Pókember a Marvel-univerzum közepe. Ezt azok sem tagadják, akik szerint egymással összefüggő szuperhősképregények és –filmek sokaságát fellengzős és idegesítő szokás univerzumnak nevezni, mert jobb gazdái ennek a szép latin szónak a csillagászok. Pókember több mint hatvan éve tartó, töretlen népszerűségét részben éppen az magyarázza, hogy sosem volt fellengzős vagy felfuvalkodott, mint az önhittségükben egész univerzumokkal gurigázó Vasemberek és Mr. Fantasztikusok.
Átlagos és különleges kényes egyensúlyát kellett filmről filmre kikeverniük az adaptációk készítőinek is. Hol jobban sikerült, hol rosszabbul. Amikor túl sok rosszfiút uszítottak szerencsétlen Peter Parkerre a nagyzási hóbortba esett forgatókönyvírók, jellemzően éppen a főhőst sikerült jelentéktelenné tenniük a saját filmjében. Legutóbb – mármint az élő szereplős filmváltozatokban legutóbb, mert azóta újabb animációs film is készült, hagyjuk is – a korábbi Pókembereket is csatasorba állították. Egymás sarkát taposták a Pókemberek és Pókellenségek, és a Nincs hazaút valahogy mégis élvezhető maradt, mi több, egészen meghatódtunk rajta.
Sikerült, és csak most jöttünk rá, miért járhatott sikerrel a hasonló mutatvány korábban is.
