Fülöp Lajosnak ötös találata lett a lottón. Világéletében az volt a szavajárása: ha megüti a főnyereményt, bizony Isten valóra váltja régi álmát, és vándorcirkuszt alapít, hogy azzal járja be a világot. Ezt egészen pontosan hatvanegy éves koráig mondogatta, amikor is tényleg ötöse lett.
Ez így nem teljesen igaz, bár közben mégis az. Fülöp Lajosnak nem lett ötös találata a lottón. Ennek az oka, hogy Fülöp Lajos soha nem vett lottószelvényt. Életében nem tette be a lábát lottózóba. Valahogy nem vitte rá a lélek. De még csak nem is talált egészen véletlenül egy kitöltött szelvényt az utcán. Mégis megütötte a főnyereményt.
Persze nem a főnyereményt, hanem az édesapját. Azt sem ő ütötte meg, hanem a guta. Nem mondhatni, hogy a guta ne várta volna ki a sorát ezzel a megütéssel. Apuka kilencvenöt múlt, egészséges volt, kapált, biciklizett, udvarolt, csak az öngyújtóját vesztette el folyton. Ez sem volt tragikus, lévén hogy nem dohányzott. Mégis bosszantotta, mert roppant mód szeretett tüzet adni. Olyanoknak, akik viszont egyfeszt dohányoznak. Számos dohányos barátja volt. Persze, ilyen fiatalkák, hetven- meg nyolcvanévesek, akik nem igazán jártak még benne a korban.
A saját korosztályát már elvesztette. Elhulltak idő előtt, semmi kitartás nem volt bennük. Ezen bosszankodott. Fülöp Lajos édesapja, megboldogult Fülöp Kázmér kimondottan bosszankodós ember volt. Ám nem a rosszféle bosszankodók, hanem a jófélék fajtájából. Úgy értve, hogy bosszankodása nem bizonyult mérgezőnek. Inkább jótékonynak. Élvezte a bosszankodást, változatosan és szellemesen bosszankodott. Cifrázta. Figurázott. Kedélyesen bosszankodott, ropogósan, éltetően. Szemben a savanyú, keserű, pudvás bosszankodókkal, akik porított ganajjal szitálják be környezetüket, és mindenki fejvesztve menekül tőlük. Egyeseket persze Fülöp Kázmér társasága is idegesített, sokakat ellenben ellenállhatatlanul vonzott.
Teremtette pipaszurkálója, nem otthon hagytam az öngyújtómat! Azt a szutyok mindenit, ez hová tűnhetett! Hogy a lottyadt banánnal ne lőjem telibe az öreganyja térde kalácsát, nincsen sehol!
Efféle modorosságokba gyakorta bocsátkozott, és akinek az ilyentől viszket az idegrendszere, az messze kerülte. A magafajta öregurak viszont igen jól érezték magukat a társaságában. Talán agyonüthetetlen jókedélye éltette olyan sokáig. Ki tudja? Olykor egészen lehetetlen pofák élnek rekord ideig, és édes-aranyos, jólelkű emberek hullnak el fiatalon. Aligha van ebben kiszámítható törvényszerűség.
Szép temetés volt mindamellett, Fülöp Lajos megadta a módját. A halotti toron felsorakozott az összes dohányzó és nem dohányzó barát, szép létszámban megjelent a család is. Belépőként mindenkinek hoznia kellett egy pár mondatos történetet Kázmérról.
Kezdetnek ő is készült egy mini performansszal. Gyertyákat osztott szét az emberek közt, hogy mindenkinek jusson. Ő pedig Kázmér papa összegyűjtött öngyújtói egyikével a kézben körbejárt, és akinek a gyertyáját meggyújtotta, az elmondta a maga sztoriját. Öngyújtó tekintetében Lajos nem szenvedett hiányt, mert mikor a lakást felszámolta és kiürítette, az ágy alól, a sarkokból, a polcokról, a szennyeskosár aljából, a konyhaszekrényből, az asztalfiókokból, az ágyneműk közül, az öreg cipőkből és kabátokból, mindenhonnan öngyújtók bukkantak elő, szám szerint hatvanhét darab. Tűzre most egy ideig nem lesz gondja. Még úgy sem, hogy a masinák egy része már tönkrement.
A halotti toron fogyott a bor, a sütemény, és szem nem maradt szárazon.
- Kázmér, aki kicsi korában ellopta húga süteményét, de valami gyümölcsmagra harapott, és beletört a foga.
- Kázmér, akit egyszer megcsípett egy medúza, és attól fogva nem volt hajlandó megmártózni a tengerben.
- Kázmér, aki allergiás volt a kutyaszőrre, de szerette a kutyákat, ezért mindet megsimogatta, és prüszkölt nagyokat.
- Kázmér, aki a világ legbénább frizbijátékosa volt, mégsem unta meg soha ezt a sportot (nem könnyen talált hozzá partnert magának).
- Kázmér, aki egyszer kizárta magát a lakásból, és tériszonytól remegve, halált megvető bátorsággal az alatta lakó erkélyéről mászott fel a sajátjára.
- Kázmér, aki mindig megállt, ha lerobbant kocsit látott az út szélén, bárkinek szívesen kereket cserélt, tizenkét perc volt a gyorsasági rekordja.
- Kázmér, aki utcán, boltban sose bírta megállni, hogy bele ne kotyogjon mások beszélgetésébe, ezért többször felpofozták.
Kázmér búcsút mondott a létezésnek. Ami persze nem igaz. Most kezdett csak létezni igazán. Feltűnően, szinte pofátlanul ott volt mindig és mindenben. A kilomtalanított bútorokban, a kiszortírozott könyvekben, a cseritibe levitt ruhákban, a kukába dobott tárgyakban, a Lajos polcának peremén álló színes, mini likőröspalackokban, a pudvás pipákban és giccses porcelánfigurákban meg a falra kikerült képekben.
Ezeken válogatott trükköket és kunsztokat bemutató férfiak és nők voltak láthatók. Gúlába állva, öltönyben vagy tornadresszben. Lábukat a nyakuk köré tekerve. Motorbicikli nyergében állva. Gólyalábon, fejükön borosüveggel. Angolspárgában, flikkflakkozva. Lovat, majmot, elefántot, oroszlánt egzecíroztatva. Kígyót bűvölve. Kötélen egyensúlyozva, gyűrűn Krisztus-függésben. Kézen állva, fejen állva, száguldó autóról csüngve, erkélyről lógva, szakadék fölé kilendülve. Magasba szaltózva, lóval akadályt ugratva. Kázmér különösen kedvelte az efféle mesterkedéseket, és fiát, Lajost is folyton magával hurcolta, ha csak tehette, a különféle cirkuszok produkcióira.
Talán éppen ennek betudható, hogy Lajos folyvást ilyesmiről álmodozott, a hosszú utak poráról, a lemenő nap felé tartó kocsikaravánról, az izzadt dresszekről és az állati vizelet csípős aromájáról, az elmondhatatlan szépség és az elmondhatatlan fájdalom legnagyobb közhelyéről, a cirkuszról.
A kígyóbűvölőről és a hastáncosról, az őrülten pörgő-forgó, életüket semmibe véve trükköző akrobatákról, a hihetetlent elő- és elvarázsoló bűvészekről, az ellenállhatatlanul mulatságos bohócokról, a lélegzetelállító műlovarnőkről, a cilinderes idomárokról, meg az összes efféléről.
Lajosnak valóságos lottófőnyeremény volt az édesapja. Nem mintha mintaapa lett volna, Lajos őrzött sebeket, élénken emlékezett pillanatokra, amikor szüksége lett volna az apjára, és az nem állt mellette, voltak álmai, melyeket apja gúnyos nevetése tört derékba, és keserű fájdalmat érzett, amiért az öreg sosem figyelt rá igazán. Akadtak meghitt emlékei is, közös pecázások, kerti sütögetések, jó hangulatú barkácsolások, felhőtlen labdázások a medencében. Egymásnak feszülések, elérzékenyülések. Elvesztett összhangok, megtalált közös hangok.
Kázmér viszont halálával is nagy ajándékot hagyott gyermekére. Lajos eladhatta apja lakását, és nekilátott, hogy az árából megvalósítsa élete álmát. Leköszönt a munkahelyén, ahol webmarketinggel foglalkozott. Másszóval digitális aprószemetet gyártott az internetre, Insta- és Facebook- és TikTok-posztokat, hogy a cég forgalmazta esőcsatornák, tetőlemezek és légtechnikai termékek híre eljusson a reménybeli vásárlókhoz. Megélni meg lehetett belőle, viszont lázba nem hozta őt, így tizensok év munkaviszony után fájdalommentes búcsút vett munkatársaitól, akikhez nem kötődött szorosabban, mint a célszerűen unalmas irodabútorokhoz.
Lajos kedvvel és sokat tanulmányozta a cirkuszművészetet, bérlete volt a fővárosi műintézménybe, és szinte mindent tudott ennek a káprázatos világnak a törvényeiről. Eddig egyetlen mozzanat kerülte el a figyelmét: az anyagiak. Amint lakókocsik, vontatóautók és méretes rendezvénysátrak, egzotikus állatok és azok ketrecei kerültek a célkeresztbe, a csillagászati összegek sötét kétségbeesésbe taszították álmodozónkat. Vérmes reményei villámgyorsan olvadtak el, mint fagylalt a napon. A lakás eladásából származó csinos summa szinte semmire sem volt elég.
Javíthatatlanul optimista barátja segítette ki végső nyomorúságában vagy féltucat sör elfogyasztása után.
Mi lenne, ha szabadtéri rendezvényhelyszín bérlésében gondolkodnánk?
– tette fel a kérdést a cimbora. Kétségkívül fennállna az esőnap kockázata, de ez azért még nem a világ vége. Amúgy meg lehetne nyílt pályázatot hirdetni amatőr, autodidakta, illetve félprofi társulatoknak, egyfajta castingot, melynek nyerteseiből állítaná össze műsorát. Így sem elhanyagolható egy-egy magasba kifeszített kötél vagy egy porond felállításának költsége, egy valamirevaló zenekar összeverbuválásának bekerüléséről nem is beszélve. Ellenben az állatok esetében csak a szállítás költsége vetődik fel, etetésük, az tartásuk, gondozásuk, gyógyításuk már nem rá hárul.
Online marketingben járatos lévén Lajosnak gyerekjáték értékesíteni a jegyeket, így életben tarthatja álmait. „Nem igaz, komám?” – biztatgatta a jóember, és úgy hátba vágta Lajost, hogy a hálás barát félrenyelte a sörét.
Lajos közzétette és megpörgette a pályázati felhívást. Ez az ő asztala, egész idáig ebből élt. Jöttek a szedett-vedett művészek, kutyaütők és közepesek, zseniálisak és szánalmasak. Gúlába álltak, lábukat a nyakuk köré tekerték. Motorbiciklivel trükköztek, kést dobáltak. Gólyalábon pipiskedtek, fejükön tárgyakat egyensúlyozva táncoltak. Angolspárgáztak, flikkflakkoztak. Lovat, majmot, elefántot, oroszlánt egzecíroztak. Kígyót bűvöltek. Kötélen táncoltak, megtartották magukat a gyűrűn Krisztus-függésben. Kézen álltak, fejen álltak, száguldó autóról csüngtek, emelvényről lógtak, mélység fölé kilendültek. Lovon akadályt ugrattak, pörögve szaltóztak. Hastáncoltak, bűvészkedtek, tüzet okádtak, bohóckodva nevettettek. Őrült forgásban, életüket kockáztatva akrobatikáztak a magasban.
Ő pedig válogatott a műsorszámokból, feljegyezte a honoráriumokat, hosszú számoszlopokat adott össze, szorzott be, vont ki és osztott el. Nem állt jól a szénája, de bízott benne, hogy mégis sikerül összehozni.
