Poszt ITT koronavírus

Karafiáth: Fölültem a koronás paravonatra

De azért igyekszem leszállni róla.

Beszélgetünk, és nem értem a gutaütött csöndet a vonal túlfelén. „Biztos, hogy ez az utasítás?”, kérdez vissza a barátom. Mármint hogy tíz percig bent kell tartani a levegőt. „Igen, igen”, felelem, „nem kellenek a drága tesztek, ezzel a módszerrel azonnal kiderül, fertőzött vagy-e”. „Hát, próbáld ki, hogy tíz percig nem veszel levegőt, és ha még élsz, akkor a koronavírussal sem lehet problémád.”

Kezd úgy szólni hozzám, mint egy őrülthöz.

Elolvasom még egyszer a körlevelet: tíz másodperc áll benne, nem pedig tíz perc, nyilván azt sem tudom már, mit olvasok, kezdek szétesni teljesen.

Korábban meg az állítólag Japánból érkezett tutibiztos elméletet futtattam át rajta, miszerint le kell nyelni a kórokozókat, vagyis kortyoljunk negyedóránként, és minden rendben lesz.

Az utóbbi napokban gyakran felülök a paravonatra. Pár napja a húgomat hívtam idegállapotban azzal, hogy mind meghalunk, illetve, ha nem mozdulunk ki a lakásból és szerencsénk van, tán mi ketten túléljük. Sötét hallgatás volt a reakció, majd azt a választ kaptam, hogy nagyon nem szeretne kettesben maradni velem a Földön. Nevettem, és legalább oldódott kicsit a feszültség.

Megijeszt ez az érzelmi hullámzás, az, hogy mennyire kifordít magamból a víruspara.

Holott racionális, megfontolt embernek tartom magam, akit eddig a legélesebb helyzetekben is elkerült a hisztéria. Csak az nyugtat meg, hogy még nem rekedtem az elmém túlfelén, vagyis idővel képes vagyok kívülről szemlélni a jeges rémület írta apokalipszis-látomásaimat. Legalábbis mostanáig. De ahogy terjed a félelem, főleg, hogy tele minden álhírekkel, konteókkal, egyre nehezebb kint tartani a fejem a vízből.

Szórakoztató figyelni, ki milyen válaszokat ad. Sajnos már a legvadabb ötleteket sem vagyok képes megmosolyogni, hiszen tudjuk, a pánik és a bagatellizálás egylényegű: mindkettő indulati reakció. És emberfeletti viselkedés most nem indulatból reagálni. Így aztán ki-ki úgy lesz úrrá a szorongásain, ahogy tud.

Döbbenten figyelem az események tengerében lubickolókat. Van az a típus, aki bármely tragédia idején elemében érzi magát, most épp csoportokat alapít, leveleket írogat, riadóztat, ha kell, ha nem, mintha saját egyszemélyes hírügynökséget és egészségügyi központot alapított volna. Válogatás nélkül ontja a tényeknek tartott valamiket, hirtelen jelentős személyiséggé növi ki magát, vagy legalábbis úgy érzi.

Létezik egy csoport, ahol dietetikusokkal, csoportmunkában karanténétrendet állítottak össze, a tagokat tartósítási és önellátási technikákkal ismertetik meg, melyek amúgy a karanténon kívül is jól jöhetnek.

Másutt viszont zabolázatlan agyvihar tombol, rémületes felhívások repkednek arról, hogyan spájzoljunk, miként készüljünk a legrosszabbra, és mielőbb fosszunk ki minden boltot, de erről ne beszéljünk senkinek, mert elveszítjük az előnyünket, és a végén mi halunk éhen, nem mások.

És ezek a hagymázas ötletek lelkes helyeslésre találnak. Rémülettel tölt el ez a hozzáállás. Amikor látom, hogy szó nélkül letipornának, hagynának éhen veszni, csak nehogy elveszítsék az előnyüket.

Megijeszt, amikor egy távoli ismerősöm engem nemzetvesztőnek bélyegezve üvölt velem, csak mert pár napja még nyilvánosan hezitáltam egy rendezvény megtarthatósága kapcsán. Azt kiabálja, hogy az ilyenek miatt, mint én fogunk elpusztulni.

Közben persze a szolidaritásnak is születnek szép megnyilvánulásai. Egyre többen segítenek bevásárolni idős vagy akadályoztatott embereknek, maszkban viszik az ajtóig a szükséges holmit. Mások gyerekfelügyeletet szerveznek, amire alighanem iszonyú nagy szükség lesz.

Hektikusak az események. Péntek délelőtt a miniszterelnök még cinikusan azzal fenyegette a pedagógusokat, hogy ha nem akarnak tanítani, mehetnek fizetés nélküli szabadságra, aztán estére személyesen korrigált.

De akkor most ki fog vigyázni a gyerekekre? Ahol megoldható a home office, ott sem lesz egyszerű. Ám ez utóbbi szerintem csak kivételes helyzetben működhet, főleg egy olyan országban, ahol nemcsak a szomszédságok, hanem a barátságok sem működnek igazán, részben az évek óta tartó gyűlöletkampányoknak, immár olaszozással és kínaizással párosuló migránsozásnak köszönhetően.

Pont ennyire elkeserít egy másik butaság is: amikor kényelemben élő, a fizikai valóságtól elszakadt emberek nyájasan arról értekeznek, mily csodás ez a járvány, micsoda remek tanulságokat szűrhetünk le belőle, és mi mindent tanulhatunk a vészhelyzetből.

S válaszaik is vannak.

Például: éljünk környezettudatosabban!

Vagy: ez a karma, ez a válasz arra, ahogy bántunk a bolygónkkal, és most Földanya leckét ad nekünk, cserébe szebb és jobb világ következik, élvezzük az átmenetet, itt a magunkba szállás, a meditáció, az ászanák ideje, az anyák végre megadhatják gyerekeiknek a legfontosabbat, az együtt töltött időt; elég a világ őrült hajszájából, kiránduljunk, legyünk együtt, beszélgessünk a lelkünkről.

Ja. Nyilván a lelkéről szeretne csevegni az a művész, akinek az egzisztenciája a fellépésekre épül.

Pár hónapig kibírjuk színház és koncertek nélkül, nem? Mi közöm az idegenforgalomhoz? Mi közöm a vendéglátáshoz? Mi közöm a kormánytól és így a közpénztől független újságokhoz? Mi közöm a bevétel híján ellehetetlenülő vállalkozókhoz?

Szeretnénk értelmet találni a jelenségekben, de egyelőre ott tartok, természetes, hogy megrémülünk egy olyan fenyegetéstől, feladattól, amihez nincs megoldókulcsunk. Szükségünk lesz az összes józan eszünkre, kitartásunkra.

Kiemelt kép: Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.