Igen, van neki. Mi ezt most eláruljuk a tisztelt olvasónak, mert tudjuk. És ez nem nagyképűség, nem fennhéjázás, Rodolfó-efektus. Jóllehet, irodalmi értelemben el vagyunk – országunk akár – kényeztetve. Ha csak a maiakra gondolunk, Cserna pacaljai, Fehér Béla kiflije, Aczél Géza csülkei, Balla Zsófia káposztái, Ugron Zsolna receptes történetei, vagy a roppant ügyes Grecsó Krisztián, ragyogó kollégánk Váncsa István, Bodor Ádám balkáni ételbrutalitásai, és még sokan mások. Krúdy áll a sarokban, lehajtott fejjel duzzog. Említett hölgyek és urak mindent tudnak a textúráról, annak fölhasználási lehetőségeiről, rafinériákról, az íz varázsos kibontakoztatásáról, a vadhús forradalmáról, ami legalább akkora esemény a szánkban, mint a szerelmünk nyelve, vagy a gasztronómiai komponálásról, hogy szimfónia lesz még a hamuban sült pogácsa is.
Mi magunk csaknem mindennap főzünk és sütünk, az meg, ugye, nem alkotói folyamat. Mondjuk újra, a titok. A titok, az élet értelme, a miért pont én kérdése, a nyertes lottószámok, Isten tervei, testvérünk, az aláhullt, porcukorban fetrengő angyal, ez mind benne foglaltatik ebben a titokban. Egytálételt említettünk az imént, a fentebbi régiókban? Igen azt, ugyanis a napokban arra támadt gusztusunk, az lett a vágy tárgya, egy bizonyos egytálétel. Zöldséges. Tojásos. Mondtuk is, hogy megcsináljuk. Szezonja van, jó ötlet, sabadaba, mire magasba emelte kicsi, bátor kezét a másik. Nem. Jaj, mi nem?! Hogy ő csinálja meg, s öt másodpercnyi csönd után bólintottunk, jól van, csinálja ő. Nem ugyanaz a technikánk. Nem ugyanazok a favorizált poraink, ízesítőink, fűszereink. De soha nem volt ebből feszültség. Főztünk már együtt! Úgyhogy tudtuk, hogyan készíti e bizonyos egytálételt a másik, s mi hogyan. Kis eltérés lett volna, de eltérés lett volna. Gondosan előkészült, ihletetten és virágzó fantáziával működött, dúdolt slágereket a nyolcvanas évekből, egyszer meg is riszálta, gyönyörűen mutattak a tálba fölszelt növényi alkatrészek, szálldostak a gőzök, mint olimposzi testillatok. Ekkor szólt, kimenne picit, kevergetnénk-e? Hát hogyne. S míg ő két percre odavolt, mi belealjaskodtunk a lábasba két kiskanál ilyen, meg egy kiskanál olyan izét, személyes favoritot. Amikor visszajött, nyomban belekóstolt a fortyogó tündérkertbe. Beszívta az illatát. Lehunyta a szemét. És még hunyt szemmel, de bár a büszkeségig fokozódó elégedettséggel suttogta, te, ez most, nem azért, de fantasztikus lesz. Az lett. S hogy miért, eddig volt titok.
Kiemelt képünk: Frans Snyders Cook with Food című festményének részlete
