Eljött a meccs, amely létkérdés a magyar kézilabda számára

A magyar válogatott még soha nem esett ki selejtező párosmeccsen úgy, hogy idegenben előnyt szerzett az első meccsen, márpedig ezúttal öt gólos fórral tért haza Koperből (Szolvénia-Magyarország 24-29). A veszprémi visszavágó előtt mégis figyelmeztető jel lehet, hogy

• míg a korábbiakban általában mi számítottunk a párharc esélyesének, ezúttal az ellenfél került a magasabban rangsoroltak kalapjából a küzdelembe, és az,
• hogy az első meccsen látottak tökéletesen ellentmondtak az előzetes várakozásoknak.

A legfőbb kérdés az, hogy képes lesz-e a magyar együttes ugyanott folytatni, ahol idegenben abbahagyta.

Mi is történt a világbajnoki bronzérmes otthonában szombaton?

A két ország kézilabdázása egészen más alapokon nyugszik. Míg a szlovénoknál a kosárlabda elszívó hatása mellett a kisemberek mozgékonysága régóta éltető erő kéziben, nálunk a sportág a testsúlykilogramm-elv alapján működtetjük kiválasztási rendszerünket. A két csapat keretében ez jól érzékelhetővé vált, még úgy is, hogy az ellenfél montenegrói mestere apró-klasszisai sorát hagyta ki a csapatból.

Bombac, vagy Stas Skube mellett Sebastien Skubet is. A szlovénok keretében összesen öt játékos akadt, aki 195 centinél nagyobbra nyúlt volna, nálunk ugyanez a szám tíz. A csapatok stratégiáját ez már önmagában meghatározta, a szlovénok a gyorsaságukra, és kreativitásukra, a mieink az erőteljes védekezésre építettek, támadásban pedig a távoli zónából szerzett gólokra is nagyobb mértékben apellálhattak.

A benevezett magyar csapat, és Ljubomir Vranjes válogatási preferenciái mind arra utalnak, hogy a mester a testi fölény érvényesítésére készült, és számított a sok kiállításra, esetleg még a piros lapokra is. Mással a modern kézilabdában nehezen lenne magyarázható, hogy négy védekezőspecialistát nevezett. De Schuch, Sipos, Ligetvári és Ilyés mellett Ancsin, Nagy, Bánhidi és Bodó is védekezett a belső területeken. Bartók helyett a langaléta Ancsin, a korábban megszokott támadásban élénkebb beállók helyett Sipos élvezte a bizalmat, ami szintén a magasra húzott sprőd-szemcsés vakolatú fal tervét mutatja.

Az említett nyolc játékos variációiból felhúzott belső négyes átlagmagassága minden esetben elérte a két métert. A hatos előtti terület erre és a 15-20 kilogrammos átlagos testsúlyfölényre alapozott félelemkeltő uralása az ellenfél felállt fal elleni támadójátékának legveszélyesebb fegyverét, a betöréseket törte szét, és nem hagyott helyet a beálló számára, kiszorítva az ellenfelet abba a lövőzónába, ahonnan viszont igazán eredményesen csak magasra nőtt bombázókkal lehet játszani.

A magyar szurkolók hozzászólásai, és észrevételei ugyan arról szóltak, hogy az ellenfél játékosai színészkedtek, de a helyzet nem ennyire egyszerű. A kicsik és a nagyok párharcában elengedhetetlen kellék az előbbiek számára a faultokra történő ráerősítés, amit jól szolgál, hogy az ellenfél könyöke szinte fejmagasságban van, utóbbiak számára pedig a keménykedés és „puhítás” lehet hosszú távú megoldás.

A magyar válogatott az ezredforduló óta nem kapott egy tétmeccsen sem két piros lapot a szombati találkozóig. Erről pedig nem a dán játékvezetők tehetnek. Ahogy abban is csak néhány tévedéssel (Lékai visszafutásánál, és Hornyák szélső védekezésénél kiosztott büntetések) van benne a kezük, hogy

az évtized öt világbajnokságának összes európai selejtezőjén – ez több mint 320 meccset jelent – nem akadt csapat, amely a mostani 13 hátrányunknál több büntetést kapott volna. 

A padon egyedül Luxemburg (!) kézilabdázói ücsörögtek büntetési okokból ennyit egy találkozón még 2014-ben Svájc ellen lejátszott mérkőzésükön. Ha az ember hideg fejjel nézi végig a találkozót láthatja, hogy

• Sipos már az első félidőben a kizárás sorsára juthatott volna, de csak két percet kapott egy Renato Sulicnak a 2014-es Final Four Kiel elleni meccsén azonnali piros lapot hozó könyököséhez megszólalásig hasonló mozdulat miatt;
• Schuch teli tenyeres taglózása Dolenec ellen;
• Ligetvári felemelt térdes hasfal rúgása;
• és Ancsin hosszabb sérülést okozó fejre nyúlása az első félidőben

szintén eshetett volna lényegesen súlyosabb megítélés alá. A magyar csapat „piszkosan” játszott, és amikor az amúgy is gyengébb felépítésű ellenfél fizikailag és elszántságban is felőrlődött már az ütközésekben, a maga javára fordította a mérkőzést. Addigra betörésben gyámoltalanná vált a szlovén együttes, kiszorított átlövésekre kényszerült, a védelemmel kiválóan együttműködő Székely kapus pedig minden maradék reményüket elvette.

A győzelemhez persze messze nem adott volna önmagában elegendő értéket a szokatlan keménység. Eleve sokat árthatott volna egy hitelesen reklamáló ellen oldali tréner, de Veszelin Vujovics nem ilyen. A szlovénok szövetségi kapitánya ugyanis, ha durvaságért reklamál a legkevésbé komolyan vehető emberek közé tartozik. Több csapata is rendszeresen élt az ellenfél fizikai veszélyeztetésének eszközével, a pár éve általa vezetett zágrábi társaságnak például mindennapi használati tárgya volt. Emellett pedig a játékvezetői kar legkevésbé kedvelt figurája. Csak tavasszal három meccses eltiltást kapott a bírók megsértése miatt, majd 5000 eurós büntetést is bezsebelt a játékvezetésről tett nyilatkozata miatt. Ideális partner egy ilyen találkozón.

Érdemes beszélni a mérkőzés egyéb szegmenseiről is

A szinte állandó emberhátrány támadásbeli tökéletes ellensúlyozása például kiemelendő. A szabályváltozás által megkönnyített kapus-mezőnyjátékos csere lehetővé teszi az ellenfél kapuja előtt a létszámkülönbség éltüntetését. A valóságban manapság

egy okosan játszó – és így hátrányban hosszan támadó – együttes a kétperces büntetés alatt a játékban aktuálisan résztvevő játékosok szempontjából valójában csak nagyjából 40 másodpercet, egy percet tölt emberdeficites helyzetben, amikor védekezik.

A magyar együttes ezt tökéletesen kihasználta, gyakorlatilag új stratégiai lehetőséget mutatva a kevésbé érzékenyeknek. Az üresen maradt kapu miatt kulcskérdéssé vált, hogy a magyar csapat támadásban rendkívül kevés hibával teljesített, a szemsérüléssel kiváló Gaber – nem játszhat a visszavágón – eltűnése után kis híján hibátlanul. Az ellenfél kapusai pedig egész meccsen kritikán aluli produkciót mutattak be. Abban a néhány esetben, amikor a szlovénok mégis üres kapura próbálkozhattak, rontottak. A magyar együttes Lékai Máté vezérletével szellemileg frissen és nagy koncentrációval oldotta meg az ellenfél nyitott és zárt védekezése teremtette feladványokat is.

Az ellenfél leghatékonyabbnak gondolt módszere, a gyors indulás besült. Szinte minden szlovén játékos külön kiemelte ezt a meccs utáni nyilatkozatában. A szlovénok mintha maguk is elfelejtették volna, mi az első számú erényük, de ebben Vranjes cseretaktikájának nagy érdemei vannak. Gyakorlatilag végig egyet, a legkisebb időigénnyel lehozható padhoz közelebbi szélsőt cserélte támadásból-védekezésre. A játékosok a jó támadásbefejezéseknek köszönhetően cseppnyi időt nyertek is maguknak a visszarendeződésre. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a dán bírók a meccs folyamán legalább 5-6 középkezdésnél visszarendelték a labdát, amit nem biztos, hogy minden páros megtett volna a vehemens szurkolótábor előtt a hazai csapattal.

Bodó egyre komolyabb tényező nemzetközi szinten is, Bánhidivel a páros kapcsolatuk pedig hosszútávon is aranyat érhet a magyar kézilabdának. Ennek előnyeit ezúttal csak a beálló kiválásáig élvezhettük. Ugyanakkor ilyen szintű találkozón régen nem láthattunk olyan hatékony szélső teljesítményt, mint most.

Külön említést érdemel a két reaktivált veterán

Nagy László az ellenfél legnagyobb lövőjével Mackovsekkel szemben védekezve egy túlzott keménységbe fordult találkozón őrizte meg sportemberi imázsát, kiállítás nélkül abszolválva feladatát, támadásban pedig szokásához híven sorsfordító pillanatokban ért el gólokat. Ilyés Ferenc pedig ennél is nagyobb bravúrt hajtott végre: a 13. percre összegyűjtötte második kisbüntetését, de hibátlanul végig védekezte az utolsó 22 perc rá jutó, jelentős részét. Nélkülük nem ment volna.

A párharc jelentőségét tökéletesen érzékelteti, hogy a fiatalításba kezdett válogatottnál minden ellentmondást vállalva visszahívták az öregeket. Ez már az Eb után kiszámítható volt.

A magyar kézilabdában ezidáig szokatlan, a szabályok adta korlátokat feszegető stílus a nem mindennapi tét miatt tűnhet elfogadhatónak. A magyar kézilabdázás jelenlegi vezetősége számára létkérdés, a süllyedő nemzeti csapatok, és a sportágba áramló pénzek növekvő mértéke közti ellentmondás feszültségének enyhítése. Egy mostani kiesés az olimpiai álmokra kapcsolna villanyt.

Szlovénia eddig négy gólnál többel nem nyert Magyarország vendégeként, az 1999-es 23-27-es végeredmény is nekünk kedvezne, ami biztató, de egyben figyelmeztetés is a múltból. Kockázatok amúgy is akadnak szép számmal. Az első meccs gyakorlatilag példátlan kiállításszáma hathat a játékvezetésre, ami az egész meccset befolyásolhatja; akár egy öt perces rövidzárlat alatt is ledolgozhatja hátrányát a szlovén együttes, amely most már tanult a leckéből mindenre felkészülve érkezik. A legnagyobb kérdés, azonban mégiscsak az, hogy a magyar válogatott képes lesz hátrahagyni évtizedes rossz szokását, amelyre Nagy László is célzást tett az első mérkőzés után: képes lesz-e végre kétszer egymás után világszínvonalon játszani?

Tény, hogy ma Ljubomir Vranjes lezárhat egy kudarcsorozatot, és sokan visszakaphatják a magyar férfi kézilabda közeljövőjébe vetett hitüket is.