„A nap, mely nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.” Magától Charlie Chaplintől származik ez az idézet. Én pedig igyekszem úgy élni, hogy egyetlen napot se vesztegessek el, így aztán sokat mozizom a múltamban.
Az orvostudomány „nagggyoooon komoly” valami, így vélik sokan, de szerintem ebben a szakmában is akkor lehet sikeres az ember, ha:
- megfelelő tárgyi tudást halmoz fel és azt fejleszti állandóan
- ha van hozzá tehetsége
- és kitartása
- és van emberszeretete
- és ha kíváncsi
- és ha rendelkezik egy jó nagy adag empátiával.
Akadnak, akik elvégzik az orvosi egyetemet, ám az én értékrendem szerint nem igazi gyógyítók, ugyanis nálunk az ember csupán „megmunkálandó anyag”. (Ezzel a mentalitással különösen az én területemen, a gyerekgyógyászatban nincs eredmény, hiszen a kicsiknél a fizikális eltéréseken túl is számos egyéb játszik szerepet.)
Szóval: tessék nézni magát az embert is.
Hadd elevenítek fel egy mókás történetet.
A gyermekgyógyász szakvizsga után úgy döntöttem, szeretnék még valamiből képesítést szerezni, és az ortopédiát választottam. Mondván, a gyerekgyógyászat, az ortopédia a sportmúltammal mixelve hatékony tudássá áll össze, melynek segítségével, az operáltak vízben mozgatásával gyorsíthatom, tökéletesíthetem pácienseim gyógyulását.
Ortopéd Klinika ambulanciája a nyolcvanas évek elején, rengeteg beteg, nem unatkozunk: műtét utáni kontrollok, új felvétel, krónikus tünetek kezelése. A beteg, ki e sztori főszereplője, a rendelés vége felé érkezik, elesett forma, akiről ránézésre tudod képzelni, hogy rendre kalamajkák támadnak körülötte. Előadja a panaszát, halk szavúan, végtelenül kedvesen.
A főnököm, Bandi bácsi kérdezi ki, ő is csuda fazon, mi, fiatalok érdeklődve hallgatjuk őket.
„Bajban vagyok, főorvos úr – vall a páciens. – Lassan itt a hűvös idő, és lehetetlenség cipőt kapni a lábamra.”
Semmit nem értünk.
Erre ő lehúzza a zokniját, és döbbenten látjuk, hogy a nagylábujja derékszögben felfelé áll, mint egy felkiáltójel.
Mesél tovább:
„Bütyök nőtt a másik lábamra, fájt, megműttetem. A kórházban javasolták, hogy megelőzésképpen ezen a lábamon is elvégezik ugyanezt az operáció, különben ott is hamarosan gond lesz. Hagytam magam rábeszélni, és ez lett belőle. Valamit elszúrhattak, most úgy áll, mint a jancsiszög.”
Kuncogva bólogatunk, hogy ez tényleg rémes, és ilyen lábra valóban nincs cipő a világon.
A Főnök azon nyomban megadta, mely napon kell befeküdni a korrekciós műtétre. Jött is a bácsi időben, a Főnök felküldte az osztályra, a 212-es szobába, és mondta, hogy hamarosan érkezik a „kis doktornő” felvenni az anamnézist.
A bácsi úgynevezett vegyes szobába került, vagyis egy másik kollégánk betegeivel közös szobába.
Józsi azt az utasítást kapta, hogy a 212-esből vigye a gipszelőbe az épp vetkőző beteget, gipszágy elkészítése céljából.
Józsi rámutatott a mi páciensükre, hogy „tessék beülni a székbe”, és már vitte is a felkiáltójelujjú, a megilletődéstől szólni sem képes bácsit.
A gipszelő tele volt medikusokkal, akiket a gipszágy-készítés rejtelmeibe kívánt bevezetni a gyakorlatvezető. A beteg az ágyra került, szépen lefedték gipsszel, a kötési időt precízen betartva meg sem moccanhatott, ám végül szabadult kényszerű burkából.
Én arra érkeztem lóhalálában a kórteremből, az üres ágy mellől, hogy szegény törölgette, mosta le magáról a gipszfoltokat.
Kérdeztem, mi történt.
„Hát, kisdoktornő, átok ül rajtam. Elrabolt egy óriás, itt pucérra kellett vetkőzzem, hassal lefelé párnára fektettek, majd két orvos hatalmas nézősereg előtt telekent egy lavórnyi gipsszel. Nem értem, mire ez a felhajtás bütyökműtétemhez.”
Elnézést kértem, visszakísértem, aztán rohantam a Főnökhöz, együtt nevettük hasfájósra magunkat.
Aztán szerencsére ment minden, mint a karikacsapás, a helyére kerül az a bizonyos lábujj, s bizonyára lett rá konfekciócipő.
Kiemelt kép: Joseph Cheong /Getty Images
