Minél mélyebbre nyomjuk az ásót, annál jobb – magyarázza Biacsi Ilona. A lány pár hónappal London után már a földet túrja civil munkahelyén. Ikertestvére mellette, ő is zöld kezeslábast visel. Ásnak. Mozgásuk energikus, gyors, feszes. Mindketten sportolók. Ők vihették a magyar paralimpiai csapat zászlaját Londonban. Ilona 1500 méteres síkfutásban a 3., Bernadett a 4. helyet szerezte meg a paralimpián.
Amikor Bernadett beszél, Ilona figyel, és fordítva. Soha nem vágnak a másik szavába, gondolatmenetük kerek, még ha néha be is kell fejezniük egymás mondatait. Orvosaik szerint értelmileg enyhén sérültek – orvosilag a legkevésbé sem releváns véleményünk szerint viszont bárhol megállnák a helyüket. De hagyjuk most a politikát!
Bernadett épp azt meséli, hogy néz ki egy átlagos napjuk: a hajnali ébredés, a bőséges reggeli, az általában kimaradó ebéd, és a nyolcórás fizikai munkát követő edzés után este érnek haza mozgássérült, amputált lábú édesanyjukhoz. Tizenegy testvérük felnőtt, már csak ők, a legkisebbek laknak otthon.
De nem sokáig – mondja Ilona. Szép lassan ugyanis a nagy álomból nagy valóság lesz: egy hatalmas családi ház, közösen a két lánynak. Egy olyan ház, ami csakis a sajátjuk. A londoni helyezésekért kapott pénz nagy része arra kell, a maradék pedig edzőtáborra, futócipőre, vitaminra.
Négy év múlva jön a riói paralimpia, s mivel szponzoruk sincs, mindenféle támogatás nélkül, önerőből kell megoldaniuk a felkészülést. Eddig is ezt tették, tizenkét éven keresztül, bár néha nagyon elfáradtak.
A Duracell-nyuszikra emlékeztető két energiabomba panaszkodik: kevés ételről, túlfogyásról, hidegről, szakadt izmokról, minimálbérről. „Valamiből meg kell élni, az edzőtáborok is nagyon sokba kerülnek.” A korábbi munkahelyükön kapott pénz nem is volt rá elég. Ezért jöttek nagyjából másfél éve a szegedi környezetgazdálkodókhoz – előtte azonban kitanulták a szakmát, így szakképzettséget igazoló papírral a kezükben jelentkezhettek a többek közt ásásból, gereblyézésből, virágültetésből, szemétszedésből álló munkára. Most fejenként havi 80 ezer forintot keresnek.
Mindig együtt (Fotó: Hír24)
Főnökük – állítja – elégedett velük. A helyi nonprofit kft. igazgatója kameránk előtt magyarázza, milyen keményen dolgozik a két lány. Bár Makrai László személy szerint csak most, a forgatás alkalmával találkozott először paralimpiai bajnok beosztottjaival, azért büszke.
Edzőjük is. Andor bácsi horgászsapkában, kockás ingben a szegedi atlétikai pálya Miyagi mestere. Csakhogy ő karatekölykök helyett futó meg gyalogló kölyköket tréningez. Hangja nyugodt, szeme szigorú. 1975. január elseje óta edző, és – igen – minden dátumra pontosan emlékszik. Például arra is, amikor először találkozott a Biacsi ikrekkel. Tizenkét évvel ezelőtt épp nyolcadikos általános iskolásoknak rendeztek futóversenyt a pályán, amikor is 1500 méteren az egyik tinilány elhúzott diáktársaitól és pikk-pakk célba ért. Igen – gondolta Andor bácsi – ezzel a kölökkel érdemes lenne foglalkozni. Pár perccel később a 800 méteres versenyen a lány újra a rajtvonalhoz állt. Aztán kiderült, hogy ez a lány nem az a lány, hanem az ikertestvére. Az edző pedig elégedett volt és edzeni hívta őket. A két Biacsi azonban nem jött, hónapokig. Aztán 2000. szeptember másodikán ismét felbukkantak a pályán, és többé nem tűntek el. Itt kezdődött a karrier – az iskola, majd munka után a kemény edzések.
Londonért megérte. Rióért meg fogja érni. Meg azért a szép nagy házért.
