Gyarmati: Ötszázmilliós kérdést kaptunk anyuval

A dolgok nem mindig oldhatóak meg egyszerűen, de némi humorérzékkel a kínos eseményeken is mulathatunk.

Néhány hónapja levél érkezik anyunak és nekem is, hogy balettozzunk be a bankba, és adategyeztetés címén mutassuk be az iratainkat, így garantálva, hogy nem mosunk pénzt.

Idézem: ”Felhívjuk a figyelmét, hogy amennyiben 2019. augusztus 15. napjáig azonosító adataink közlése/frissítése/aktualizálása nem történik meg, úgy a pénzmosás megelőzéséről szóló törvény 12§(5) bekezdése értelmében kötelesek leszünk bankszámláján az ügyeleti megbízásokat megtagadni mindaddig, amíg az aktualizálást el nem végezték.”

Sokadszorra állapítom meg, hogy tudom, miért nem mentem jogásznak. Leginkább azért, mert az ilyen mondatok értelmezése meghaladja a képességemet. Tiszta szerencse, hogy ezzel a fogyatékosságommal nem lehetek egyedül, mert az írás így folytatódik: „Ez azt jelenti, hogy az igazolványok bemutatásának hiányában nem lesz lehetősége új átutalási vagy egyéb megbízás benyújtására és a bankkártya használatára. Ennek elkerülése érdekében kérjük, mielőbb látogasson el bármelyik fiókunkban a fent leírtak szerint.”

Ja, és köszönik a közreműködésemet.

Így már értem: ha kell a pénzem, fáradjak be.

Anyu kilencvenkét éves, rosszul lát, bő öt éve nem volt lent az utcán. Nem akarom kitenni egy ilyen kirándulással járó stressznek. Telefonálgatok fél napot, mire kiderül, meghatalmazással ugyan nem intézkedhetek helyette, viszont ő maga online, egy gyors regisztrációt követően elvarrhatja az elvarrandót.

„Nem gond, flottul megy majd!” – így a banki ügyintéző. „Nektek nem gond – ezt meg én gondolom. – Ahogy nekem meg az nem gond, hogy diagnosztizáljak egy influenzát, de azzal meg neked gyűlne meg a bajod.”

Vajon miért van az, hogy sokan úgy vélik, amit ők tudnak, mindenkinek evidencia? Na, mindegy, haladjunk.

Mielőtt anyukámat fárasztanám, perfekcionista lévén lepróbálom az egészet előre, persze egy ponton ledob a rendszer, kiderül, frissítenem kell a böngészőt, frissítem és működik.

Közösen nekikészülünk a feladatnak, mint annak idején egy-egy nagy úszóversenynek.

A monitoron megjelenik egy mosolygós banki alkalmazott, anyu ugyan nem látja, de hallja a kérdéseit, és okosan válaszolgat. Próbálok a háttérből súgni, amikor kell, tényleg egész flottul megy a dolog, míg el nem hangzik a következő felvetés:

Ne haragudjon, Éva, meg kell kérdeznem, tervez-e ötszázmilliónál nagyobb éves forgalmat a számláján.

„Terveznék én szívesen – így az anyukám – de sajnos nincs annyi pénzem.”

Olyan abszurd az egész, kitör belőlünk a röhögés. A hölgy nevet velünk a monitorról.

Hamarosan végzünk, elköszönünk.

„Ügyes voltál, anyu” – mondom, és egy nagy kő gördül le a szívemről. „Anduka, ezek nem normálisak” – szól anyu, s látom, örül, hogy túlesett a tortúrán.

A sikeren felbuzdulva nyomban hívom a másik bankot, ahonnan én kaptam az értesítést. A dolog szépséghibája, hogy nekem ott sosem volt számlám, s alighanem soha nem is lesz. A papíron ott áll, hogy az elmúlt két évben nem volt sem a terhemre, sem általam kezdeményezett tranzakció, amin egyáltalán nem csodálkozom. Gombnyomogatásos választások sora után végül sikerül egy élő hanggal kapcsolatba kerülnöm.

Előadom a bánatomat, mire az a válasz, hogy felvilágosítást csak akkor kaphatok, ha beolvasom a számlaszámom utolsó nyolc számjegyét. Mire megismétlem, hogy nekem nincs számlám. Hát, akkor fáradjak be valamelyik fiókba egyeztetni az adatokat.

Én pedig, bár tudom, hogy hagyni kéne a fenébe az egészet, úgy döntök, a napokban valamikor rászánok erre az értelmetlenségre egy órát. Élőben. Hátha én is megkapom a félmilliárdos kérdést.

Kiemelt kép: Kummer János /24.hu