Elitprojektnek tartottam, tartalmatlannak, víziótlannak, széles körben osztott lelkesedés és remény megteremtésére alkalmatlannak, a status quo pártjait és adottságait sorsnak tekintőnek.
Hiába a belátás, hogy a NER rossz, hogy a NER saját magára szabott választási törvénye vastörvény és egyszerűen muszáj egy az egy elleni helyzeteket előállítani a 106 választókerületben, ha meg akarunk tőlük szabadulni – de az antiorbánizmus csak ennyi: egy belátás. Széles körű társadalmi mobilizáció és lelkesítés, a NER utáni jövőre vonatkozó lényegi és pozitív vízió, az érzelmi azonosulás lehetősége nélkül sokadszorra is csak az jöhet ki belőle, ami kijött ilyen-olyan felállásokban 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben: bukta. És akkor jött Magyar Péter, és megcsinálta az antiorbánizmus 2.0-t, egészen máshogy – és működött.
Sokan, sokféle módon elemezték már, miért működött az ő és csapata receptje, aminek a célja és kötőanyaga az: Orbán, takarodj! Millió dolog kellett ahhoz, hogy sikerüljön összekovácsolni egy világnézetében, érdekeiben, osztályhelyzetében, iskolai végzettségében, lakóhelytípusában rendkívül heterogén választói csapatot egy vízióval, reménnyel, a „nép” megalkotásával a fideszes „elit” ellen. Orbán Viktorról és Orbán Viktor rendszeréről való népszavazássá tették a 2026-os parlamenti választást.
Azóta a kormányt beiktatták, zajlanak a performatív cezúrahúzások. A politikai színháznak része a fideszes politikusok és a független intézményeket kiüresítő bábszereplők demonstratív megalázása az új miniszterelnök részéről. Ez sok kormánypárti szavazónak a vágyott morális elégtétel:
Másoknak szorongató ezt nézni: Magyar túllő a célon, méltatlan bohóckodás, abbahagyja-e valaha, vagy ez innentől így marad, ez lesz a miniszterelnök által meghonosított új politikai kultúra?
Ezt még nem tudjuk, várjuk ki – 100 nap vagy több a türelmi idő. A politikai színház sorsán túl még egy csomó minden nem világos:
