Biológusnak készültem, így a latin eleve adott volt, mellé a gimi a németet párosította, így kerültem emelt szintű németes csoportba. Ez az átlagosnál magasabb heti óraszám mellett azt is jelentette, hogy a csoportunknak volt egy testvérosztálya Ludwigshafenben. Az osztálypénz kicsit magasabb volt már elsőtől kezdve, mint a többi, nem testvérosztályos csoportban, cserébe harmadikban két hetet kint tudtunk tölteni a ludwigshafeniekkel. (Aztán pedig ők jöttek két hétre hozzánk.)
Más elviselhetetlen hisztérikát, megint más meg gyakorlatilag kommunikációképtelen tinit kapott a nyakába, akivel kínkeserves volt minden párbeszédkísérlet.
Amúgy is különösen veszélyes életkor ez: érdekes csoportmintázatokkal, darázsfészekbe nyúl, aki ezzel a korosztállyal dolgozik, nem célszerű egységes masszaként tekinteni rá. Még vérre mennek az egoharcok, élesen elkülönülnek egymástól a csoportok érettségben is, tehát eleve lutri minden kísérlet, ami befogadócsaládokra épít – hasonlóan a kormány mostani tervéhez.
Nagy kérdés, Orbánék miként óhajtják áthidalni a társadalmi és anyagi különbségeket. Különböző jövedelmi szinteken különböző befogadócsaládokhoz kerülnek a nebulók? Ki dönti el ezt? Vagy ez az egész projekt is látványosan csak a középosztálybéli gyerekeknek kedvez, akiknek a szülei eddig is nagyrészt megengedhették maguknak az utazgatásokat, különórákat?
Hogyan kell majd pályázni, miféle feltételeknek kellene megfelelni? Ki fogja meghatározni, mi az a bizonyos megfelelő szint, ahol már hasznos az anyanyelvi környezet? Egyeztetnek szaktanári testülettel, minősített nyelviskolákkal, akiknek van erre hálózatuk?
És miből fog összeállni a kint töltött idő? Ki lesz mindennek a kidolgozója és felelőse? Az én egykori példámat nézve azt látom, rengeteg tényező kell egy ilyen vállalkozás sikeréhez. Esetemben az iskolák kint és nálunk is kitettek magukért: rengeteg programot szerveztek nekünk a napi nyelvórák mellett, kirándulásokat, mozit, még gyárlátogatást is. Aztán a napi öt-hat óra kötelező mellett a többit a családdal és az újdonsült haverral töltöttük, beszélgetésre kényszerítve. Tényleg nagyon hasznos volt, új lendületet adott a tanulásunknak.
Mindehhez azonban kellett buszokat bérelni, jegyeket venni, helyeket lefoglalni. Idő- és pénzigényes. Az angolosainknak nem is volt ilyen szerencséjük, Angliába vagy Amerikába utazni a német trip többszörösébe került. És még nekünk sem volt olcsó, nem is mindenki tudott velünk tartani.
És a költségek nem állnak meg a hivatalos keretnél. Kellett zsebpénz, nem kevés, hiába garantálták a vendéglátóink, hogy minden szükséges költséget állnak. Ma sincs ez másképp. Ez általában azt jelenti, hogy az étkezésekre, belépőkre, tömegközlekedésre nincs gondja a kiutazónak, de egy tizenhét-tizennyolcéves fiatal nem szeret, teszem azt, egy üdítőt kunyerálni, vagy egy ötvencentest vécére a vendéglátóktól – csak hogy a legelemibb dolgokat említsem. A teljes ellátás sosem teljes, főleg nem egy kamasz esetében.
A program nem csak abból áll, hogy a diákok angolórákat vesznek, ez nem a Roxfort, ahová hoppanálhatnak, és nem egyetlen varázskastélyban fogják a tanulók ezreit elhelyezni. És máris ott tartunk, ahol ez az idea, a propagandahaszon mellett, a kormánynak megtérülőssé teheti a dolgot.
Rengeteg lehetőség nyílik ugyanis szívességekre, hiszen a feladat tényleg hatalmas és még hatalmasabbá duzzasztható.
Először is ki kell nevezni felelősöket, akik kidolgozzák a projektet. Aztán ott az utaztatás, jelentős tétel. Kell itt egy buszcég, és kell kint is, aki a transzferekért és a kirándulásokért felel.
Aztán kellenek lehetőleg nagy múltú kinti nyelvoktató cégek. Vagy legyen inkább saját szervezés saját bérletekkel, saját oktatókkal? Kellenek kitelepített vezetők is, akik koordinálnak, irányítanak és szervezkednek, akik megegyeznek a fogadócsaládokkal. (Ők mit kapnak cserébe?) Kellenek irodák, ahová a kint tanulók segítségért fordulhatnak. Kell kötelező biztosítás, étkeztetés, kellenek fakultatív programok.
Megannyi munka és költség.
Ha külföldi nagyprojektek kerülnek szóba, mint például a Hungary Helps, ahonnan jó ügyek leple alatt csorognak ki a milliárdok, felvetődik, hogy a célok között előkelő helyen áll bizonyos zsebek hizlalása.
De ami tán ennél is fontosabb: megeshet, hogy egy ilyen össznépi külföldi kurzus alig lesz több egy nagy bulinál, amit a diákok párás szemmel emlegethetnek majd, mint a kedves szüleim az építőtáborokat.
Persze akár jól is alakulhat a program, mindannyiunk érdeke ez. De azért ne a két hetektől várjuk a megoldást, hanem az intézményi és tárgyi keretek fejlesztésétől, minőségi oktatógárdától, kiscsoportos, differenciált nyelvóráktól, modern metódusok beemelésétől, a frontális, tekintélyelvű szemlélet helyett az interaktív, az adott korosztály számára érdekes témákra felhúzott, az élőnyelvre reagáló oktatástól.
És akkor tán különórák nélkül is sikerülhet a középfokú nyelvvizsga.
