Nyilván nem reprezentatív az a teszt, amit a szerkesztőségünkben végeztünk, de ettől még tény, amikor rákérdeztünk tucatnyi kollégánál, a nemzetközi mezőnyben hova helyeznék a magyar férfi kézilabdát, azt az egyöntetű válasz kaptuk, hogy a világ élvonalába.
És valóban, valahogy az utóbbi évtizedekben az a kép alakult ki, hogy válogatottunk a közvetlen világelit tagja. Az elvárás is ehhez igazodik: a szurkolók minden januárban az aktuális vb-n vagy Eb-n minimum a nyolc, de még inkább a legjobb négy közé várják a csapatot.
A helytelen percepció eredhet onnan, hogy
- női vonalon a sportág hajnalán tényleg sikert sikerre halmoztunk és 1995-2005 között is felnőtt egy olyan generáció, amely valóban a világelithez tartozott, azaz érmeket nyert világversenyen (lásd a táblázatot legalul).
- A helyes megérzésben az sem segít, hogy a nemzet kézilabdasportjának erejét nem lehet csak és kizárólag az immár hat éve TAO-forintokon felturbózott kupacsapatainak BL-sikerei alapján megítélni; főleg, ha a Veszprém és a Szeged BL-szereplését idegenlégió hajtja.
- De nem lehet egy-egy extraklasszissal – Carlos Perez, Nagy László, Lékai Máté – sem azonosítani a csapatot.
Nemzetközi szinten a sportág valós ereje leginkább a válogatott teljesítményén érhető tetten. Ott derül ki, hogy képes-e a kiválasztás, a képzés és a bajnokság két sornyi nemzetközi szinten is eredményes csapattá gyúrható sportolót kitermelni.
Oké, akkor mit tekintsünk komoly eredménynek?
A kézilabda kifejezetten európai játék. A nőknél még Ázsiában – Koreában, Kínában, Japánban – és Dél-Amerikában, azon belül Brazíliában próbálkoznak vele értékelhető szinten. A férfiaknál az afrikai Tunéziát, Katart és Egyiptomot, a dél-amerikai Argentínát, Brazíliát leszámítva az öreg kontinensen kívül szinte nem is ismerik a sportágat.
Ezért van az, hogy kézilabdában toronymagasan az Európa-bajnokság a legerősebb világverseny. Az Eb-hez képest a vébéken árnyalattal könnyebb a továbbjutás a csoportkörből, míg az olimpiára Európából kijutni a kevés kvalifikációs hely miatt sokkal nehezebb, mint ott a magyar sportvezetés és a szövetségi finanszírozás számára egyaránt megnyugtatónak minősülő eredményt, olimpiai pontot elérni.
Ha már azonban ott vagy az olimpia 12 csapata közt, a hatos csoportokban mindig akad egy-egy könnyebb, vagy rosszabb formában lévő ellenfél, amely ellen győzhetsz és a legjobb nyolc közé kerülsz. Ezért a megdicsőülésnek számító legjobb négyhez egyetlen ki-ki meccsre kell minden lapot feltenni. Ehhez képest az Eb-ken már a csoportkörben három irgalmatlan kemény, kétesélyes találkozó vár mindenkire, háromszor egymás után kell csúcsformát futni, majd további három mérkőzésen a középdöntőkben.
A magyar férfi (és női) kézilabda válogatott nemzetek közti valós helyét így semmiképp az olimpiai eredményesség, sokkal inkább az Eb-ken való szereplés alapján mérhetjük fel.
Nyilván labdarúgásban, kosárlabdában, röplabdában fej felett tapsolnánk, ha a sportág ilyen mutatót produkálna. Innen nézve ez 10-es helyezési átlag pozíció valóban jelenthetné akár a közvetlen világelitet is.
Igen ám, de tudni kell, az Európai Kézilabda Szövetség 52 tagállama között koránt sincs olyan kiegyensúlyozott versengés, mint a felsorolt labdajátékokban. A kontinensen is csak jóindulattal lehet 20 olyan országot felsorolni – ebben már az összes exjugoszláv állam beletartozik –, amely komoly tradíciókkal bír, ellenállásra késztet. Ki hallott például az angol, vagy a skót kézilabda válogatottról?
Válogatottaink számára a nehézséget az okozza, hogy a kézilabda a kétezres évek elejétől dinamikus fejlődésnek indult. E húsz csapat közül egy-egy Eb-meccsen tényleg bárki megverhet bárkit, a csoportkörből ezért piszok nehéz továbbjutni, bármikor beüthet a krach, mint Varasdon.
A magyar férfi kézilabda válogatott ott,
- ahol a legkiegyensúlyozottabb a színvonal, a legnagyobb a tülekedés az érmekért, azaz az Európa-bajnokságokon, még soha nem került be a négy közé, a legjobb hatba is csak egyszer.
