Újraindult az élet a rendelőben, jönnek a betegek, ha nem is annyian, mint a karantén előtt.
A csökkenés érthető, hiszen vakáció alatt mindig is csöndesebb a praxis, mint tanítási időben. Hogy miért? Melegben kevésbé agresszívek a vírusok és a baktériumok, kevesebb is van belőlük, mint ősszel s télen. Ráadásul nyaralnak a családok, ha mégsem, a gyerekeknek irány a tábor, zömmel a szabadban, ahol nyilván kisebb a fertőződés veszélye, mint zárt osztályteremben.
Így aztán több időm jut egy-egy kis betegre, lehet nem csupán a vizsgálatra koncentrálni, hanem beszélgetni is.
Téma mindig akad, pláne egy ilyen komoly, az egész országot érintő korlátozás után. Például:
- örülünk, hogy ismét szabadabban élhetünk
- reméljük, hogy ez így is marad
- de azért találjuk már ki, hogy hol, miben érdemes mégiscsak óvatosnak lenni.
Nyelvi tábor, dzsúdó tábor, úszás tábor, kézműves tábor, tábor az állatkertben – melyiket válasszuk?
Ahány konzultáció, annyi sztori. Itt most egyetlen, viszont vitára ingerlő kifejezést emelnék ki: „Akarom!”
Anyuka érkezik a kisfiával, a nagymama is velük jön.
Ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki: „Úszótáborba akarok menni!”
„Szeretnél” – javítja ki a nagymama, és ezzel privát emlékeket idéz fel bennem.
Változnak az idők és benne változunk mi is.
Ám újabban nem kisebb ember, mint Vekerdy Tamás javasolja, hogy ne javítsuk ki a gyerek „akaromját”, ugyanis attól csak dühbe gurul, akár toporzékolásig képes felizgatni magát, márpedig „háborús helyzet kialakításának” se értelme, se haszna.
Vekerdy tanár úr állítja: ami fontos, az nem a szavakon múlik:
Ha rászólunk, mert nem udvariasan vagy cizelláltan kíván valamit, épp az akarását hazudtoljuk meg, és ennek komoly és nem pozitív következményei lehetnek.
Vagyis: meg kell tanulni akarni, és hiba ezt az akaratot megtörni.
Mert aztán se szeri, se száma nem lesz a nem akarom dolgoknak. És jönnek majd a panaszok, hogy nem akar tanulni, nem akar figyelni, nem akarja megcsinálni a leckét, nem akar edzésre menni, nem akarja elpakolni, nem akarja felvenni, és így tovább.
Hiszem én is, hogy más akaratát nem jó megtörni, még ha így időnként a „neveletlen” bélyeg sül is a gyermekünkre. Ugyanis a jólneveltség nem szóhasználaton múlik, hanem kölcsönös kommunikáció és példamutatás nyomán alakul ki.
Én is rászóltam néhány hónapja az unokámra, Rozikára, és belátom, hibáztam; mostantól inkább ahhoz a módszerhez folyamodom, ami évtizedekkel korábban az édesapjával, Móci fiammal tökéletesen bevált ebben az „akarom-szeretném” billegésben.
Jóval később, már felnőttként kérdezett rá egyszer vigyorogva, mi is volt a B-terv, ha netán mégis átlépésre kerül a sor.
Mivel nyilvánvalóan nem lapult semmiféle B-terv a tarsolyomban, annyit feleltem nevetve: „Bizonyára agyonvertelek volna.”
Tanulság?
És hidd el, ezekkel a „puha” eszközökkel is képes vagy kihozni a maximumot kettőtök kapcsolatából.
Kiemelt kép: Marjai János/MTI
