Ugyanezen a Magyarországon fogunk ébredni hétfőn

Április kilencedikére a meteorológia napos időt ígér. Átlagosan kilenc fok lesz reggel, a hőmérséklet kora délutánra elérheti a húsz fok Celsiust is, ami, lássuk be, már a kellemes tavaszi idő kategóriája.

Öt-fél hat körül kezdenek majd énekelni a madarak, aztán sípolni és zenélni az ébresztőre állított telefonok. Az emberek munkába indulnak, iskolába viszik a gyereket. Vagy várják a folyosón gördülő éthordókocsi zaját. Vagy felriadnak otthon, belepislognak a függönyt kicselező fénybe,

aztán visszamocorognak alvópózba, mert a választás éjszakáját ki akarják pihenni.

Egyes magyar állampolgárok megszületnek, mások meghalnak április kilencedikén. Lesznek, akik megtudják, hogy nem lehet segíteni a daganatos betegségükön, és lesznek, aki biztató híreket kapnak az orvosuktól. Lesznek, akik izzadva készülnek a pótdolgozatra. Egyesek szerelembe esnek, mások válóperes tárgyalásra mennek ezen az április hétfőn, néhányan közlekedési balesetet szenvednek majd, mások épp megúsznak egy közlekedési balesetet. Azon a reggelen is lesznek, akik málhazsákkal kijönnek a börtönkapun, és hunyorogva állnak a szabadságban, mások akkor adják át a fogadótérben a személyi igazolványukat.

És mindez teljesen független lesz attól, hogy mi történt az előző napon.

Sokan úgy érzik most, a kampány utolsó óráiban, hogy a puszta létükért küzdenek. Gyakran hallom: az egész jövőnk attól függ, ki hová húzza most az ikszet. Aki nem oda húzza, ahová a jövőnk érdekében optimálisnak tartanánk, szerintünk hazaáruló. Szerintük viszont mi – akik egészen biztosak vagyunk, hogy hova kell húzni, és hát nagyon nem oda, ahova ők – vagyunk a hazaárulók. Otthon maradni hazaárulás, mondja az egyik, mert a Fidesznek kedvez, nem, mondja a másik, szavazni menni a hazaárulás, mert a rendszert legitimálja.

Ha mindenkinek igaza van, ez itt nyolcmillió hazaáruló országa.

Tudom én, hogy mindent elér a politika, hogy mi minden függ tőle, de azt is, hogy minden, amit igazán szeretek, megúszható, vagy legalább kibekkelhető nélküle, vagy akár ellenére. Persze, a fene se akar kibekkelni, élni akarunk, nem kibekkelni.

Csak azt akarnám elmondani, hogy bármennyire utálom azt, ami most van, én nem vagyok hajlandó boldog lenni attól, ha bukik a Fidesz, ugyanis boldogtalan sem vagyok hajlandó lenni akkor, ha nem bukik.

Attól akarok boldog lenni, ha a szerelmemmel sétálok, a gyerekeimmel játszom, vagy sikerül valamelyik munkám, vagy meggyógyul az anyukám, ilyesmi. Jó, ezek valahol összefüggnek a politikával, de olyan szorosan nem függhetnek össze, hogy mozdulni se tudjunk már attól sok a rohadt összefüggéstől.

Sorra tiltogatják le egymást az ismerőseim, természetesen alapos sértegetések, gyalázkodások, rágalmazások, sőt fenyegetőzések után. Nem köszönnek az utcán azok, akik korábban köszöntek. Barátságok szakadnak meg, nemcsak ember az embernek, hanem testvér a testvérnek, fiú az apának farkasa, és viszont. Egy csomó mindent csinálunk, mondunk és írunk most, amit, attól tartok, megbánunk később.

Függetlenül attól, hogy ki hová ikszel, és ennek mi lesz az eredményre, pontosan ugyanazon a Magyarországon fogunk ébredni hétfőn, mint vasárnap.

Ugyanazon az ízekre szakított, zsongó, frontos, fejfájós, rákos, hazaáruló Magyarországon, amely létrehozott egy túlélhetetlen politikai kultúrát, ahol a gyűlölet úgy árad be az ablakon, mint a tavaszi szagok közé keveredett dízelgőz, és ami így, ahogy van, a mi hazánk.

És itt fogunk élni kilencedikétől, együtt és egymás mellett, fideszesek és mindenféle egyebek, talán majd tétován visszajelölgetve egymást, esetleg megeresztve az utcán egy mégis-köszönést, vagy megkérdezve a fasizálódott rokont, hogy te, figyelj, egyébként, izé, képzeld, költözünk, és van egy pár holmi, nem-e kell az unokádnak.

Hátha megköszöni, és megkérdezi tőlünk, hogy vagyunk egyébként, és akkor elmondhatjuk neki.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán