Gyarmati Andrea: Azt mondtad, élni nagyon jó

Már több mint három éve történt. Teszem a dolgomat. Élek.

„Nehéz elmenni, anyukám. Még így is, hogy nagy fájdalmaim vannak, így is nehéz itt hagyni mindent. Mert élni nagyon jó” – ezt sokszor mondtad a vége felé.

Hát, Apu, itt maradni se könnyű, de maradni kell, és tenni a dolgomat. Beteg voltál régóta, sajnos, és ezért többször elképzeltem – mert mondtad, hamarosan vége -, hogy milyen lesz, ha majd nem leszel.

A képzelet azonban, mint oly sok esetben, most is messze elmarad a valóság mögött. Nem tudtam elképzelni, hogy meghalsz, nem csupán azért, mert ti, ugye, Anyuval hivatalosan is HALHATATLANOK vagytok, hanem mert szerencsére úgy vagyunk mi, emberek összerakva, hogy ezt nem tudja általában senki elképzelni.

Lejárt az időd, véget ért a dolgod itt a Földön. Nagyon hiányzol, Apu! És mert hiányzol, igyekszem összerakni azt, amim maradt. Szépen, lassan, nagyjából visszafelé az időben. És leírni, hogy megmaradjon egy mozaik rólad nekem.

Amit útravalóként adtál, az a néhány mondat, amikor utoljára beszéltünk, két nappal azelőtt, hogy elmentél, vigasztalásnak is megteszi.

Remélem, emlékszel rá. Akkor és ott már jó ideje egyfajta homályban éltél, nehezen lehetett beszélgetni veled.

A rák, a rohadt rák lassan-lassan átvette az irányítást, és ahogy elhatalmasodott, úgy fokozódtak a fájdalmaid, és persze a gyógyszerektől is egyre inkább magadba fordultál.

Félve jártam be hozzád. Félve attól, hogy éppen mit találok, milyen állapotban vagy. Aznap, amiről most mesélnék, kicsit élénkebb volt a tekinteted, szépen ültél is az ágyadban.

Szia, Apu – mondtam, amikor megláttalak, igyekezve vidámnak látszani –, látom, jobban vagy!

“Én neked nem vagyok Apu” – válaszoltad, de nem úgy tűnt, hogy ez megráz téged.

Puff neki, ez sem lesz nagyon jó nap ma, gondoltam. Nem, hát nem, nincs mit tenni, de azért szokás szerint, mert nem vagyok egy feladós típus, azt mondtam:

Jó, akkor mondd meg nekem, te, csak simán te, hogy te hogy vagy?

Elgondolkoztál. Ez sajnos, nem ment könnyen, mivel nagyon sok orvosság és persze a fájdalmaid is belezavartak a gondolkozás menetébe.

“Jól vagyok, ma jól vagyok, csak nagyon gyengének érzem magam.”

Persze, hiszen azért vagy itt, hogy megerősödjél – válaszoltam.

“Igen, azért vagyok itt.” – láttam, nagyon jár a fejed, hol is van az az itt tulajdonképpen – “Itt a kórházban” – mondtad aztán, és örültem, hogy térben és időben tudod, hol vagyunk. Ennyire vagyok orvos, még akkor is, ha éppen az enyéimmel van valami. A beteg, aki tudja, hol van, és miért van ott, jobb állapotban van, mint aki elvesztette a kapcsolatát a valósággal. Így tanultam.

Fáj valamid? – kérdeztem aztán egy idő után, félve, mert már megszoktam, nagy fájdalmaid vannak, a gyógyszerek ellenére is. Megint eltelt egy kicsi idő. Nem is kevés. Bele-belealudtál akkor már napok óta az ilyen párbeszédbe.  Hosszan elgondolkoztál. Mintha megvizsgáltad volna mindazt, amit érzel.

“Nem, nem fáj semmim… hála istennek, most nem fáj semmim” – tetted hozzá kis idő múlva.

Legalább nem fáj, gondoltam, és hálás voltam én is. Istennek, orvosoknak, bárkinek, hogy nincsenek fájdalmaid. Sokat mondtad, félek a fájdalomtól, félek elmenni. Hihetetlen volt, hogy félsz, mert soha azelőtt, életünk együtt töltött közel hatvan éve alatt nem láttalak félni.

Mondd csak, félsz te? – kérdeztem, tartva a választól, és igyekezve kikerülni a megszólítást. Féltem, hogy félsz, és attól is, ha Apunak nevezlek, megint azt mondod, nem vagy a papám.

