Miskin, a falu bolondja agyvérzést kapott, megtörtént a tragédia, elvesztettük őt.
Azóta sokat gondolok rá, látom magam előtt az árokparton vigyorogva, törött kézzel feküdni tavasszal, nyáron, ősszel és télen, egy pohár kannás borért a kocsma udvarán fára mászni, fekvőtámaszozni, látom feldagadt, lila fejét, miután megivott két deci Purt, amit a kocsmáros pohárban tartott a mosogató mellett, és Miskin, ahogy kiszúrta, megszokásból, hogy egy pohárban sárga folyadékot lát, amíg nem figyeltek oda, gyorsan megitta, a feje pedig akkora lett – látom, ahogy nagy, lapáttenyerével mutatja – ilyen e, ekkora, de ezt sem bánta, semmit sem bánt, mert bolond volt és boldog, hogy újra láthatta Miskolcot.
Sokszor járt Miskolcon, mert szeretett utazni, járt Miskolcon kéz- és fej- és lábtöréssel, mikor hová sújtott le rá az öreg kovács, az apja ökle.
céltalanul és boldogan tekergett, és ha meglátott, azt mondta, szia Jenő, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy nem Jenőnek hívnak, a bátyámat hívták Jenőnek, és Miskin egy névnél többet nem volt hajlandó megjegyezni a szomszédék portájáról, Jenő volt mindenki, és Miskinnek, mint általában mindenben, ebben is teljesen igaza volt.
Egy téli napon, érkezésünk után nem sokkal áthívtuk, egyen, igyon végre valamit, mert az apja nem engedte be a házba és kint feküdt a havas árokban a mínusz öt fokban soványan és sápadtan, de vigyorogva, és akkor Miskin megette a májas hurkát két nagy szelet kenyérrel, majd a kérdésre, ízlett-e neki, a lehető legtermészetesebb módon azt felelte, hát, egy kis savanyúság jó lett volna hozzá, és valóban, egy kis savanyúság minden bizonnyal jó lett volna hozzá.
A faluban abban az időben, a kilencvenes évek közepén több bolond is szolgált, volt, aki az orvosi rendelő fölé magasodó gesztenyefán kívül senki mással nem állt szóba, annak mesélte el minden délután bánatát, vele osztotta meg minden örömét,
aki szerencsésen túlélte a Titanic katasztrófáját, de abban mindenki egyetértett, hogy a falu első számú bolondja, vagyis a falu bolondja cím birtokosa Miskin, efelől nem volt kétség, ez nem volt kérdés.
Miskin, akár egy Kossuth-díjas művész a Nagymező utcában, boldogan élte a bolondok kiváltságos életét a faluban, kóválygott gyalogosan vagy biciklivel, evett-ivott, beszédbe elegyedett a járókelőkkel, mindenkinek elmondta, hogy örökké akar és örökké is fog élni, csillogtatta a török nyelv területén szerzett kivételes műveltségét, ik, bik, iki, biki, bikini, mígnem egy napon megtörtént a tragédia, Miskin, a falu bolondja agyvérzést kapott és meghülyült. A templom előtt találkoztam vele egy forró nyári délutánon. Elektromos biciklivel közeledett felém. Már messziről láttam, hogy arcáról eltűnt a mosoly, tekintetéből, nagy tehénszeméből az ütődött, boldog csillogás. Egy átlagos, búskomor és reményvesztett falusi férfi állt előttem,
aki nevemen szólítva így köszöntött, szia Lajos.
– Mi történt veled, Józsi? – kérdeztem rémülten.
– Agyvérzésem volt, sajnos – felelte, aztán megkérdezte, hogy vagyok, mi újság a családdal, majd kezet fogott és elhajtott.
Néztem utána letörten, néztem a falu bolondját, aki agyvérzést kapott és magához tért, meggyógyult, illetve “megnormálisodott”, ahogyan a faluban mondják, normális lett és azóta nem akar sem inni, sem az árokban feküdni, de még csak örökké élni se.
Kiemelt kép: Thinkstock
