Poszt ITT
Budapest, 2015. november 16.
Betegek pihennek 2015. augusztus 10-én a budapesti Egyesített Szent István és Szent László Kórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályán, ahol évente közel 45-50 gyermeken végeznek életmentő beavatkozást. A csontvelő-átültetést követő két-három hetes sejtmentes időszakban a régi csontvelő már nem, az új még nem működik, így a betegek immunrendszer nélkül élnek. Ezt az időszakot egy steril, elkülönítő boxban töltik. A Démétér Ház működését és az ott gyógyuló betegek életét mutatja be Koszticsák Szilárd, az MTVA/MTI fotóriportere november 19-én a Szent László Kórházban nyíló, Ilyen a box című kiállítása. A tárlattal a Démétér Ház új szárnyának felújítására gyűjtenek.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Gyarmati Andrea: A férfiak rosszabbul tűrik a nagybeteg gyerek szenvedését

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2018. 08. 19. 12:00

Akár szét is eshet a család. Az orvos pedig néha gyógyít, gyakran segít, mindig vigasztal.
Korábban a témában:

Szerencsés csillagzat alatt születtem. Mindig olyat és azt csináltam, ami örömet szerzett. Először a sport, aztán az orvoslás, és most néhány év óta az írás is rengeteg örömet ad. Az, hogy bizonyos dolgokról, melyek megérintenek, módom van nyilvánosan is elmondani, amit gondolok, érzek, extra ajándék.

Az, hogy gyerekorvosnak lenni jó, nem kétséges. Az, hogy egész nap gyerekek között lehetek és hozzájárulhatok a gyógyulásukhoz, még a jónál is jobb. Ám van ennek a szakmának is, mint minden más elfoglaltságnak, árnyoldala. Generálódnak helyzetek, melyekkel nehéz mit kezdeni, nincs igazán jól bevált módszer, mi a helyes viselkedés ezen nehézségek előfordulásakor.

Egyetemista voltam, belgyógyászat gyakorlaton egy hétig a belklinikán. Korán reggel ül egy idős bácsi szépen felöltözve, kezében a botjával az ágya szélén, a csomagja is összekészítve.

– Megyek haza, kisdoktornő – mosolyog rám – várom a fiamékat. Jönnek, úgy mondták, amint tudnak.

Budapest, 2017. június 20.
Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház - Rendelõintézet (ESZSZK) több mint 400 millió forintból megújult onkológiai osztálya 2017. június 20-án, az átadás napján.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Képünk illusztráció. Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház – Rendelőintézet egyik kórterme
Fotó: Balogh Zoltán / MTI

Dolgozunk, vizitelünk, zárójelentést írok, a bácsi még mindig ül az ágyán, mellette a csomag. Eltelik a nap, lassan esteledik, mire a családja előkerül.

Tudom, értem én, bizonyára sok a munka, nagy a hajtás, Apuka meg úgyis ráér. Nézem a bácsit, és fáj a szívem. Nem elég, hogy beteg volt, hogy megöregedett, váratják.

Úgy érzem, ezt sosem tudnám megszokni, és ha belgyógyász lennék, bizonyára tennék szúrós megjegyzéseket. Megint csak megerősödik az eredeti érzés: csakis gyerekekkel szeretnék foglalkozni.

Persze, tudom, szívfájdító egy beteg, elesett kisgyerek látványa. De ha jól döntök orvosként, a gyereknek rengeteg egészséges év áll még a rendelkezésére kiteljesedni. És sokkal kevesebb a szociális gondja is. Egy idős embernek nem csak rengeteg testi, elég sok lelki baja is akad, amit olykor lehetetlen orvosolni.

Igen ám, de mi van, ha egy kisgyerek krónikusan beteg, netán sérült. Nos, erről gondolom elmondani mindazt, amit fontosnak vélek.

Dolgoztam gyermek-hematológiai osztályon, művese állomáson, ahol nem az a jellemző, hogy beteg lesz, gyógyszert kap, és már egészséges is. Olyan helyeken, ahol sok a fájdalom, sok a kudarc, sok a könny, és ahol bizony nem csak a gyerek szenved, vele sodródik az egész család.

Nézzünk egy eléggé tipikus példát.

