Tyson Fury-t lehet szeretni és nem szeretni, de a hórihorgas öklözőtől senki nem veheti már el, hogy szombat éjjel, Düsseldorfban megszakította Wladimir Klicsko 11 éves veretlenségi szériáját és ezzel három világbajnoki övet vett el az Acélkalapácstól.
Millió kérdést hozott fel a drámainak cseppet sem nevezhető összecsapás. Miként fordulhatott ez elő? Jó, vagy sem a profi bunyónak ez a fordulat? Hogy lehet, hogy több mint egy évtizeden keresztül nem talált légyőzőre az a bunyós, akinek egy épkézláb megmozdulása sem volt a találkozón? Ki kíváncsi az ilyen mérkőzésre? Mire ment volna Klicsko Lenox Lewis, Iron Mike vagy Ali ellen? Mi lesz veled nehézsúly?
A súlycsoport halálát sokan összemossák a Klitschkó-testvérek megjelenésével. Holott nem ők tehetnek arról, hogy Evander Holyfield, vagy Iron Mike Tyson óta Amerikából alig ismert bunyósok próbálkoztak nehézsúlyban a csúcsra jutni. Ennél fogva a kategóriára már nem vetül akkora rivaldafény, a legnagyobb piacon elmaradtak az igazán nagy pénzért zajló küzdelmek.
1999-ben ért csúcsra Vitaly Klicsko, mint az első „ex-szocialista” nehézsúlyú bunyós és azóta csak ideig-óráig sikerült a jenkiknek visszavinni a címet az államokba. Ennek okát a tengerentúlon az egyéb harcművészetek (MMA, Cage, K1, UFC, stb.) elterjedésében látják, illetve a más sportágakban könnyeben megkereshető pénz elszívó hatásában.
A matek roppant egyszerű. Kosárlabdában, amerikai fociban, a nagydarab srácoknak sokkalta nagyobb az esélye az érvényesülésre, hiszen ezekben a sportágakban több ezren tudnak egy időben karriert építeni, bevételt generálni, míg a profi bunyóban csak a ranglisták első 10 helyezettje kerül közel a zsíros bödönhöz. Már pedig egy-egy bokszban szerzett amerikai bajnok vagy Intercontinentális-bajnok címmel még “nem engednek be senkit a Bentley kereskedésbe”.
Annak idején, amíg nem a pénzről szólt minden, Amerikában tele voltak az edzőtermek, ahonnan rendre olyan bajnokok jöttek ki, akik simán összecsomagolták volna a két Klischkót és Furyt, akár egy este alatt. Ez az állítás, vád is mindennapos ma már. Sokan úgy látják, a múlt bajnokai és a jelenkor legjobbjai meccset nem is kérdés, hogy a régiek nyernék.
Holott, ez kérem nettó szentségtörés. Képtelenség összevetni azokat az ökölvívókat, akik soha nem néztek egymással farkasszemet, akik nem egy generációban versenyeztek. Nincs olyan, hogy mi lenne, ha? Ez megverte azt, az megverte ezt, akkor ez biztos megverné amazt is.
Úszásban, futásban, mérhető sportágakban könnyebb. Johnny Weissmuller, alias Tarzan barátunk lassan 100 évvel ezelőtti idejével (ő volt az első, aki egy percen belül úszott – 59 mp) ma már nem lehet az olimpiára kijutni. Nőknél sem. A hatvanas években senki nem hitte volna, hogy két óra tíz perc alatt le lehet futni a maratoni távot – ma már a két óra a célidő.
Ennek ellenére talán a nosztalgia, talán a múlt megbecsülése mindig azt mondatja velünk, ja kérem ők még milyen jók voltak, a maiak pedig a cipőjüket sem vihetik. Maradva az ökölvívásnál, azt sem szabad elfelejteni, a jelenkor legjobbjai valóban „nehézsúlyúak”, míg az ökölvívás több generációval ezelőtti királyai finoman fogalmazva könnyebbek voltak náluk.
Ali a csúcskorszakában, még az eltiltás előtt, rendre 95 kg alatt mérlegelt és mindössze 190 centiméter volt. Szinte hihetetlen, de a „nehézsúly” első királyai, John. L Sullivan, Corbett, Jeffries, Johnson sokszor még a 90 kilót sem érték el. A veretlenül visszavonult KO-király, Rocky Marciano pedig 4-5 kilóval és pár centivel könnyebb és alacsonyabb volt, mint Erdei Zsolt.
Ma már a nehézsúlyú bunyós 100 kiló alatt nehezen képzelhető el. Ali, Fraizer és később Holyfield volt talán az utolsó, akik 100 kg és/vagy 190 centi alatt is maradandót tudtak alkotni. Szakmai tudásban, mozgékonyságban, taktikai és technikai repertoárban valóban szentségtörés egy Valuevet, Klicsko, vagy akár az egyik legtechnikásabb oroszt Povetkint egy lapon emlegetni az előbb felsorolt Hall of Fame tagokkal.
De az is biztos, az uraknak meglehetősen nehéz feladat lenne a fizikális hátrányt ledolgozni. Ezt mutatta az egyetlen megvalósult példa, a 2008-as Valuev-Holyfield mérkőzés. A zürichi Hallenstadionban a két ökölvívó közt tán két súlycsoportnyi különbség volt, már ami a testméretet illeti. Valuev nyert 114-114, 116-112, 115-114-es pontozással. Az oroszt ki is fütyülték rendesen.
Az egyetlen megoldás és üditő példa lehetne Iron Mike, de ö is csak 25 éves koráig, az első vereségéig, a börtön előtti időszakig volt ellenállhatatlan. Utána a nagy nevektől rendre vereséget szenvedett, a pályafutása vége pedig még a most hétvégén látott Klicsko-produkciónál is szomorúbb lett.
Konklúzióként talán kijelenthető, minden bajnoknak voltak és lesznek gyengébb és jobb, felejthetőbb és emlékezetesebb találkozói. Vereségei és győzelmei. Összehasonlítani különböző súlycsoportok, különböző korszakok versenyzőit, vagy olyanokat, akik soha nem találkoztak egymással a szorítóban, csak szubjektív, nem szakmai alapon nyugvó értékeléssel lehet. Ennek meg sok értelme nincs.