A társulat kezdett összeállni, ám volt az ügynek egy gyenge pontja. Lajos valamiért kardinális jelentőséget tulajdonított a bűvész műsorának. Mondjuk a műlovarnő esetében elégséges kritérium volt, hogy kecsesen illegesse magát, ne potyogjon le a lóról, illetve idomain legyen mit legelnie a férfitekintetnek. Belátom, ez kegyetlenül hangzik, de Lajos gyorsan elsajátította a kissé cinikus szakmai világlátást.
Mérhetetlenül dühítette, hogy sehogyse talál igazán jó bűvészt a megfizethető kategóriában. Voltak érdekesek, aranyosak, kedvesek, jópofák, még kápráztatóak is, de Lajosnak rögeszméjévé vált, hogy a jó cirkuszi este aranymetszési pontjában egy lélegzetelállító bűvészprodukciót kell bemutatni. Olyan, amitől szó fönnakad, hang bennszakad. Hogy aztán a szédületes artisták feltegyék a koronát a feledhetetlen alkalomra.
A roskatag, zsúptetős ház címét egy darab papírra firkálta ákombákom betűkkel a legöregebb porondmester, ez a legendás, fogatlan oroszlán. Lajos kíváncsian kopogtatott. A dohos kunyhó bejárati ajtajában a vendégnek be kellett húznia nyakát, már ha nem akarta azt kitörni. Ravaszkás öregember fogadta a belépőt, kétes tisztaságú fehér ingben. Lábához jókora cirmos macska dörgölőzött.
„Trükkök, azok aztán vannak!” – nevetett fel a kisöreg. Egy tűt bújtatott elő a kalapja szalagjából, és teátrálisan felmutatta barátunknak. „Nemcsalás, nemámíttááás!” Ingéből letépett egy kilógó cérnaszálat, és hunyorítva, boszorkányos ügyességgel befűzte a tűbe. Igen ám, de mire a cérna átbújt a tű fokán, már súlyos, vastag hajókötélként hurkolódott a padlón. Lajos meg is tapogatta, nem hitt a szemének!
„Ez csak bemelegítés” – legyintett a vénember, majd odalépett a meszelt falhoz, mintha rejtélyes okból a vakolatot próbálná lekapirgálni.
Az ördögbe, nem lelem a nyitját!
– színészkedett, majd kihajtogatta a falat, mint egy papírlapot, és a feltáruló nyílásban fényűző reneszánsz palota magasodott Lajos őszinte döbbenetére. Az öregember sejtelmes kézmozdulatokkal összekuszálta a látványt, újra kihajtogatta a falat, és ezúttal festői karavánszeráj tárult fel burnuszos alakokkal, lobogó tűzzel, tevékkel. Aztán megint csiribú-csiribá, és máris szédítő görög barlangtemplom tűnt fel a látványos kőszirt tetején.
A bűvész odalépett Lajoshoz, valamit kirántott a füléből, és szempillantás alatt profi bőrfocilabdává fújta fel. Hatalmasat rúgott belé, a labda nekipattant a plafonnak, de még véletlenül sem pottyant le a földre, ehelyett áttörte a gerendák közét, és felsüvített az űrbe. Kisvártatva a Hold zuhant be az így támadt nyíláson, mellyel a kisöreg fürgén és virtuózan zsonglőrködött, dekázott, megpörgette mutatóujján, végig a vállain, megtartotta a feje búbján. Majd egyetlen mesteri lövéssel visszaküldte a magasba az égitestet. Nemsokára beesett a résen a focilabda, és a szobában párat pattogva begurult az ágy alá. Lajos érdeklődve a mennyezetre kapta tekintetét, de lyuknak ott nyoma se látszott.
A kisöreg pálinkával és kávéval kínálta. „Éppen háromszázhatvanöt trükk van a tarsolyomban. Minden napra egy.” – dicsekedett hurutos hangon. Lajos a díjazás felől érdeklődött, és vázolta, hol tart a cirkuszalapításban.
Az bajos lesz, ugyanis én nem mozdulok ki itthonról. Ide születtem, itt halok meg! Próbáltak már elvinni innen, de nem jártak sikerrel.
Lajos fejében nagyot kondult valami. Mintha az égről lehullott Hold ott ért volna földet.
Írta: Lackfi János | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kunszt
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
