Tányér levesért és darab kenyérért ültették fel a halottat

Késő délután szögesdrót mögé kanyarodunk. Hosszú, düledező kőépület mögött karcsú kémények állnak őrt.

Kémény – ez egyezik várakozásunkkal, de maga a ház inkább gyárfélére emlékeztet, mint krematóriumra. Annyi bizonyos, hogy nem Birkenauban vagyunk, de mit tesz az? A lágerbirodalmat keleten és nyugaton, északon és délen kisebb-nagyobb Birkenauk szegélyezik.

Elhagyatottnak látszik a kétemeletes építmény. Kéményei nem füstölnek, csak a tágas udvar mélyén sorakozó zöld barakkok kéményréseiből siet az égnek vékony füstcsík. A motorberregésre egyetlen szál häftling baktat ki lassan a középső kapun.

– Hol vagyunk? – viharzik száz szájról.

A bennszülött egykedvű vonásain mosolyféle illan át. Jiddisül felel:

– A kéményektől ne ijedjetek meg. Nem krematórium.

– Hát?

– Dörnhau, lágerkórház. Nem hallottatok még rólunk?

Zűrzavaros kiáltozások. Hogyne. Hallottunk róla, hogy vannak úgynevezett kórházlágerek, de ez volt minden.

Szóval légüres térbe pazarlódott a részvét, mely Fürstensteinban körülvett és kikísért. Illetéktelenül rágcsálom el Róth Sanyi búcsúkáposztáját. Vajon mit szólna a 28-as a fordulathoz?

– Milyen a helyzet? – először ez iránt érdeklődünk.

A häftling, akiről később kiderül, hogy fejes, a dörnhaui lágerírnokság tagja, egyszerre megmerevedik. Bizalmaskodó kérdések nem egyeztethetők össze állásával.

– Nem kérdezünk annyit! Pofát be, és sorakozó!

Átvesznek, és máris indulunk befelé.

Földszinten és két emeleten egymás fölött hatalmas termek. Egy gyár elhagyatott, leszerelt gépcsarnokai. Most emeletes priccsek hosszú sorai állnak bennük.

A szorosan egymás mellé sajtolt vackok mindegyikén két, sőt három félig vagy egészen meztelen ember nyúlik el, áll, ül vagy kuporog.

Takarója csak néhánynak van.

Itt azután már nincs csend. A tört ablakon november hidege zuhog be, a bűz mégis elviselhetetlen. A falak fojtó büdösséget izzadnak. A priccssorok közeiben több centiméter magasan undok, sárga trágyalé kúszik. Az orrfacsaró folyóban pucér csontvázak gázolnak tocsogva.

Az első benyomás: dühöngő őrültek közé kerültünk. Jajszavak, hörgés, rikácsolás, gajdolás, eszelős, vicsorgó hangok kábító összevisszasága. Tombol az alvilági csarnok.

Egyszerre húszan rikoltják:

– Kübli! Kübli!

Csorba vödör a kübli, melybe a felkelni nem tudók szükségletüket végzik. Ha ugyan hozzájutnak idejére. A küblihordók rendszerint süketek a jajveszékelő sürgetések iránt. A vödör majdnem mindig elkésik, és a fekvő maga alá vagy még többször a priccs elé piszkít.

Mindenkinek hasmenése van. Így erednek szörnyű sárga patakok az ágysorok mentén.

Mindegyik vödörhordozó szitkozódik, üt, vicsorít. Köztük és a fekvő között szüntelen kézitusa dúl. Eleinte meg sem értem, hogyan vállalhatja még magunkfajta is az undorító beosztást. Később tudom meg, hogy a vödrösök ugyancsak betegek. A dolgozó járóbetegeket, úgynevezett schonungosokat megillető nagyobb kenyérdarabért botorkálnak reggeltől estig az embersártengerben.

Egy órába sem telik, már nem tudok örülni Birkenau elmaradásának. Később, a hideg krematórium gyötrelmei közepette sokszor visszajárt az első dörnhaui percek kísértete, emlékezetem gyakran futott az első képre, mely sokára vált megszokottá. Amikor magam is része voltam, beiktatódtam a rikoltozó, pucér vázemberek közé.

