Philip FONG / AFP
Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Elárulom, mivel kell nagyon vigyázni Tokióban

Tanulság ötvenhat plusz egy év múltán.

A családunkban a Gergely-naptár mellett létezett egy másik időszámítás is: az olimpiai.

A szüleim az 1948-as londoni olimpián szerepeltek először, és azóta nem zajlott olimpia úgy, hogy ott a családomból valaki, szerencsés esetben valakik ne vettek volna részt a versenyeken.

Bár se Anyu, se Apu nincs már velünk, ma is a fülembe cseng, amint mondják, hogy „olimpia előtt” és „olimpia után”, és mi, gyerekek, unokák mindig tudtuk, melyik játékokról is szólt az aktuális sztori.

Úgy alakult, hogy a rendre sikereket, örömet hozó olimpiák évében a sok jó mellett mindig történt velünk valami rossz is: haláleset, válás, betegség. És ettől úgy éreztük, hogy a sors egyszerre ad és elvesz.

Most, a halasztással ugrott ugyan egy esztendőt az olimpiai óra, de a családi baj azért csak beköszönt menetrend szerint, hiszen Anyu tavaly, olimpiai évben ment el, annak is a legkülönlegesebb napján, a szökőnapon, február huszonkilencedikén. (Már gyerekkoromban az eszembe véstem, hogy az olimpia mindig szökőévre esik.)

De most tán visszaáll a régi olimpiai rend, remélem, minden jól alakul ezen a tokiói, elhalasztott versenyen.

És azt is nagyon remélem, hogy a mostani versenyzők is oly sok és kedves élménnyel térnek haza Japánból, mint édesapám az 1964-es tokiói játékokról.

Apu állította, hogy a tőlünk távoli országokban rendezett olimpiák egészen más hangulatúak, mint az európai ötkarikás versenyek. (Felnőttként értettem meg, miről beszél: bár ’64-ben még nem lehettem ott Tokióban, de ’68-ban Mexikóban már igen, és életre szóló élményt adott.)

A tokiói játékok idején csupán tízéves voltam, mégis pontosan emlékszem a rádióközvetítésre, melyen Szepesi Gyuri bácsi kiabálta, hogy „Lőj! Lőj! Lőj! Lőj, Dömötör! Lő! Lő! Gól! Góóóól.” Ami azt jelentette, hogy a magyar vízilabdacsapat megnyerte az olimpiai döntőt, amivel az én apukám a harmadik olimpiai aranyérmét szerezte.

Hallatlanul büszke voltam rá, s persze vártam haza, hogy mindent elmeséljen.

Itthon aztán számos alkalommal meghallgattuk a záróünnepség zenéjét, a Sayonara Tokiót, és Apu nosztalgiázott.

A legkedvesebb tokiói tanmeséje így kezdődött: „Olyan japán fiatalember volt a kísérőnk, aki korábban Magyarországon járt egyetemre. Tolmácsolt, kalauzolt, intézte ügyes-bajos dolgainkat, segített eligazodni abban a csodás városban. Remekül beszélt magyarul, és végtelenül készségesnek, udvariasnak bizonyult. Nagyon megkedveltem.”

Ájultan hallgattam Aput, közben arról álmodoztam, hogy majd én is nagy versenyző leszek, és hasonló élmények érnek szerte a világban.

És Apu folytatta.

„Az utolsó napon ez a fiú kikísért minket az aranygéphez. Sose rágógumizom, ám aznap valaki megkínált, elfogadtam, szóval így esett meg, hogy számban rágóval kérdeztem meg japán barátunkat, hogy a csapatunk viselkedése megfelelt-e a szigetország szigorú szabályainak. Néhány másodpercig gondolkodott, bizonyára azon, hogyan okozhatná a legkisebb kárt a kapcsolatunkban, és mélyen a szemembe nézve azt felelte: minden tökéletes rendben volt, de azért megjegyezné, hogy a japánok nem rágóznak, vagy ha mégis, akkor nem beszélnek közben. Majd’ elsüllyedtem szégyenemben.”

Életre szóló udvariassági lecke volt ez Apunak, s nekünk is, akik hallgattuk őt.

Ötvenhat plusz egy év telt el azóta, és olimpiai naptárunk elhozta nekünk a „sayonarát”, Tokió viszontlátását.

Apuék ezt már nem élhették meg, utódjainak, a mostani magyar olimpikonoknak kívánok az övéhez hasonló sikereket.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.