A hvg.hu figyelt fel Fischl Mónika Facebook-posztjára, aki Orbán János Dénes ügyéről, személyéről osztotta meg gondolatait. Mint ismeretes, Orbán János Dénestől több mint 400 millió forintért vásárolt szövegeket az általa vezetett szervezet.
Az Operettszínház Kossuth-díjasa azt írja:
amikor beléptem Az Orfeum mágusa olvasópróbájára, számomra értelmezhetetlen volt az a látványos ego, amely mögött én nem láttam sem a műfaj valódi ismeretét, sem tapasztalatot, sem alázatot, sem tiszteletet azok iránt, akik egész életüket ennek a műfajnak szentelték. Van egy különösen veszélyes állapot, amikor valaki nem tudja, mit nem tud. Kemény, nyílt vitáim voltak vele az első perctől kezdve. Ma pedig, mindazok után, ami napvilágra került, mélységesen szégyellem, hogy ez a mi fellegvárunkban megtörténhetett.
Úgy folytatja, hogy szégyene érez az ügy kapcsán, mert számos Orbán nevével fémjelzett produkcióban szerepet vállalt. És hogy miért maradtak így is az Operettszínházban? Azzal indokolja, hogy erre a műfajra tette fel a pályáját, másrészt operett más színházban nagyon nincs is.
Az ember nehezen beszél a saját otthonának sebeiről, de eljön az a pont, amikor a hallgatás már nem védi azt, amit szeretünk.
Fischlék jelezték az Orbánnal kapcsolatos aggályaikat több alkalommal is, mindhiába. Orbán közleménye kapcsán, melyben szóba kerül, hogy egyik darabja több mint 8 milliós bevételt hozott, operettforradalmat indítva, úgy ír:
De milyen forradalom az, amelynek előadásait a bemutató után alig két évvel már le kell venni a műsorról, mert nem lehet megtölteni vele a nézőteret? Ez a forradalom? Egy olyan színházban, amelynek előadásaira régen hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni? Egy olyan intézményben, amely művészgenerációkat nevelt ki az operett és a musical műfajában egyaránt? Egy olyan társulatban, amely keresztül-kasul járta a világot évtizedekig, és vitte hírét a magyar operettnek, ami hungarikumunk? Volt idő, amikor egy évadban 710 előadást játszottunk. A következő évadra, információim szerint, 187 előadás van betervezve. És akkor újra felteszem a kérdést: ez lenne az operettforradalom? Az, hogy egy »forradalminak« nevezett produkció alig két év után eltűnik a műsorról? Az, hogy nem tudjuk megtölteni a nézőteret? Az, hogy elveszítjük azt a közönséget, amely évtizedeken keresztül hűségesen járt hozzánk? Az, hogy a műfaj meghatározó művészei idegenednek el attól a színháztól, amely egykor az otthonuk volt? Az, hogy a magyar operett nemzetközi jelenléte töredékére vagy inkább nullára csökkent annak, ami egykor volt? Ha ez forradalom, akkor mit épített, és mit rombolt le?
Írását azzal zárja:
Sokáig hallgattunk. Talán azért, mert reméltünk. Talán azért, mert féltettük azt, amit egy egész életen át építettünk. Talán azért, mert azt gondoltuk, belülről még lehet változtatni. De van az a pont, amikor már nem lehet tovább hallgatni. Mert ezt a színházat nem egyetlen ember építette. Generációk építették. Művészek, alkotók, zenészek, táncosok, háttérben dolgozó kollégák és egy hűséges közönség. Nem mi voltunk rossz helyen! És nem az operettet kellett volna megmenteni tőlünk!