Hideg krematórium…

Haarpuder doktor úrtól hallom először e találó megjelölést, amikor végigjárja az újon jötteket. Haarpuder doktor úr valamikor jó nevű szívspecialista volt Erdélyben vagy Biharban. Itt nem nagyon előkelő egyede a népes orvosi hierarchiának.

Szövevényes, kórosan burjánzó a dörnhaui lágerarisztokrácia. A hideg krematóriumban ötezer ember lehet, amikor odaérkezünk. Ebből legalább ötszáz valamiféle tisztséget visel, és ehhez képest ebben vagy abban a formában basáskodik. A nemesi rend tekintélyes ága a hatvan-hetvenfőnyi orvosi kar. Feje Párdány főorvos úr a Felvidékről, egyébként a nagy lágerkórház egyik legfőbb hatalmassága. Haarpuder doktor úr ennek a csoportnak az egyik altisztje. Párdány alvezérei és segédtisztjei: a mogorva, kövér Auer doktor, Grau, a botcsinálta sebész, aki gyalulatlan faasztalon amputál asztalosfűrésszel – hogy milyen „eredménnyel”, az előre látható; Warschauer doktor úr és Erzberger, a fogász. Utóbbi hatáskörébe főleg az aranyfogak tartoznak. A halottvivők neki kötelesek elszámolni a kitördelt aranyfogakkal. Ő azután beszolgáltatja a Lagerältestének. Ez leadja a sápot a táborparancsnoknak meg a német főszanitécnek, a maradékot pedig a legfőbb fejesek osztják el egymás között. Testvériesen. Hozzávetőleges becslés szerint már érkezésünkkor több mint húsz kiló arany került felosztásra ilyen módon.

Mindenki tud erről, és mindenki természetesnek találja.

Nagyban divatozik, hogy élők is értékesítik a szájüregekben rejlő kincset. Egész sereg häftling kizárólag arra specializálta magát, hogy szerény ellenérték fejében eltávolítja a jelentkezők fogát. A fogaranyat főleg konyhások vásárolják. Levesért. Egy aranykoronáért egy héten át mindennap különleves – ez az átlagos árfolyam.

Párdány és környezete vezérli az orvossereget. Természetesen kisebb rangot viselő orvosok is kiváltságos helyzetben vannak. A kaszt korántsem fogad be minden orvost. Újon jöttek már közkatonákká vedlenek; járó- és fekvőbetegek, közönséges munkások. Száz orvos és orvostanhallgató is akad, aki kívül rekedt az édenen.

A lágerarisztokrácia másik ága a szanitécek nemesi rendje. Nagyrészt atyafiság, cimboraság révén kerülnek a zsírosbödön mellé, eredeti foglalkozásuknak nincs köze a betegápoláshoz. Uralkodójuk egy Nagy Miklós nevű ügyvéd. Regélik, hogy odahaza kétezer holdja volt. Izgékony, vékonypénzű fiatalember abból a típusból, amely pökhendiséggel kompenzálja a fizikai jelentéktelenséget. A pökhendiség itt érthetően szadizmusba vált át. Már régen nem épelméjű, legalábbis a legnagyobb mértékben egzaltált. Őrült, de hatalom. Specialista: meztelen talpak ütlegelése és indián harci tánc az áldozat meztelen hasán. Láttam egy ízben, amint a könnyű ember gumilabdaként ugrott egy beteg mellére, és vérben forgó szemmel, üvöltözve taposta, míg belefáradt. Az áldozat bűne: fondorlattal próbált második leveshez jutni.

Nagy főszanitéc urat segédtisztek környezik. A maga szemetjén – és itt igazán helyén van a szó – korlátlan úr mindegyik. Minden blokk felett a Blockältestével egyetértően blokkszanitéc trónol. A három, egymás feletti terem mindegyike külön blokkot alkot. Ezenkívül sok kisebb-nagyobb betegszoba van az épület minden részében. Ezek is blokkokra oszlanak. A gyár minden helyiségét, kivéve a fejesek kisebb és kényelmesebb szobáit, priccsek töltik meg.

A középső emeleten mintegy kétszáz főnyi „egészséges” osztag is lakik.

