Gyarmati Andrea: Éhségsztrájkba kezdett a kisfiam

Ez se mai történet, de akad azért általános tanulsága.

Az én Mócikám sok szempontból tényleg szuper kisfiú volt, számos területen extra teljesítményt nyújtott.

Jó, nem állítom, hogy sose volt semmi gondunk egymással, de tényleg ritkán ütköztünk. Különösen az étkezés és köre volt zavartalan. Mivel orvosként sok, finoman fogalmazva sem harmonikus helyzettel szembesültem, az első perctől kezdve hálás voltam a sorsnak, hogy az én kisfiam mindig milyen jól eszik. Se finnyogás, se válogatás nem volt, igaz, amiről tudtam, nem szereti, nem erőltettem. Nem volt „csak anyuci kedvéért”, és „csak egy falatot kóstolj meg, kérlek!”.

Vannak dolgok, melyek első ránézésre ellenérzést keltenek felnőttben, gyerekben egyaránt, ám néhány hét, hónap után megváltozhat bárkinek, de főleg egy gyereknek a vele kapcsolatos véleménye. Ha azonban elkezdjük erőltetni, rábeszélni, ellenállást építhetünk ki.

Az én kisfiam évekig nem evett például gombát, azt mondta a rántott csiperkére, hogy nem kérek, mert nem szép. Aztán egy majonézes gombát karácsonykor majonézes krumplinak vélt, szedett belőle, amikor is kiderült, ugyan ez sem szép, még  ebben a formában sem, viszont finom. Eztán gyakran megéltük az íz diadalát a külcsín felett.

Máté evett, amikor eljött az ideje, és egészen kicsi korától vonzották a kulináris örömök. Mindez különös megelégedést jelentett nekem, mert nálunk gyerekkoromban elég érdekesen zajlottak az étkezések. A szüleim egész nap nassoltak. Ráadásul Anyu a legjobb indulattal sem volt konyhatündérnek nevezhető. Jó találkozás volt az övék ebből a szempontból is, mivel Aput ez cseppet sem zavarta. Apu érdeklődő ember volt, sok minden izgatta, de a kajálás nem volt igazán fontos számára.

Nálunk, míg gyerek voltam, olyan, hogy vasárnapi ebéd, közös étkezés, alig fordult elő, mindent a sport és az edzések határoztak meg. Mivel a szüleim eltérő időpontban edzettek, máskor is étkeztek. Pontosabban nem étkeztek.

Amikor Máté édesapjával járni kezdtünk, varázslatos dolgok történtek velem. Olyasmik, melyekben addig nem volt részem. Anyuka, vagyis Misa édesanyja, szakácsnő volt a váci kórházban, ő vezette a konyhát, nem véletlenül. Elképesztő dolgokat varázsolt az asztalra, a látványuk gyönyörű, az ízük fenséges. Nem beszélve arról, ahogyan Anyuka szervírozta a dolgokat. Nógrádi hímzéses terítő, gyönyörű tányérok és egyáltalán, a kedvesség, ami a lényéből áradt.

Én addigra bőven túl voltam az első és meghatározó konyhai sikeremen. Meglepetésként, szakácskönyvből, egyedül elkészítettem Apu kedvencét, a sztrapacskát, aminek édesapám nagyon örült, és dicséretet is kaptam érte. Úgy is mondhatom, addigra megkaptam a „jól szeretnék főzni” nevű komoly fertőzést (máig sem gyógyultam ki belőle, hála Istennek).

Manapság nem nagy kunszt bármit megtanulni, ellesni a nagyoktól, se szeri, se száma a főzőműsoroknak és az internetes receptoldalaknak, hogy mit, mivel, hogyan kell elkészíteni, szervírozni, még tán azt is leírják, mit, hogyan kell megenni.

Szóval a lényeg: nekem külön szuper Michelin-csillagos tanítóm volt későbbi anyósom személyében akkor, amikor még azt sem tudtuk, mi is az a Michelin-csillag. Egyébként is nagyon szerettük egymást, és remek időket töltöttünk együtt a konyhában is. Ő lelkesen tanított, én meg, azt hiszem, még lelkesebben tanultam.

