Mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni. Évekig nyelvtanárnak készültem, aztán úgy alakult, hogy nagyjából Ennek egyik oka az volt, hogy a fiam édesapja akkor már másodéves volt a fogorvosin, ezért némiképp beleláttam, miként is néz ki belülről egy ilyen komoly stúdium.
Negyven éve vagyok orvos, ha az egyetemi képzés hat évét is beleszámoljuk, negyvenhat éve űzöm ezt a hivatást. Sose untam meg, sose volt fárasztó, még akkor sem, amikor tényleg nagy volt a hajtás. Segített a sportmúltból adódó állóképességem és monotóniatűrésem, és persze az is, hogy sok örömet élhettem meg a pályámon.
Vannak történetek, melyek sok év után is mulatságosak vagy elgondolkodásra késztetnek, mint például az alábbiak.
Mindig szerettem tanulni. Na, jó, ez így eléggé strébernek tűnik, úgyhogy inkább azt mondom, tudni szeretek, és elfogadom, hogy ennek legjárhatóbb útja az, hogy minél több ismeretet szerzünk, vagyis tanulunk. Az egyetem nem mindig kacagó tarka tavasz, a vizsgaidőszak különösen gatyaszaggató tud lenni. Ráadásul úgyhogy gyakorlatilag sohasem volt úgy, hogy ne lett volna más dolgom is a tanuláson kívül. Mindez egyáltalán nem volt zavaró, hiszen már akkor is jól bírtam az extra terhelést, inspirált, még nagyobb erőbevetésre ösztönzött.
Mellékesen jegyzem meg, azon ritka esetekben, ha kevés a dolgom, rendre szétcsúszom. Vagyunk sokan így, úgy szoktam fogalmazni, mi vagyunk a „teher alatt nő a pálma” hozzáállásúak.
többek között azért, mert erre tanított meg az élsport. Volt egy nagyon kedves barátom, tőle származik az ezzel kapcsolatos alapmondat: „Szartól ne hízzunk!” Ami annyit jelent, hogy ha csinálsz valamit, csináld jól teljes szívedből, maximális erővel, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
Na, szóval megtettem én mindent, ami erőmből tellett, de olykor akadtak anyagok, melyeket a szokásosnál nehezebb volt beemelni, és bizony messze volt a tudásom az elvárhatótól.
Képzésünkön elég hamar gyakorlatra kerültünk, a betegágy mellett kellett ezt vagy azt megtapasztalni, elsajátítani. És a betegek az esetek döntő többségében igen barátságosnak, kedvesnek, sőt segítőkésznek bizonyultak.
Harmadévtől a vizsgáinkon elméleti és gyakorlati tudásról is számot kellett adni. Vagyis az ember először kapott egy beteget, őt kellett kikérdezni, megvizsgálni, és utána elmondani, mire jutottunk, majd a tételhúzás és az elméleti felkészültség következett.
Érdekli őt a baja, szívesen mesél róla, az ilyenek már az internet előtti világban is megtalálták a módját, hogyan férhetnek információkhoz.
Ha szerencsés voltál, olyan beteget kaptál, aki szinte betéve tudta az egyetemi anyagot, sőt, súgott is.
És akkor jöjjenek a történetek.
Nézem a bácsit a bőrklinikán, tele a lába foltokkal. Fogalmam sincs, mi a baja.
A bőrgyógyászat sosem tartozott a kedvenceim közé, nekem egyformának tűnt a sok kiütés, elváltozás, miközben a gyakorlatvezetőnk határozattan állította, hogy ezek nagyon is különbözőek.
Én aztán szépen előadom, amit hallottam, a vizsgáztató lelkesen bólogat, s kapok egy szép nagy ötöst.
Más. Urológiai klinika. Jóképű fiatalembert kell vizsgálnom, aki amúgy háromszor kísérelt meg öngyilkosságot. Szegény, gondolom, nehéz lehet neki.
Bevonulunk „édeskettesben” a vizsgálóba. Az urológián a diagnózis felállításához hozzátartozik az úgynevezett manuális vizsgálat. Zavarban vagyok, de hát, amit muszáj, azt muszáj. Először elbeszélgetünk, elmondja, mi a baja. Indulok a kesztyűért, amikor megszólal.
„Doktornő, ha bele tetszik nyúlni a fenekembe, bizisten negyedjére is kiugrom az ablakon!”
Hát, ezt ugye lehetetlen vállalni, úgyhogy megegyezünk, hogy én alaposan megvizsgáltam, ő pedig derekasan tűrte a tortúrát. Persze a „csaláshoz” az is hozzátartozott, hogy a beteg maga mindent tudott, és el is mondott arról, mit szoktak találni nála a doktorok.
Tán nem származott nagy baj a vizsgavizsgálatok elmaradásából.
