Ugyan a női filmrendezők nagyobb számban csak a 21. században jutottak el komolyabb díjakig és lehetőségekig, már korábban is meghatározó szereplők voltak a filmművészetben. Dorothy Arzner volt Hollywood első sikeres női rendezője a hangosfilmkorszakban, Ida Lupino a második világháború után olyan tabutémákat vitt vászonra, mint a nemi erőszak és a házasságon kívüli terhesség, vagy Jacqueline Audry, aki a francia közönséget provokálta merész irodalmi adaptációival – mind úttörők voltak. Az európai új hullámmal együtt pedig Agnès Varda is színre lépett, aki radikálisan új szemléletet hozott a filmművészetbe.
Ezek a rendezők nem riadtak vissza a társadalmi kérdések ábrázolásától, legyen szó a női szexualitásról, a nemi szerepekről vagy a hagyományos párkapcsolati normák feszegetéséről. Nem véletlen, hogy filmjeik gyakran vegyes fogadtatásban részesültek, az utókor azonban sokszor másképp értékeli őket. Erre nincs jobb példa Agnès Varda Le Bonheur (Boldogság) című filmjénél, amely ma már egyértelmű klasszikusnak számít, megjelenésekor viszont alaposan összezavarta a közönséget.
A két boldogság összeadódik
Varda kivételesen hosszú és változatos rendezői karrierjét az ötvenes években kezdte, első filmje (La Pointe Courte, magyarul Párbeszéd) már addig nem látott merészséggel keverte a fikciót a dokumentarizmussal, de akkor még nemigen keltett feltűnést, később viszont már az új hullámot megelőlegező alkotásként méltatták. Második filmje, a Cléo 5-től 7-ig már a lendületben lévő új hullám stílusához passzolt, és különösen a konvencionális történetmeséléstől eltérő narratív szerkezetével keltett feltűnést. Feminista nézőpontjával és formanyelvével máig Varda legismertebb és legtöbbet elemzett alkotása.
Ezt a filmet már a bemutatásakor ünnepelte a kritika, ám az 1965 februárjában debütáló Boldogság jóval megosztóbbnak bizonyult. És a filmet megnézve nem is csoda. Ennek a főhőse egy fiatal férfi, François, aki egy Párizs környéki kisvárosban él a feleségével, Thérèse-zel és két gyerekükkel. Az életük idilli: François asztalosként dolgozik a nagybátyja műhelyében, Thérèse varrónő, szeretik egymást, boldogok, mi hiányzik még? Hát egy másik szőke nő, aki még szebb, mint Thérèse, ugyanakkor független és rejtélyesebb: ő Émilie, a postáskisasszony, akivel François viszonyt kezd.
A filmekben az ilyen házasságtörés hazugsággal és bűntudattal jár, itt viszont szó sincs ilyesmiről: François ugyanúgy szereti a feleségét, ahogy előtte, Émilie csak ráadás, és ahogy a férfi mondja, „a két boldogság összeadódik”. Folytatódik az idilli élet, és ki tudja, meddig tarthatna ez, ha François nem árulná el feleségének a kirobbanó öröme okát. Elsőre úgy tűnik, mintha Thérèse megértené, hogy nincs mitől tartania, és elhiszi férjének, semmi nem fog változni. Ám ezután mégis a folyóban találják meg Thérèse holttestét, aki ezzel a radikális lépéssel rombolja szét a szerelmi háromszöget.