Ezek naponta rendszeresen munkára vonulnak; a szomszéd, kaltwasseri tábor fegyenceivel dolgoznak közösen. Építik a nácik föld alatti országát.

Minden priccssor közvetlen parancsnoka a csoportszanitéc két helyettessel, valamint leveshordók, kenyérosztók, söprögetők, vödrösök, hullavetkeztetők és halottvivők seregével. Utóbbiak a schonungosok közül kerülnek ki. Minden csoport alá száz-százötven fekvő tartozik. Közvetlen mindenhatói a csoportszanitéc és helyettesei.

Az orvosi és egészségügyi hierarchia csak másodika az égbe nyúló ranglajtorjáknak. A mágnásrend harmadik, dús lombú ága az Ältesték, hullakápók, revierkápók, gazdasági kápók és írnokok siserehada, a furcsa nevű Grosz Mukyval, a Lagerältestével az élen. „Muky” – ez korántsem szeretet, bizalom vagy meghittség becézőneve. A Lagerälteste így – Mukynak, ipszilonnal – írja alá magát a blokkok falára aggatott rideg szavú parancshirdetményeken.

Negyedik kiváltságos osztály is van. A konyhások. Szakácsok, kukták, kenyérszeletelők, kazántisztítók, krumplihámozók. Kápók és közemberek.

És mindeme címek, rangok, beosztások korántsem üres fikciók.

Tényleges hatalom valamennyi.

Egyrészt a kiváltságos munkahely és a levesesfazék közelsége révén, több, változatosabb ennivalóban, másrészt, a többi felett gyakorolható felelőtlen önkényben, parancsolásban, brutalizálásban, büntetésben, illetve ezek lehetőségében nagyon is megnyilvánul. A tisztségviselő botozhat, halálra rugdalhat, ételt vonhat meg, úgy és olyan formában zsákmányolhat ki vagy terrorizálhat, aminőben éppen kedve tartja.

Mindnyájuk felett pedig ott tündöklik a két, ritkán látható szuverén: a Lagerälteste meg a főorvos. Mindkettő kitaszított, mint mi többiek, de őket karjára vette a szerencsétlenségben a szerencse.

Ha szvitjükkel megjelennek a blokkban, éppen úgy felharsan a vigyázz, mintha egy szürke tűnne fel. Tragikomikus kép. A csíkos ruhás fegyenc, nyomában alázatosan kullogó alvezérekkel, ellép a priccsek sora előtt, utasításokat és fenyítést oszt. Muky, a szögletes állú, alacsony pozsonyi kereskedősegéd szemének rebbenésével, kézlegyintéssel villámot sújt és kegyet oszt, felemel és elejt. Mellette az eulei Max vagy a fürstensteini Berkovits szerény tekintélynek számítanak.

SS-őreink külön laknak a kisebb irodaépületben. Ritkán mutatkoznak, minden häftlinghajcsárokon keresztül és akarata szerint történik. Hatezer ember élete és halála, kínja és enyhülése függ a két lágerkirálytól.

Harmadik napja vagyok a földszinti A blokkban. Elhelyezkedésünkkel a kutya se törődik. Magunkra hagyva kell kiküzdeni helyünket a zsúfolt priccseken. Meztelen rémek rugdosó tiltakozása, bőszült átkozódása közben bepréselődni nem könnyű, de sikerül.

Én éppenséggel külön priccshez jutok.

Szerencsém van, idejében lecsaphatok egy alsó fekhelyre az első utca vége felé, szemben az egyik élelemosztó bódéval. Két hullavivő éppen leemel róla egy meztelen testet. A pokróc még az ágyon hever, gyűrődései még az imént eltávolított test körvonalait rajzolják. A vacok párolog a ki sem hűlt tetem melegétől. Ám nem finnyáskodom; undorodni már nemigen tud közülünk senki.

Meztelen vagyok, mint a többi. Rongyaimat elvették. Haarpuder doktor magyarázata szerint fekvőknek nincs szükségük ruhára, minden öltözet a járóknak kell.

Didergőn búvok a pokróc alá, mely pár pillanattal előbb ismeretlen halott bajtárs fölött púposodott. Birkenaura gondolok, mely lám, mégsem adatott meg.

