Gyarmati Andrea: Megríkatott a professzor

1972 igen sűrű, kalandos év volt: érettségiztem, felvettek az orvosira, nyár végén lezajlott a müncheni olimpia, és eldöntöttem, úszom tovább, mert imádom a sportágamat, s igyekszem az egyetemen is jól teljesíteni. Mindezen felül Misával úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.

Tizennyolc éves voltam, bíztam magamban, támaszkodtam a családomra. Hittem, hogy szép eredményeket érek el az előttem álló négyéves ciklusban, különösen az 1976-os montreali olimpián, közben haladok az egyetemi stúdiumban, és persze szerető, boldog felesége lehetek a férjemnek.

Kellenek az álmok, a nagy álmok különösen fontosak számomra, a családomban is mindenki magasra tette a lécet, aztán kemény munkát fektetett abba, hogy át is vigye azt.

A nap azonban 1972-ben és előtte s azóta is mindössze huszonnégy órából áll, és nem mindig fért bele minden tökéletesen.

Első év végén, túl a vizsgákon felkértek, meséljek egy a sport és a tudomány kapcsolatát taglaló egyetemi konferencián arról, hogy mit jelent számomra a versenyzés. Megtisztelő felkérés, igyekeztem ebből is a legtöbbet kihozni, olyasmiket mondani, melyek tanulságosak lehetnek a hallgatók, sőt, akár az oktatók számára is. Beleadtam apait, anyait, a szó szoros értelmében is: a fellépés előtt kifaggattam a szüleimet is, akik élsportolók és diplomás emberek voltak.

Eljött a nagy nap, telve az előadó, a nézők és az előadók között mások mellett nagy tudású oktatók, akikről tudtam, hogy csodabogárként vizsgálgatják az élsportolókat, hogy ugyan vajon mi motiválhat valakit extra teljesítmény elérésére. Tetszett, hogy mesélhetek erről, mert már akkor is képes voltam plasztikusan elmagyarázni az „indokaimat”, szívesen meséltem a neveltetésemről, a siker, a győzelem boldogságáról, az inspirációról. Ráadásul akkor már tudtam, hogy mindez mily jól konvertálható az egyetemi képzésre, hiszen a felkészülés és a vizsga hasonlít az edzés–formába lendülés–győzelem általam ismert útjára.

Én voltam az utolsó előadó, amolyan a végén csattanjon az ostor alapon: a kis elsőéves, aki egyúttal autentikus, válogatott sportoló.

Előttem egy komoly bácsi beszélt nagy elánnal. Ott derült ki számomra, hogy ő az Élettani Intézet igazgatója, a másodévben esedékes tankönyv szerzője, Bálint Péter professzor. Akinek nem mellesleg az egyik fia Bálint András színész, aki már akkoriban is nagy kedvencem volt, hiszen ekkor már bemutatták az ikonikus Szerelmesfilmet.

Szóval a professzor épp előttem szólt, és azt ecsetelte, hogy az élsport teljesen felesleges valami, ellentétben ő a hobbisportjával. Vagyis lényegében előre leszólta az én előadásomat. Amitől persze bekapcsolt bennem a versenyszellem.

Igazán magával ragadóra sikerült a mondandóm, dörgő vastapsot kaptam. Boldog is voltam úgy harminc másodpercen át, ám akkor mellém lépett Bálint professzor úr, s így szólt: „Majd én bebizonyítom magának kolléganő, hogy az élsport és az egyetem nem fér meg egymás mellett.”

Éreztem, ebből baj lesz.

Eljött a szeptember, első előadás. Az első sorban ültem, nem stréberségből, hanem mert onnan tudok a legjobban figyelni. Láttam, megismer. Az előadás végén berendelt a szobájába.

„Volt egy kisebb vita köztünk, kolléganő, talán emlékszik rá.” Bólintottam. Így folytatta: „Elég rendesen megsértette a hiúságomat.” Elkerekedett a szemem: „Nem volt szándékomban, professzor úr.” „Tudom, azóta átgondoltam a dolgot. Segíteni szeretnék magának, hogy az élsport mellett is haladjon a tanulmányaiban. Az élettan az orvoslás alapja, nehéz anyag, és megbeszéltem egy tanársegéddel, hogy mentorálja önt, hetente kikérdezi, és referál nekem.”

Beleegyeztem.

Sportoltam, és hónapról hónapra egyre jobban élveztem a tanulást, még egy tudományos diákkörbe is jelentkeztem. Időnként behívott a prof, villámkérdéseket tett fel, úgy éreztem, elégedett.

Elérkezett a vizsga, jól teljesítettem, de csak négyest akart adni. Kibújt belőlem a kisördög, és nem is tudom, honnan véve a bátorságot azt mondtam: „Professzor úr, inkább írjon be egy elégtelent, visszajönnék pótvizsgázni.” Erre ő: „Látja, látja, nem megy együtt az élsport és az egyetem.”

Zokogtam odakint, oly igazságtalannak éreztem a helyzetet. Aztán két hét múlva akkora ötöst kaptam, kilógott az indexből, és mellé hatalmas dicséretet is az egész éves munkámért. Azzal búcsúzott, hogy „hálás lesz még nekem, meglátja”.

Hamarosan kiderült, hogy kisbabát várok, tényleg dönteni kellett, és elfogadtam, hogy az élsport inkompatibilis és az orvosi egyetemmel és az anyasággal.

Amikor Máté megszületett, kézzel írott, gyönyörű levelet kaptam a professzortól, azzal, hogy „örülök, Andrea, hogy hallgatott rám, s az anyaságot és a képzést és hivatásunkat választotta”.

Később gyakran hallottam, hogy alsóbb éveseknek velem példálózott, amikor a sport és az egyetemi tanulmányok viszonya került szóba, valahogy úgy, hogy nem mindenki képes akárcsak egy rövid időre is összeegyeztetni a dupla terhelést, hiszen nem mindenki olyan, mint Gyarmati Andrea.

Máig hálás vagyok neki.

Kiemelt kép: Fortepan /Urbán Tamás