Nem gondoltam volna, hogy a tegnapi borús jóslatom az EU-csúcs kilátásairól ilyen látványosan igazolódik. A küldetés eddig tényleg lehetetlennek bizonyult. Néhány óra meglehetősen kártékony reggeli bizonytalankodás után kiderült, hogy nem Magyarország Nagy-Britannia egyetlen partnere a kemény feltételeket megfogalmazó szerződésmódosításra mondott határozott nemben. Nem mintha az ügy kimenetele szempontjából ez bármit is számítana: a britek egyetlen elutasító válasza pont elég volt ahhoz, hogy a javaslat első körben a semmivé legyen. Beindulhatott így az EU intézményrendszerén kívüli megoldáskeresés, amiből elvileg már bármekkoraszámú csatlakozóval kijöhet valami, de azt a dolgot már nem feltétlen úgy fogják hívni, hogy Európai Unió. Ez lenne az, ami bringából menő, Európából nem biztos: többsebességes.
A magyar nyilvánosságot persze legjobban Orbán Viktor kezdetben feltűnőnek látszó szerepe foglalkoztatta. Volt írás, amely a miniszterelnöki bioritmusból próbálta megfejteni az események alakulását. Nyilván hajnali négy tájt 26 változóan szimpatikus állam- és kormányfővel órák óta összezárva lehetnek váratlan reakciói az embernek, a magyar – és azóta tudjuk, hogy legalább még a cseh, dán, lengyel, ír, svéd, bolgár – bizonytalankodás mögött azonban ennél sokkal tudatosabb okot látok.
Politikai értelemben – és itt tessék két vonallal aláhúzni a politikait – Európa nem létezik, csak az azt alkotó nemzetállamok. Kik is ültek most abban a hajnalban rossz hangulatúvá vált tárgyalóteremben? A tagállamok vezető politikusai, és nem az Unió bürokratái. Igazán nagy európai kérdésekben csakis ők dönthetnek. Az ő legitimitásuk pedig otthon keletkezik, és otthon is tud elveszni. Mindenki kedve szerint dédelgethet magában valamiféle szimpatikus Európa-ideált, de választásokat akkor is otthon, a hazai választók ítélete szerint kell megvívni.
A politikai elemzés pedig nem tud másból kiindulni, minthogy nincs kamikaze politikus. Olyan van, hogy a jövőbeli nagyobb nyereség reményében valaki átmenetileg hajlandó józan politikai árat megfizetni döntéséért. Ha azonban nem látszik tisztán, hogy mi is ez a politikai ár, és egyáltalán miért is, milyen alapon kell pontosan fizetni, akkor racionális döntésnek látszik az időkérés, a vita és felelősség terítése a törvényhozások felé. Az eurózónán kívül mostanra szinte minden tagállam vezetője erre a megoldásra hajlott. Nincs ezen mit csodálkozni olyan szereplők esetében, akik minden bizonnyal értik a politika logikáját, ezért vannak ott, ahol vannak, és ezért is övék a végső döntés felelőssége.