Egyelőre valószínűtlen minden. Nehéz felocsúdni az önkívületszerű káprázatból, kiemelkedni a zsibbasztó rémületből, melybe belesüllyed mindenki, ha belép ide. A látottaknak egyszerűen nem hiszek. Elhatározom, hogy ijesztő látomások állandósulnak zaklatott énemben. Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem.

Égek a hideg krematóriumban.

*

Priccsemen nem maradhatok sokáig egyedül. Általában az A-ban ritkán hagyják békén az embert. A tébolyodott gépezet állandó mozgásra van beállítva. Áthelyezések, priccs-cserék, levesosztási zűrzavarok, tetvetlenítő óra, fontoskodó ellenőrzések és botozások, ételjegyosztás, halottfelvétel követik egymást.

Pár órával az ágyfoglalás után szomszédot löknek mellém. Hunyt szemű, eszméletlen öreg. Kicsinyre zsugorodott arca elvész a vastag szennyréteg alatt, csapzott, ősz bajszán tetvek mozognak. Vértelen ajkát időnként nyögésszerű sóhajok hagyják el. Félrebeszél. Sohasem sejtettem ennyi mély, tragikus zengést a magyar anyanyelvű zsidó számára mindig kissé komikusan ható jiddis nyelvjárásban.

Nézem szomszédomat, a haldokló öreget.

Még meglegyint a kinti világ üzenete: a részvét. Mindössze három napja érkeztem. A többiek, a mellénk, közénk préselt pucérok ügyet sem vetnek agóniájára.

Ezen a tájon különösen nagy a zsúfoltság. Átlagban öt fekvő jut minden keskeny priccsre, ezenfelül keresztbe és lábhoz fektetnek. Különböző táborokból szakadatlanul érkeznek kisebb-nagyobb szállítmányok. Úgy látszik, központi rendelkezés alapján itt gyűjtik össze a leginkább leromlottakat. Majd minden második ágyon haldokló.

Betakarom a mocskos, gyerekkarnyi combokat, föléje hajolok. Az ember kinyitja szemét. Macskabarna öreg szem, természetellenesen tágult pupillák, véreres szemgolyó.

– Vizet – nyögi. – Vizet adjatok, átkozott bitangok… Sarah!… Sarah!… Segíts!… Sarah, büdös dög, miért nem… jössz… már… Vizet!…

Hangja elhal, szeme lezárul.

A bal oldali priccshez fordulok:

– Vizet kellene szerezni.

– Hagyd a fenébe, fél óra múlva úgyis kész – tanácsolja mellettem Rosenfeld Miksa, az őszülő vagány, környékünk leghangosabb nagyszájúja. Az ötvenes ember minden hájjal meg van kenve. Persze csak képletesen. Zsiradékot egyikünk sem lát hétszám.

Ez a Rosenfeld szünet nélkül morfondíroz, üzleteket ajánl a következő leves számlájára, veszekszik a kenyérosztóval, tervez, találgat. Mi lesz a mai culág? Műméz vagy lekvár?

Felkelni ő sem tud, és vödörre szorul, de úgy beszél az otthonról, annyi bizakodással, mintha tegnapelőtt hagyta volna el, és holnapután már vissza is térne. Nagyon kell rá vigyázni, a kiosztott adagot tanácsos nyomban elfogyasztani, mert Rosenfeld bűvésze a tolvajlásnak. Görög módra ügyes, és jól megjátszott méltatlankodása, ha rajtakapják, lefegyverzi magát a károsultat is.

Most, hogy a haldokló öreg körül motozok, jóakaratúan igyekszik lebeszélni:

– A víz úgyis fertőzött, inni tilos. Ha meglátja valamelyik fejes, régen rossz.

Nem vetek rá ügyet, körülnézek víz után. Újonc lévén konzervdobozom még nincs. A fürstensteinit első nap ellopták.

– Ide a bádogot – förmedek rá –, vizet hozok.

Röviden válaszol:

– Frászt!

Valóban jó adag naivitásra vall feltételezni, hogy valaki is kiadja kezéből vagy kiengedi szemtávolából a nélkülözhetetlen edényt.