“Nem, nem félek… most nem félek” – tetted hozzá egy hosszabb szünet után. Ismét csend lett… – “és főleg azért nem félek, mert mindjárt jön Anduka.”

Szentséges isten, hiszen itt vagyok, és beszélgetsz velem, és azt mondod, mindjárt jövök. Folytak a könnyeim, nem is nagyon érdekelt, látják-e, látod-e. Csak úgy elindultak.

“Mindjárt jön Anduka, tudod, ő az én orvos lányom, és dél körül szokott jönni mindig” – foLytattad, majd újabb hosszú csend és pihenés következett.

Vártam.

“Most hány óra is van?” – kérdezted. Ezt egyébként érdekes módon többször megkérdezted az utolsó időszakban. Tőlem és Eszterkétől is.

Hamarosan dél – válaszoltam.

“Na, látod, mondom, mindjárt jön Anduka, és ő majd mindent elintéz.”

Igen, Apu, az orvos lányod ott állt mind az összes megtanultakkal, és annak biztos érzetével, hogy bízol bennem, még így fájdalmaktól és gyógyszerektől megkavarva is bízol bennem, és nem tudtam tenni semmit. Álltam, és magamhoz öleltelek volna, és adtam volna erőt, és megvédtelek volna mindentől, ha lehetett volna, de nem lehetett.

Ez a harc a te harcod volt, az út a te utad, és én is, akinek még diplomája is van erről, csak néző lehettem ebben a küzdelemben. Ez nagyon fájt, de amit mondtál, ugyanakkor nagyon jól is esett.

Adhatnék én neked egy puszit? – kérdeztem, mert sose voltál egy bújós fajta. A testi érintést tízéves korunk után ki kellett nálad érdemelni. Azt is láttam, nagymamával hetven felett milyen gyengéd lettél. Mennyit ölelgetted.

Arra gyúrtam, ha én is hetven leszek, majd sokat fogsz engem is ölelni. Mint kiskoromban. Mert biztos voltam benne, megéled, hogy hetven leszek. Nem így alakult, sajnos; azonban akkor, az intenzív osztályon, az ágyad mellett állva szerettelek volna megpuszilni. Másra már nem volt lehetőség a csövektől meg a gépektől.

Rám emelted a tekinteted. Olyan nagyon kék volt a szemed. Az hiszem, akkor ismertél meg, mert azt mondtad:

“Persze hogy adhatsz” – miért kérdezel butaságokat, kislányom?

Nagyon óvatosan hajoltam feléd. Fogtam a kezed, és megpusziltalak.

Adnál te is egyet? – kérdeztem.

Elgondolkoztál újból. Vártam türelmesen. Aztán tele lett a szemed könnyel.

“Adnék, Andukám, szívesen, de már nincs hozzá erőm” – mondtad.

Annyi erőd sem maradt már, hogy megemeld a fejed. Elaludtál. Kimerített a beszélgetés is, mert ez még beszélgetés volt.

Én meg odahajtottam a válladra a fejem, beszívtam az illatod, és fogtam a kezed. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Nem hittem el, hogy elmész. Buta módon abban reménykedtem, egyszer csak majd felülsz az ágyadban, és azt mondod olyan apuszerűen:

“Na, öltözzünk, és vigyél haza, elég volt ebből!”

Annyiszor megtetted ezt az alatt a sok év alatt, amíg beteg voltál. Annyiszor jöttél ki a gödörből. Azt hittem, abban bíztam most is, csoda történik. Nem történt.

Még kétszer bent voltam Nálad, de aludtál. Már nem beszéltünk többet. Két nap múlva délben hívtak a kórházból, hogy elmentél. Még berohantunk Eszterkével búcsút venni tőled.

Sokat beszélgetünk rólad, nevetünk is a régi dolgokon. Mert tudom, nem szeretnéd, hogy szomorkodjunk. Anyu azt mondja, bennem maradt a legtöbb belőled. Talán igen. Látlak, ha belenézek a tükörbe, mert mindig is rád hasonlítottam.

Most néha ettől kicsit nehezebb. Igyekszem egybetartani mindenkit. Mindenki nagyon igyekszik, Apu. Nem lesz könnyű, mert körülötted forogtunk mindannyian.

Naprendszer, ez jut eszembe. Hogyan lehet a Naprendszert működtetni a nap nélkül? Majd csak lesz valahogy. Élünk, és azt mondtad, élni jó.

 Vigyázz magadra, Apu. Csak remélni tudom, hogy nem csalódtál bennem. És köszönöm az együtt töltött éveket.