Nem tudom a tutit, de jár az agyam, már csak azért is, mert orvos vagyok negyvenegy éve. Bújom a könyveimet és az orvosi leírásokat, és nagyjából kialakult egy kép bennem. Nem tudományos, még csak nem is hivatalos, de a laikusnál tán picit megalapozottabb vélemény.
Van egy vírus, mely épp világjárványt okoz. Nem az első és nem is az utolsó. Két hete azt írtam, rajtad is múlik hányan halnak meg, ma is ezt gondolom: a legfontosabb, hogy tartsuk be a terjedést akadályozó szabályokat. Értsd: maradj otthon, ha teheted.
Most viszont, ha megszeged a karantént, mások életét is kockára teszed, amihez nincs jogod. Az emberéletnél nincs fontosabb, méltatlan az a hozzáállás, hogy elhullik, aki elhullik, a lényeg, hogy a gazdaság talpon maradjon.
Veszélyeztetett vagyok, ezért nem mehetek a rendelőbe, nem járhatok a kis betegeimhez, csupán telefonon rendelhetek, hallgathatom meg a panaszokat, javasolhatok gyógymódot, írhatok receptet, s válaszolhatok akár századszorra is empatikusan az aggódó szülőknek ugyanarra a kérdésére.
Rengeteg a bizonytalanság. A napokban többször elhangzott anyukáktól, apukáktól, hogy „oltassunk vagy ne oltassunk”. Nem a koronavírus ellen (arra egyenlőre nincs se hatásos gyógymód, se vakcina), hanem úgy általában.
A válaszom határozott igen:
- a babák igenis kapják meg az esedékes kötelező oltásukat diftéria, szamárköhögés, tetanusz, kanyaró, mumpsz, rubeola és minden más ellen, különben elvész a nyájimmunitás; muszáj,
- viszont a nem kötelező védőoltásokkal, épp mert nincs általános átoltottság, várhatunk.
Úgy tudom, a jövő hétre meglesz a menetrend, ha közeleg az idő, figyeld az ezzel kapcsolatos híradásokat, vagy hívd fel orvosotokat.
Az pedig babákra és mindenki másra is vonatkozik, hogy erősítsd az immunrendszert.
Nem túl bonyolult:
- mozogj minél többet,
- egyél sok zöldséget, gyümölcsöt,
- vigyél be D vitamint, akár Omega 3-at tartalmazó halolajat is,
- napozz, a tavaszi UV-sugárzás a barátunk, de arra azért ügyelj, hogy le ne égj; ha van erkélyed, a babát is tedd ki a levegőre.
Annak kifejezetten örülhetünk, hogy hatalmas erőkkel zajlik a kutatás a vakcina megtalálására. Fázis 4-be jutottak a vizsgálatok. Hogy értsd: a fázis 2 állatkísérletet jelent, a fázis 3 kipróbálást egészséges embereken, a fázis 4 pedig a dózis beállítását betegeken. De azzal azért legyünk tisztában, hogy a védőoltás leginkább a következő járvány kivédését fogja szolgálni.
Szóval ülök idehaza, s kapkodom fel a mobilt. Albert Schweitzer gondolatával biztatom magam:
Egy orvos néha gyógyít, gyakran segít, mindig vigasztal.
Értem, értem, de én szívem szerint mindig gyógyítanék, most is úgy, de úgy mennék, bele a sűrűjébe. Egy kedves barátom azzal hűtötte le önveszélyes túlbuzgóságomat, hogy: „Nem rapid hősökre van szükség, hanem épelméjű orvosokra a vírusvész után.”
Amúgy sem egyszerű a helyzetem, hiszen nemrég temettük egy közeli barátomat, Wichmann Tamást, aztán édesanyámat, aki amúgy épp a héten lenne 93 éves. Normál helyzetben készülődnék az ünnepi túrótortához, Ő és Apu is azt szerették, aztán összeverődne a család. De már csak emlékezni lehet hajdanvolt együttlétekre, amit még a legrohadtabb vírus sem akadályozhat meg.
Emlékezni, vagy ha teszik, mozizni magányosan, még bezártan is lehet, úgy is segít.
Az mondta nekem egyszer Popper Péter:
Nyuszikám igazi depresszió akkor jelentkezik, pláne az ilyen sajtkukacoknál, mint mi vagyunk, ha le kell állni, mert beteg lettél, mert megöregedtél, mert kimentek a tennivalók a kezed alól. Ezért ilyen helyzetben az a feladat, hogy találj elfoglaltságot, célt, amiért érdemes felkelni, élni, erőfeszítést tenni.
Nekem egykor mindennél fontosabbak voltak a sportsikerek, aztán az orvosegyetemi diplomáért tettem meg minden tőlem telhetőt, majd jött, s maradt máig velem a gyógyítás.
A karanténra is kerestem a távrendelésen kívül is elfoglaltságot: lett szigorú napirendem, benne komoly edzéstervem. Időben felkelek, s ha uszodába nem mehetek is le, Jane Fondával tornázhatok. És írni is lehet, akár több dolgozatot is párhuzamosan: cikket, Facebook-posztot, mindet abban a reményben, hogy másoknak örömet okoznak a soraim. Új dolog, hogy feljegyzem, kivel és nagyjából miről beszélgettem, s nap végén átnézem, átgondolom, mit szűrtem le ezekből.
Édesanyám valamikor az ősidőkben reggelente, a buszon zötykölődve rendre megosztotta velem az aznapi edzéstervet, a penzumot, vázolva, hogy hosszú távon minek és mi lesz az eredménye. Utáltam az egészet, sok munkámba telt, míg megértette, hogy engem nem a nagy egész inspirál, hanem mindig csak a következő feladat. Követ a kőre rakva szerettem, szeretek dolgozni, élni. A sok nekem teljesíthetetlennek tűnik.
Ha meg nem sikerül, az tanulság lehet a következő feladatkitűzéshez.
Mindenki életében van elmaradt tennivaló. Most, a kényszerpihenőben érdemes átnézni a polcokat és a fiókokat, és ha nem vagy egyedül, átbeszélhetitek egy-egy előkerülő irat, levél, fénykép történetét, akár az is szóba kerülhet, miért is jó, hogy közös családba terelt titeket a sors.
Lehetőség ez megismerni magunkat és egymást, mások mellett akár a gyerekeidet is: megtudhatod, mitől fél, mire vágyik.
És lehet olvasni.
És lehet filmet nézni, sőt, színdarabokat is, s lehet ezekről beszélgetni.
És akár egy telefonhívással is lehet ápolni kapcsolataink fényét, melegét, hiszen sötétben és hidegben nem lehet élni.
Senkinek sem könnyű. De ezen is túlleszünk, nyugi, méghozzá úgy, hogy tanulunk belőle.
Kiemelt kép: Mónus Márton /MTI