Megadom magam. Be kell látnom, a segíteni akarás kilátástalan. Alattam ekkor nedves meleget érzek. Irtózva térdelek fel, a priccs forgácsán lassan terjed széjjel a haldokló ürüléke.

Erre idegrohamba esek, ordítozni kezdek. A priccseken röhögnek:

– Finnyás vagy még, bajtárs. Majd leszoksz róla – jegyzi meg a túlsó ágyról Izrael, akinek arcát, egész testét szörnyű nyitott tályogok borítják. – Úgy látszik, kész az öreg. Legtöbbje bepiszkít a végső pillanatban. Ez a búcsúja a világtól.

Rosenfeld feltápászkodik, a test fölé hajol:

– Meghalt – mondja, majd izgatottan fordul a környékhez. Félig parancsol, félig kérdez:

– Felültetjük?!

Lelkendező tanácskozás kezdődik. Alkudozás, szereposztás. Az ültetést meg kell szervezni.

Mindennapos trükk ez. Azon alapszik, hogy levest és kenyeret csak az kap, akinek osztásnál van ereje, hogy felüljön. Aki a nagy pillanatokban fekve marad, az – a Lagerälteste okoskodása szerint – okvetlen halott, vagy legalábbis haldokló. Halottnak és haldoklónak pedig nem kell étel. A fejesek a reggeli létszám szerint veszik fel a napi ellátmányt, és osztoznak a feleslegen. Ez pedig naponta tekintélyes.

A fekvők ügyesen mesterkednek. Az esti osztás vaksötétben folyik, csak az ételhordók felügyelőjének kezében pislákol üvegbe zárt gyertyacsonk. A szomszédok alkalmi érdekszövetsége felülteti a halottat vagy haldoklót. Kinyújtott pózba igazítják a merev kezet, mögötte pedig élő kezek ragadják meg észrevétlen a sorba adott ételt. A zsákmányt ezután több-kevesebb civódás után felosztják a rendezők. Kanálnyi hitvány lé miatt kelnek birokra a legyengült emberek. Viaskodnak a hulla gyomrán, úgy tépik ki egymás kezéből a kenyérdarabot.

Az előző nap halottait másnap reggel írják össze a szanitécek, tényleges elszállításra pedig rendszerint csak délfelé kerül sor.

Első éjszakám ez halott mellett. A szorosan mellém préselt test fokozatosan hidegülő érintése iszonyattal tölt el.

Ámulok, mennyi nyugalommal rakja lábát a holttest gyomrára közös szomszédunk, Weisz, a dadogó kassai borbély.

Különös, de a szemre, agyra terülő letargia, a félöntudatlan fásultság segít. Nem tudatosodik a való. Megint a behunyt szem valóságához futok, mint érkezésemkor. Emlékképeket izzítok a kinti életből, lábtól, fejtől gőzölgő testekbe ütközve. Magyarul, lengyelül, jiddisül átkozódnak, jajongnak a megérintettek. A víz feszítette test fájással felel minden érintésre.

Késő este bezárják az élelemraktárul szolgáló bódét. Egész éjszaka külön beosztott schonungosok őrzik körmönfont betörési kísérletek ellen. Parancsnokaink visszavonulnak, lassan elnéptelenedik a cserepiac is a latrinához vezető folyosó előtt. Az éjszakai vödrösök dideregve veszik át a szolgálatot a blokkszanitéc elkerített rekeszénél. A pöcegödrök felé meztelenek processziója vánszorog. Aki fel tud tápászkodni, leszáll. A törött ablakon jeges szél süvít be. Az emberi párolgás nem enyhíti a hodály hidegét, a szél nem bír a bűzzel. Az már beivódott emberbe, kőbe, fába, mindenbe, kiirthatatlanul, akár a tetvek.

Súlyosan száll le a dörnhaui éjszaka.

Elrágtuk a kenyeret, felhabzsoltuk a levest. Készen vannak a lefetyeléssel azok is, akikben egyórai élet sincs. Reszkető kézzel rejtik a faforgács alá kenyerüket a hasmenésesek, akik már nem tudnak enni.

