A 2016-os termékeny évnek bizonyult a pápaság popkulturális feldolgozásának terén. Ebben az évben mutatta be Az ifjú pápa című sorozatát az Oscar-díjas Paolo Sorrentino, és ekkor jelent meg Robert Harris brit író Konklávé című regénye is. Míg Sorrentino egy sármos, ultrakonzervatív, dohányzó pápa útkeresésével szögezte nézőit a képernyők elé, addig Harris könyvében a pápaválasztást formálta intenzív politikai thrillerré. A katolikus egyházfő személye és megválasztásának titokzatos hagyománya persze korábban is megihletett már jópár művészt (a pápafilmek rajongói külön IMDb-listáról szemezgethetnek), az utóbbi években viszont Hollywood és a Netflix is élénk érdeklődést mutatott a témában. A streamingóriás 2019-ben a Két pápával csatlakozott a trendhez, Sorrentino története pedig Az új pápával folytatódott 2020-ban. Elsősorban mindkét alkotás azzal volt elfoglalva, hogy két igencsak eltérő értékrendet képviselő pápafigurát állítson szembe egymással, felvillantva a katolikus egyház modern válságát; a megújulás és hagyományőrzés kettős kényszerét.
Az előző egyházfő utáni űrt egy rakás különböző nézeteket valló, törleszkedő bíboros igyekszik betölteni. Bár a fókusz most is az egyház belső konfliktusain marad, teológiai elmélkedések helyett ezúttal egy feszes vatikáni detektívtörténet bontakozik ki. Mint ilyen, stílusosan egy holttesttel indul.
Mikor hosszú szívbetegsége után meghal a pápa, megkezdődik utódjának szertartásos kiválasztása, a konklávé. Ez az évszázados múltra visszatekintő intézmény önmagában is izgalmas: ritkán nyerni bárminemű betekintést a választási folyamatba. A nyolcvan év alatti bíborosokból álló választótestület ilyenkor bevonul a Sixtus-kápolnába és drámaian magára zárja a súlyos faajtókat. Egészen addig a külvilágtól való teljes elszigeteltségben maradnak, míg – ideális esetben kétharmados többséggel – meg nem választják az új egyházfőt. Amíg nincs eredmény, újra és újra megismétlik a körülményes szavazást. A helyiséget egy időben konkrétan befalazták, hogy a döntést ne befolyásolhassák külső tényezők –ennél jobb alaphelyzetet kitalálni is nehéz volna egy Agatha Christie-féle klausztrofób, türelmes szóváltásokból építkező nyomozásnak. Gyilkosság hiányában a pápa-jelöltek sötét titkai kerülnek terítékre, a detektívszerepet pedig vonakodva ugyan, de magára vállalja a konklávé vezetésével megbízott Lawrence bíboros (Ralph Fiennes).
Harrist, a politikai újságíróból lett regényírót mindenekelőtt a hatalmi játszmák foglalkoztatják, ebben pedig remek alkotótársává válik a német-osztrák rendező, Edward Berger, aki legutóbbi filmjével, a Nyugaton a helyzet változatlan című háborús drámával szerzett Oscar-díjat.
„Épelméjű ember nem akar pápa lenni” – szögezi le mindjárt az elején a Stanley Tucci-féle Bellini bíboros, hogy aztán rövid úton kiderüljön: itt mégis mindenki pápa akar lenni. Kivéve persze Lawrence-t, aki a háta közepére se kívánja az egészet, éppen elég neki saját hitválsága, a konklávé szervezése, na meg a nyakába szakadó detektív feladatok. Végképp megviseli az idegeit, mikor az egymást érő szavazásokon vészjósló növekedésnek indul népszerűsége. Lawrence a nyíltan liberális nézeteket valló Bellini bíborost támogatja, a többség viszont a hagyományokhoz való visszatérést hirdető, konzervatív Tedesco (Sergio Castellitto), az egyre népszerűbb nigériai Adeyemi (Lucian Msamati) vagy a néhai pápával szoros kapcsolatot ápoló Tremblay (John Lithgow) mellett teszi le a voksát. Egyik sem tűnik jó választásnak.
A Konklávénak három nagy erénye van.
- Egyrészt a jó ritmusú, izgalmas történetvezetés: minden előzetes lelkes beszámoló ellenére is nehezen hittem el, hogy a márvány falak között totyorászó idős bíborosok ármánykodása 120 percen keresztül izgalmas tud majd maradni, de így lett.
- Másrészt aprólékos részletességgel mutatja meg a pápaválasztás zárt ajtók mögötti, különleges világát az elképesztő díszletként felépített Sixtus-kápolnától a börtönszerű belső terekig.
- Harmadrészt pedig a csatározó bíborosokat nagyon erős színészgárda viszi képernyőre, élükön a remekelő Fiennes-al, akinek az első filmfesztiválos bemutatók óta egyre népesebb tábor követel Oscar-díjat alakításáért. Az elismerésre minden esélye megvan, épp az a csendes intenzitás jellemzi karakterét, ami tavaly Cillian Murphynél is díjat ért az Oppenheimerben.
A film ugyan visszafogottan felvet olyan izgalmas kérdéseket, mint például, hogy mi a feladata az egyháznak a vallási terrorizmussal, hogy fejlődésnek lehet-e nevezni egy fekete pápa megválasztását, ha az közben radikálisan melegellenes, vagy hogy milyen szerepet szán a magát liberálisnak valló irányzat az egyházon belül a nőknek; legihletettebb pillanataiban a pápaság intézményének ellentmondásain is eltűnődik, ezekben a dilemmákban azonban végül senki nem nyilvánul meg: kit a politizálás foglal le, kit a nyomozás – mélyrepülésekre nem jut idő. Még az utolsó, tényleg meghökkentő fordulatnál se.
Ez persze nem feltétlen baj, a Konklávé épp azt az élményt adja filmen, mint egy letehetetlen detektívtörténet (minden bizonnyal ilyen az alapjául szolgáló könyv), és ez elég is hozzá, hogy megérje megnézni.
Konklávé (2024), 120 perc. 24.hu 8/10.
