Kétmilliárd forint bitang sok pénz. Főképp a lerobbant kórházak, a döcögő oktatás, a kátyús utak, a kilakoltatások, az üldözött hajléktalanok országában.
Kétmilliárdra már felkapjuk a fejünket. Nahát.
Közben ez csak a jéghegy csúcsa. Egyik csúcsa.
A mexikói templomfelújítás a Hungary Helps program keretében zajlik, melyben eddig is úgy röpködtek a százmilliók, mint a program korábbi utazó nagykövete, Heltai Péter, aki amúgy Siklósi Beatrix fideszes tévés újságíró fia. Például Libanonban 450 millió magyar forintért szépültek megrongálódott templomok. Miközben annak a pénznek akár ott helyben is lett volna jobb helye.
A méltányosság kedvéért meg kell említsem, hogy közben adtak segélyt iskolarenoválásra és élelmezésre, sőt, pszichológiai segítségnyújtásra is egyéb válságterületeken. (Ez is érdekes amúgy: itthon alig törődnek a lakosság pszichés szükségleteivel, nincs normális és elérhető segítség a mentálisan sérült emberek számára.)
De most miért Mexikó? (A korábbi tervekben sem szerepelt ez az ország, ráadásul a mi térségünket, a mi megvédendő világunkat nem fenyegetik a mexikóiak, sem a migránsok, sem az otthon maradók.) Miért viseljük hát annyira szívünkön a sorsukat?
Vagy ez most befektetés?
Ami egyszer valakiknek tán jól jöhet.
A program hivatalos háttérgondolat az, hogy a kereszténység jelenleg a legüldözöttebb vallás, és a keresztény Magyarországnak világszerte kötelessége a keresztények segítése, megvédése.
Amihez semmi nem drága.
De kinek akarunk tetszeni?
Mire jó ez az egész?
Rengeteg pénz ment, megy és menni fog el az itthoni migránsozó, sorosozó gyűlöletkampányra; amivel nem mellesleg sokan jól jártak, járnak. Pedig ez az ország az EU-s támogatások nélkül rég mélyrepülésben lenne. És kinek van haszna ebből is?
Az egyik ismerősömet nemrég lapátra tették a cégnél, ahol dolgozott. Elsődleges indok az volt, hogy nem tud priorizálni. Kicsi, a nagy egész szempontjából jelentéktelen dolgokra szórta a pénzt és pazarolta az időt, míg a végén a fontos feladataira nem maradt sem keret, sem energia. Csak egy példa: egy vállalati rendezvény szervezése kapcsán iszonyú energiát fektetett az asztal- és ajtódíszekre, ugyanakkor a meghívókat a kavarodásban késve küldte ki. Logikus lépés volt hát az elbocsátás, ráadásul az illető is tanult belőle, a következő munkahelyén már reálisan működött.
A párhuzam a magyar politikával ott sántít, hogy az ismerősömnek nem voltak hátsó szándékai, egyszerűen csak belekavarodott a feladatokba. Nem volt zsarolható a süteményesek által, és nem kapott fülest sehonnan, hogy ennek a rendezvénynek bele kellene állnia a földbe. Senkinek életével, állásával nem játszott, csupán a sajátjával.
Persze a cég megérezte az ügyet (bár egy rosszul sikerült parti nem döntötte be), ezért is repült az ismerősöm.
Egyszóval a közepes kárnak is számottevő következménye lett: a rossz döntések eredménye az elmozdítás.
Ha családnak képzeljük el az országot, akkor miként gondolnánk a családfőre, aki, mondjuk, elissza a família megtakarítását? Ha cégként gondoljuk el az országot, áll az analógia. Mégis: mikor rúgjuk már ki a felelősöket? Meddig tűrjük, hogy a családi/céges kasszát, a mi pénzünket felelőtlenül kezeljék?