Dörnhauban többnyire éjjel mennek el a sorosok. Az éjszakáé a nyöszörgő küzdelem, a sikoltó búcsú, a hazafelé fájó önkívület…

Toll, kréta, kő, ecset víziósai, ti, kik valaha szenvedés és elmúlás grimaszát kíséreltétek meg idézni; haláltánc látói, iszonyat vésnökei, poklok íródeákjai, ide jöjjetek…!

Dörnhaui éjszaka…

Hatszáz ember sajtolódik szorosan egymáshoz préselten. Minden harmadik fetreng, jajong, nyög, hörög, félrebeszél. Minden harmadik haldokló.

Van, aki orvos után vinnyog, eszelősen, makacsul, önmaga elé, önmagának. Fölöttem a sovány szabó otthon jár, kisfiával beszélget. Holnap már ő sem varr levesért sapkát dúskáló fejeseknek.

Fölöttem, alattam, körülöttem görcsök közt, fuldoklón üvölt Isten és víz után a költöző sereg. Hadész sötétjét, menny buta rózsaszínjét isszák egyszerre üvegesedő szemek. A halál mint tudós, magabiztos tanársegéd otthonosan lépked a priccsek között.

A jajongás ragadós. Mint holdra szűkölő kutyák vinnyogunk mind a hatszázan; kórusban, céltalanul.

Őrjöngő flagellánsok kara.

Zeng a tört ablakú, jeges csűr a hideglelős hangoktól, levegőbe üvöltött kétségbeesés, borzadály és félelem rikoltásaitól.

Hajnalig tart a kitaszítottak hangversenye, míg beszüremkedik az első szürkeség. Aztán csönd következik. Átmenet nélkül, értelmetlenül, mint imént a zenebona.

Egyetlen blokkban kétszázan halnak meg éjszaka.

Nyújtózkodik a szürkület, a priccsek elcsendesednek. Halottak és élők elszenderednek.

Öt órakor sürgés kezdődik. A harmadik emeleti dolgozóosztagnak megszólal az ébresztő. Appell előtt itt gyülekeznek az A-ban. Erre vezet az út a latrina felé. Most másfajta zajongás veri fel a csarnokot, de ez már nem zavar. Az A blokk fekvői mozdulatlanok, de nem sokan alszanak. A dolgozók harmadkenyeret kapnak, négyszer annyit, mint mi. Egy-egy beosztó kenyérdarabot rágcsál. Sóvár szemek kísérik. Az izgató látvány feltépi az éhség sebeit. Aludni próbálunk megint: az alvás időnyerés. Egy kenyeret tizenegy felé osztanak. Kétségbeesett igyekvésünk álom felé néhányunknál eredményes, de kilencre mindenesetre végleg ébredni kell. A priccsutcákat szanitécek járják be:

– Halottakat bejelenteni! Toten anmelden – kiáltozzák magyarul, németül.

Kedélyesebbek tréfásan variálják a felhívást:

– Jelentkezzék, aki meghalt!

A bejelentés mindig a szomszéd kötelessége. A szanitécek feljegyzik a halott és a priccs számát, majd feltűnik a hullakápó, a halottvivő osztag parancsnoka, embereivel. Két halottvivő primitív deszkatákolmánnyal.

A szomszédok segítségével minden teketória nélkül lerántják a hullát a trágyafolyóba.

A láb vastagujjára apró cédulát kötöznek a volt häftling számával, és máris viszik. A szomszédok egyelőre örvendeznek a jobb, tágasabb helynek, a hulla okozta kényelmetlenség pillanatnyi szűnésének. Mai kenyerét többé úgysem lehet felvenni, a halottat már nyilvántartják, kenyéradagját törlik.

Az elköltözött pedig folytatja rövid útját a hullabarakkba. Innen a tábor mellett ásott közös meszesgödörbe kerül. Aranyfogait előbb kitördelik. Átokvert német földdé porlanak a dörnhaui éjszaka pucér vértanúi. Nevük nincs, csak számuk, ennek is csak a táborírnok tépett halottnyilvántartó füzete biztosít néhány heti vagy hónapnyi örökkévalóságot.

A szomszédok könnyebbsége nem tart soká. Kilenc óra után gyalog, kocsin, teherautókon, egymás után futnak be az új szállítmányok a hideg krematóriumba.

Debreczeni József: Hideg krematórium

Jelenkor, 2024