- Világbajnokságon is csak egyszer, 32 éve, Mocsai Lajossal nyert érmet, és négy közé is csak kétszer jutott.
- A rendszerváltás óta inkább nem jutottunk ki az olimpiákra, mint igen. Ugyanakkor amikor ott jártunk, kétszer is sikerrel jutottunk túl a középdöntőn, ami már elegendő volt a sportág négyéves nyugalmához.
Klubcsapataink elmúlt tízéves európai sikerei mellett e két olimpiai negyedik hely is hozzájárul ahhoz, hogy a szélesebb közvélemény a kelleténél magasabb polcra helyezi a magyar férfi kézilabdát, ergo gyakorta túlzott elvárásokat fogalmaz meg a világversenyek előtt.
Tükör a magyar szakmának
Kérdés persze, ha már a szurkolók többsége azt érzi, amit – rendszeresen nyolcba, négybe várja a csapatot –, miként lehet azt elérni. Hogyan lehet a jelenleginél eredményesebb a magyar férfi (és női) kézilabda?
Azért örömteli, hogy külföldi szakemberek dolgoznak a magyar válogatottak élén, mert ők legalább a helyzetértékelés, a válasz tekintetében nem mismásolnak, amíg nem asszimilálódnak, megmondják a frankót. A decemberi és a januári kudarcként megélt világversenyek után a két relatív friss szövetségi kapitány szembesítette a szakmát és a szurkolókat a valósággal.
Németországban jelentős nehézséget jelentett, hogy ha támadásban a lehető legjobb sort akartam pályára küldeni, az azt jelentette, hogy a védelem messze nem volt optimális, a fél csapatot meg nem lehet lecserélni minden visszafutásnál. Fantasztikus képességű kézilabdázókat látok a magyar mezőnyben, őszintén irigylem azokat az edzőket, akik támadásban ilyen játékosokat tudnak nevelni. De a lányoknak látniuk kell, hogy ez még nem elég: hiába lő valaki nyolc gólt, ha kapunk róla tízet, akkor nem használ a csapatnak
– világított rá Kim Rasmussen, a női szövetségi kapitány, a keddi Nemzeti Sportban a magyarországi képzés alapvető hiányosságára.
Egyszerűen nem megfelelő a magyar bajnokság minősége. Vannak dolgok, amiken utólag változtatnék, de a srácok fizikai állapota olyan, amilyen. Elmondtam már korábban, sokkal erősebbeknek kell lennünk. Amikor idejöttem, nem tudtam sokat a magyar kézilabdáról. Volt egy gyengécske válogatott, én meg kimondtam: el kell kezdeni a játékosok fizikumán dolgozni. Sok játékosom nem játszik a klubcsapatában kétirányú játékot. Azt szeretnénk elérni, hogy a játékosok idővel 60 percig bírják a terhelést, a folyamatos védekező-támadó ritmust
– fogalmazta meg lényegében ugyanazt más szavakkal Ljubomir Vranjes a férfikapitány hétfőn az M4 Sport kézilabda magazinjában.
Nem is szükséges a sorok közt olvasni, mert a kapitányi kritikák világossá teszik, a probléma rendszerszintű.
A magyar kézilabdáról általánosságban elmondható, hogy:
- a kiválasztása nem megfelelő.
- A képzés nem komplex, hiányos, nem a legmodernebb szemlélet szerint zajlik, túlzottan eredményközpontú.
- Játékosaink nem elég erősek, nem elég gyorsak, még az elit sem képes egyszerre védekezni támadni.
- Még a legjobbak közt is akad olyan, akinek nem megfelelő a taktikai tudása, aki csak egy-egy poszton bevethető,
- ami az edzői variációs lehetőségeket is beszűkíti,
- végső soron egy-egy tornán sematikussá, kiszámíthatóvá teszi a válogatottat.
Ez újra és immár visszatérően rávilágít az elmúlt évek negatív tendenciájának valós okára, a magyarországi edzőképzés, azon belül a Magyar Kézilabda Szövetség edző-továbbképzésének minőségi hiányosságára, a tehetséges játékosok menedzselésének problémájára.
A rossz hír az, rendszerszintű hibán nem lehet egyik évről a másikra változtatni, ezt tökéletesen látni a magyar labdarúgás helyzetén. Ugyanakkor egy, a futballnál sokkal kisebb, kevésbé terhelt versenynaptárral rendelkező sportágban a tehetségek játéklehetőséghez juttatásával, több válogatott összetartással talán visszakerülhet a magyar férfi (és női) kézilabda-válogatott oda, ahol mindig is volt: a legjobb nyolc, ritkán a legjobb négy határára, egy-egy kiemelkedő generáció esetén pedig akár a dobogóra.
Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