Adva egy átlagcsalád (amilyen persze soha nincs, hiszen minden gyerek és minden család nagyon is egyedi), anya, apa és két gyerek. Úgy alakul, hogy az egyik gyerek beteg lesz. Nagyon beteg. És akkor jobbára hasonlóan alakulnak a történetek.

Az első lépcső maga a sokk, a „miért éppen velünk történik ez meg” őrjítő kérdése, amire sosincs valódi válasz, legfeljebb találgatások, és azok is elég rossz találati aránnyal. Ezer kérdés kerül elő, melyek közül van egy, ami kiemelkedik, nevezetesen a „hogyan tovább?”, a „mi lesz velünk, és mi lesz a gyerekkel?”.

Budapest, 2017. december 25.
Karácsony a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinikáján Budapesten 2017. december 25-én.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Képünk illusztráció.
Karácsony a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinikáján Budapesten
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Úgy tanultam és vallom is, hogy a betegnek, legyen akármilyen apró, vannak jogai. Ezek nem paragrafusok, inkább emberi törvények. Hogy például kapjon a beteg (pontosabban a szülők) korrekt tájékoztatást. Ne elkenéseket, talánokat, hiú ábrándokat.

Sok módja van a rossz hír közlésének. Kell legyen benne empátia, emberség és megértés. Lehet, könnyebb orvosként kívül maradni, hiszen, ha minden dráma személyes ügye lesz a gyógyítónak, nem bírhatja sokáig a pályán. Legalábbis elvben. Muszáj együttérezni azokkal, akikkel épp egy nagy betegség hírét kell közölnie az orvosnak.

A betegnek joga van az emberi méltósághoz, amibe az is beletartozik, hogy meg kell kapnia a megfelelő tájékoztatást. Azt is, ha az orvos nem tud valamit. Itt két út lehetséges, vagy azt mondjuk, mai tudásunk szerint erre nincs válasz, vagy azt, hogy utánanézek, és elmondom, mire jutottam.

De menjünk tovább, mert van tovább. A „miért velünk?” után a „kinek a családja a hibás?” kérdés vetődik fel leggyakrabban, és kezdetét veszi az egymásra mutogatás, aminek sem ilyenkor, sem máskor nincs értelme.

Aztán beáll egy új rend. Kezelések, kontrollok, a kezelés mellékhatásai, és sok egyéb teendő, amiről eddig nem is tudtak a szülők. Általában anyuka a kísérő, hiszen valakinek a pénzt is meg kell keresni. Általában, mondom, de nem mindig, és általában a férfiak rosszabbul tűrik a nagybeteg gyerek szenvedését. Nem igazán tudnak mit kezdeni vele.

Esik szét a család, és még az egészséges gyerek is jelentősen sérül, hiszen tisztességes ember kíméli, védi a beteget, tehát a testvér azt éli meg, hogy kevésbé számít, vele mi is történik.

Persze nem mindig ilyen sötét az egész. Vannak, akiket megerősít, összekovácsol a nagy baj. Szorosra zárnak és értékelnek minden apró javulást, eredményt. Sokat segíthetnek a hasonló családok, társulások, csoportok egymásnak, és kell, muszáj segítsen az orvos, nem ritkán a pszichológus is.

Szakmám árnyoldalai, ezt írtam az elején. Van ilyen is, és ha beszélünk róla, könnyebbé válhat a nehéz élethelyzet.

Sokat tanultam gyerekektől, szülőktől, családoktól, és csak remélni tudom, néha sikerült könnyítenem a terheiken. Ahogy Albert Schweitzer mondta:

Az orvos néha gyógyít, gyakran segít, mindig vigasztal.

Tehát olykor csak azzal könnyítettem más terhein, hogy vigasztaltam. Mert az sem kevés.

 

Kiemelt képünkön: Betegek pihennek 2015. augusztus 10-én a budapesti Egyesített Szent István és Szent László Kórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályán, ahol évente közel 45-50 gyermeken végeznek életmentő beavatkozást. A csontvelő-átültetést követő két-három hetes sejtmentes időszakban a régi csontvelő már nem, az új még nem működik, így a betegek immunrendszer nélkül élnek.
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI 

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Rainer Weiss Nobel díjas fizikus
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.