A Pókember: Nincs hazaút nem hagy felkészülési időt a nézőnek. Nincsenek nyugodt New York-i látképek, sem bevezető narrációs monológ. Rögtön az események sűrűjébe csöppenünk, az események pedig nagyon rosszul érintik Peter Parkert. Halála előtt Mysterio, az előző Pókember-film főgonosza leleplezi a főhős személyazonosságát, mire a közhangulat azonnal Pókember ellen fordul, J. Jonah Jameson szerkesztő természetesen terroristának kiáltja ki. Pillanatok alatt helikopterek köröznek queensi háza felett, és már kopogtat is a rendőrség. Peter ideges és kétségbeesett, de egyvalami még az ellene zajló médiahadjáratnál is jobban foglalkoztatja. Nagynénje most szakított a barátjával, úgyhogy rájuk férne egy nagy beszélgetés.
A pörgős távirati stílusban induló, majd hosszú, zaklatott, kézikamerás beállításokban felvett nyitójeleneteknél nem is lesz jobb rész a filmben, ami nem jelenti azt, hogy hátralévő két és egynegyed órájában a Nincs hazaút csalódást okozna. Mindössze arról van szó, hogy Jon Watts rendező és forgatókönyvírói – Chris McKenna és Erik Sommers, akik az előzményeken is dolgoztak – a nyitányban tömören és velősen fogalmazzák meg Pókember lényegét. Jöhet bármilyen súlyos külső veszedelem, fokozódhat szinte elviselhetetlenné a szuperhősre nehezedő nyomás, Peter Parkert mindig az fogja a legjobban érdekelni, mi a helyzet May nénivel, vagy éppen a szerelmével és a barátaival.
Watts trilógiává kerekedő Pókember-sorozata mindvégig szem előtt tartotta a főhős szerénységét, jó értelemben vett kisszerűségét. Pókember eleve a lúzer szuperhős iskolapéldája: 1962-es, képregényes bemutatkozásában egy tizenöt éves, szorongó kamaszt csípett meg a radioaktív pók, és idegenül érezte magát a saját testében és diáktársai között is. Ahogy a legjobb szuperhőstörténetekben lenni szokott, a fantasztikus fordulat nem változtatta meg a főhős jellemét, csak felerősítette a benne kezdetektől meglévő tulajdonságokat. Ezért maradt Peter Parker Pókemberként is folyton túlteljesítő, szeretetre éhes, megfeleléskényszeres figura.
Először rábeszéli Dr. Strange-et, a varázslót, hogy bűbájjal feledtesse el a világgal Peter Parker titkos személyazonosságát, majd amikor ez nem egészen úgy sül el, ahogy tervezték, hirtelen előbukkannak a párhuzamos világok Pókemberei. Először Doktor Octopus tűnik fel – különös tudományfétisre utalhat, hogy Watts filmjében minden második szereplőnek doktorátusa van –, majd megérkezik Norman Osborn is. Ők mindketten a Sam Raimi rendezte, 2002 és 2007 között futott Pókember-trilógia fontos szereplői, és mérget vehetünk rá, hogy mire lepörög a játékidő, találkozunk más ismerősökkel is a korábbi Pókember-filmekből.
A „párhuzamos világok” ötletét a Marvel-képregényekben multiverzumnak hívják. A képregényírók és szerkesztőik eredetileg azért találták ki a hetvenes években, hogy a rivális DC kiadó szuperhőseit parodizálhassák egy világban, ami majdnem olyan, mint a miénk, csak nem az. Később aztán az alternatív világok révén az egyre bonyolultabbá és követhetetlenebbé váló szuperhőstörténetek kevesebb belső utalással terhelt, új olvasóközönséget megszólítani képes, egyszerűbb változatait is be lehetett mutatni. 2021-re már a Pókember-filmadaptációk is eljutottak odáig, hogy rajongó legyen a talpán, aki számon tudja tartani, melyik ellenség melyik filmben tört borsot a hős orra alá, és hogy éppen Mary Jane Watsonnak, Gwen Stacynek, esetleg csak simán MJ-nek hívják Peter Parker barátnőjét.
A Nincs hazaút komoly erénye, hogy magabiztosan zsonglőrködik a cselekmény különböző pontjain becsatlakozó, népes szereplőgárda tagjaival. Egy-két teljesen fölösleges figura tűnik csak fel, a többieknek jut kellő tér és figyelem, vagy legalább egy szórakoztató magánszám. A régi-új karakterek ügyes bevezetésével és az arányos dramaturgiával az alkotók elérik, hogy ne komolyan vehetetlen marhaságként, hanem izgalmas, kreatív koncepcióként könyveljük el a multiverzumot, és előkészítik a terepet a rajongókat nyilván könnyekig ható nagyjelenetekhez.
Ám a Nincs hazautat végül nem a nagyszabású Pókember-csúcstalálkozó avatja Watts trilógiájának remek befejezésévé. Sokkal inkább az az alkotói felismerés, amelyről a kezdő jelenetek is árulkodnak: hogy a Pókember-történet valójában egy egyszerű, kedves, béna srácról szól, aki gondoskodni akar a szeretteiről és maga is szeretetre vágyik. A Tom Holland által rokonszenvesen eljátszott, aktuális Peter Parker kalandjaiban három filmen át azon volt a hangsúly, hogyan dolgozza fel a két nő, akit a legjobban szeret – MJ, a barátnője és May, az őt nevelő nagynénje –, hogy a fiú napról napra kockára teszi az életét. A korábbi filmekben, Tony Stark szerepeltetésével ez kiegészült Peter apakomplexusának bemutatásával, de mindvégig a családi, szerelmi és baráti kapcsolatokon maradt a hangsúly.
Mit érdeklik a főhőst Dr. Strange varázsigéi vagy a Zöld Manó randalírozása, ha a barátnője mindjárt végez a munkahelyén? Pókember problémáinak egy részével mindannyian tudunk azonosulni, és a Nincs hazaúttal – legalábbis átmenetileg – lezárult sorozat alkotói szerencsére ezekre koncentráltak ahelyett, hogy elvesztek volna a multiverzumban.
Pókember: Nincs hazaút (Spider-Man: No Way Home), 2021, 148 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10.