A főzés mindig örömöt szerzett, és tudtam is, miért. Mert benne van abban az „ellátok, segítek, adok” körben, ahová az orvoslás, a gyógyítás is tartozik. Ráadásul gyorsan jön a visszajelzés. Vagyis kitalálom, megveszem, megcsinálom, és ha finom, akkor az, vagy azok, akiknek készítettem, elégedettek, szednek többször, sőt, ez sem mellékes szempont, még dicséret is bezsebelhető érte.

Mindig is úgy éreztem, nőnek lenni jó. Rengeteg olyan esemény történt nőként az életemben, amiért ezt gondolom, és ezek között egészen biztosan a főzés az egyik. Amíg egy férfiembernek ki kell találnia, mit is vegyen – virágot, ruhát, ékszert, mikor, mit –, hogy elvarázsolja szíve hölgyét, addig nőként, ha elé teszem a kedvenc ételét, és szépen szervírozom is, az azt jelenti, szeretlek, fontos vagy nekem. Mennyivel egyszerűbb, naponta megvalósítható módja ez a szeretet kifejezésének!

No, de térjünk vissza az alaptörténethez, vagyis ahhoz, hogy néha egy szépen és boldogan evő gyerek táplálása is okozhat komoly fejtörés.

Mondom, Móci jól evett, sose volt gond se a mennyiséggel, se a választékkal, sőt azzal sem, hogy szépen egyen.

Igaz, amikor közösségbe került, hirtelen elfelejtette, amit otthon tudott már, vagyis, hogy a kés, a villa és a kanál mire való: néhány heti óvodai tartózkodás elég volt, hogy úgy egyen, mint egy ősember, kézzel, sőt lábbal akár, a kanalat a nyakánál fogta, fojtogatta.Bár nem voltam boldog, hagytam, abban reménykedtem, idővel visszatérünk a kulturált viselkedéshez.

De sajnos a helyzet romlott. Csámcsogni kezdett, ha rászóltam, ártatlan tekintettel nézett rám, és azt mondta: „Nem én csámcsogok, Anyuci, hanem a csirke.” Amin annyira kellett nevetnem, hogy minden tekintélyem, már ami a gyereknevelést illeti, elszállt. (Nem mintha azt gondolnám, hogy a tekintély lényeges gyereknevelés ügyben, de ez egy másik írás témája.)

Szóval otthon csúnyán evett, csámcsogott és rendetlenkedett evés közben, én meg kezdtem elveszíteni a türelmemet, és a legjobb barátja, Zolika jelenlétében is rászóltam. Ostoba felnőtt módjára azt mondtam: „Látod, Zolika milyen szépen eszik, nem csámcsog, kér szépen és köszöni szépen, te, kisfiam, miért nem tudsz így viselkedni?” „Tudok – szólt a válasz -, de csak a Zoliéknál. Látnád, Anyuci, ott milyen jó kisfiú vagyok.”

Végül is, vigasztaltam magam, jobb, ha otthon viselkedi ki magát, és idegenben jó gyerek, mintha fordítva tenné.

A gyermeki találékonyság, sokszor megéltem, hihetetlen. Természetesen volt tovább. Ugyanis egyszer csak az derült ki, hogy amit én főzök, az nem jó, nem finom, és egyébként is, a szomszédoknál isteni étkek kerülnek az asztalra.

Vagyis az én, addig ebből a szempontból hibátlanul működő kisfiam otthon éhségsztrájkba kezdett, viszont a szomszéd lakásban hajlandó volt megvacsorázni. Bántott a dolog, mind hiúsági, mind nevelési szempontból, és leginkább azért, mert sehol nem találtam megfelelő tanácsot arra, mit is kell ilyenkor tenni.

Valamit mindenképpen ki kellett találni, tehát szépen elkészítettem az esedékes vacsorát, átszállítottam a szomszédba, ahol aztán az én Mócikám, mint „az aranyos szomszéd néni finom vacsoráját”, zavartalanul belapátolta az egészet.

Nem biztos, hogy ez az egyetlen és járható út, de néha ilyesmi is megengedhető, különösen akkor, ha partnerre lelsz, ha jó fejek a szomszédjaid.

Lázad, próbálkozik, a határait feszegeti minden gyerek, és ez rendben is van. Egészen biztosan nem kell mindig ráfeszülni és háborúba keveredni. Néha az ilyen, nem hagyományos utak is megengedhetőek.

Kiemelt kép: Thinkstock