, később futballedzőként dolgozott, és neki köszönhetően jutott el hazánkba a kézilabda első szabálykönyve.
Kárpátalja és Ukrajna
Ebben a régióban az igazi nagy veszteségeket leginkább a labdarúgásban szenvedtük el. Az ungvári születésű Szabó József így került a magyar helyett a szovjet válogatottba, és lett 1966-ban világbajnoki negyedik, 1972-ben pedig olimpiai bronzérmes.
A munkácsi Beca József a CSZKA Moszkvából került be a szovjet olimpiai válogatottba, amely 1956-ban megnyerte a melbourne-i tornát.
De Rácz Lászlót is említhetnénk: a fancsikai születésű középpályás 1986-ban KEK-et nyert a Dinamo Kijevvel, 1988-ban pedig Eb-ezüstérmes lett a szovjet válogatottal. Mire 1991-ben a Fradihoz került, már csak pár mérkőzésre volt alkalmas.
Velük ellentétben a beregszászi születésű Kalocsai Géza előbb csehszlovák, majd magyar válogatott lett, játékosként szerepelt a Kispestben, a Ferencvárosban, majd az Újpestben. Edzőként tíz magyar klubot is irányított, 1961–62-ben KEK-elődöntőt játszhatott az Újpesti Dózsával, de rövid ideig ült a Ferencváros kispadján is.
A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején Krocskó József is sok rajongót szerzett magának, akit a legjobb ukrán teniszezők között tartottak számon, mégis a magyar színeket választotta. 1993–1997 között a magyar Davis-kupa válogatott tagjaként kétszer is komoly részt vállalt a Világcsoportba jutásban: az argentinok ellen Alberto Mancinit és Javier Franát, az ausztrálok ellen Todd Woodbridge-et és Mark Phillippoussist is legyőzte.
Kiemelt fotó: Szeles Mónika (TORU YAMANAKA / AFP)
