„Se nem objektív, se nem független, de szabad.” Ez a Hajónapló szlogenje.
Hogy mi az a Hajónapló?
Van ugye az új magyar kultúrpápa, a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Demeter Szilárd, ő alá tartozik a Petőfi Irodalmi Ügynökség, mely közpénzből műsort gyártatott: ez a Hajónapló.
- e műsor vezetésében részt vesz Demeter barátja és zenekarának gitárosa, valamint a banda menedzsere
- és e műsorban fellépnek még a kormányjobbon is csak kisujjeltartással vállalható arcok.
Hogy nincs ezen semmi szokatlan?
Annyi azért van, hogy a produkció az A38 ügynökség együttműködésében készült, és az egészen más színvonalú fellépésekhez szokott állóhajón vették fel.
A műsorfolyam hossza nyolc óra volt. Volt hát idő gondolkodni:
Az én válaszom: ez itt a NER szabadsága; az einstandoló szabadsága.
A propagandisták lassan mindenhová beeszik magukat, és elhiszik, a terek, ahol amúgy semmi keresnivalójuk nem lenne, azzal, hogy ők terpeszkednek ott, rangot adnak nekik is.
Mintha egy-egy helyszín bekebelezése, uralása azt is jelentené, hogy az ott folyó addigi munka, az értékek átvándorolnak beléjük.
És: attól, hogy a propagandistáik a (mostani) Magyar Nemzetnél dolgoznak, kitűnő újságírók lettek? Hogy a közmédiánál szerkesztenek, műsort vezetnek, a munkájuk értékesebb?
Izgalmas pszichológiai jelenség zajlik: már nem elég a pozíció és a pénz, és nagyon nem elég a hasonszőrűek elismerése. Az kell, hogy a letaposottak is tapsoljanak. Azok a szimbolikus terek kellenek, ahol azok működnek, akiknek a helyére vágynak. Az ő közönségük, az ő simogatásuk nélkül nem ér semmit az egész. Ők is mondják ki végre, hogy jók vagyunk, tehetségesek, amit csinálunk, bőven felér hozzájuk!
Remek példa erre a Térey-ösztöndíj összetákolt listája – itt végre egy csapatban vannak, együtt mennek majd az Írókaravánra, hiszen egyforma jók, egyformán nagyszerűek.
Immár ki vitatkozna evvel?
Hasonló a logika az A38 megvételével is.
A mi műsorvezetőink népszerű és minőségi helyszínen mondják a magukét, ha kell, non-stop, és a Nélküled immár itt is felcsendülhet, főműsoridőben, nagyszínpadon.
Legitimitást vesznek maguknak. A helyszínek pedig gondban vannak, hiszen tao-pénz nélkül kénytelenek belemenni ilyes kompromisszumokba. A puszta túlélésért.
A döntés szabadsága mit jelent ilyenkor?
És tényleg, kinek jut eszébe ilyenkor még kevesek ügyére, a kultúrára figyelni, amit meghagytak a saját zsenijeik játszóterének?
Volt egy tüntetés az új színháztörvény ellen, miután Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója arról beszélt, hogy nincs színházszakmai szolidaritás. Mire a nemzetis Vidnyánszky Attila azzal vágott vissza, hogy a Madách téri demonstráció esetében nem beszélhetünk szakmai tüntetésről. Mondván:
Három színház meg az alternatív színházak csoportja eldöntötte, hogy tüntet, miközben a színházak 90 százaléka szerint ez nem helyes… Ahol politikusok lépnek fel, az nem szakmai tüntetés.
E logika szerint: az mennyire szakmai világ, ahol kizárólag a politika dönti el, kinek lehet szava a kultúrában?
És az mennyire szakmai, hogy a Nemzeti ura a saját színházában maga rendezi a bemutatók zömét, sőt, más teátrumokra is marad ideje, mindezt annyi pénzből, amennyinek a tizede is elegendő lenne az alternatívok megmentésére?
„Valószínűleg az fáj Mácsainak, hogy csak három színház ment el, és nem huszonöt. Lehet, hogy az a huszonöt nem ért vele egyet. Nézzék meg, mit művelt a liberális sajtó Eszenyi Enikővel, amiért nem vett részt a tüntetésen” – szűri le a tanulságot az igazgató.
Pedig akár az is átvillanhatott volna Vidnyánszky agyán, hogy akik nem mentek el, tán félnek, hogy retorzióként megvonásokkal, elmozdításokkal, rágalomkampányokkal teszik majd tönkre őket.
Vidnyánszky világában Eszenyi a bátor, mert távol mert maradni, ő legyen a példa!
Azt is mondja Vidnyánszky, hogy „már nem kell egyfelé igazodni”. Ebben speciel igaza van: a másik oldalból lassan nem marad semmi sem.
Azért, akik még léteznek és alkotnak, azoknak eszükbe nem jut igazodni.
Kiemelt kép: Illyés Tibor / MTI
