Karl Lagerfeldről sok mindent lehet mondani, de visszafogottnak aligha nevezné, aki 2019-es halála előtt ismerte a munkásságát, esetleg divatlapok oldalain vagy híroldalak hasábjain találkozott a nevével.
Egyrészt elképesztően termékeny volt, igazi polihisztor: rengeteg márkával dolgozott együtt. Magát „divatzsoldosnak” nevezte, míg jóindulatú rajongói inkább a kaméleon szót használták sokoldalúságát hangsúlyozva. Saját kollekciója mellett a Chanelnek, a Fendinek, korábban pedig a Chloénak is művészeti vezetője volt, emellett lakásokat tervezett, képregényt rajzolt, filmet rendezett, és fényképészként is dolgozott.
Másrészt lelkesen keverte magát a legkülönbözőbb botrányokba bemutatói és sarkos megjegyzései kapcsán. Hol a globális felmelegedésre igyekezett felhívni a figyelmet egy divatbemutatón, amire a céllal kissé ellentmondásosan 240 tonna jeget és havat szállíttatott egy svéd gleccserről Párizsba, hogy aztán ott napokig óriási energiafelhasználással hűtsék az utóbb vissza is szállított hatalmas jégtömböt; hol Claudia Schiffert küldte kifutóra egy szent muszlim szöveggel kihímzett ruhában; hol egy pornószínésznőt alkalmazott a bemutatóján. Lagerfeld azon kevés tervező közé tartozott, akik nemhogy nem mentegetőztek a divatszakmában idealizált testképpel kapcsolatban, de aktívan felszólaltak a kimondatlan elv mellett, miszerint csak karcsú nőknek van helye a kifutókon. „Senki sem akar gömbölyded nőket nézni” – mondta 2009-ben egy német magazinnak, majd azt is kifejtette, hogy csak a tévé előtt ücsörgő, chipset zabáló kövér anyukák tartják csúnyának a nádszálvékony modelleket, és a divat amúgy is az illúzióról szól. A #MeToo mozgalom kapcsán beszólt azoknak, akiknek húsz év kellett, mire „eszükbe jutott” felszólalni az őket ért erőszak miatt, hangosan ellenezte a melegházasságot, és időnként olyan kommentekre ragadtatta magát, mint hogy Diana hercegnő szép és aranyos volt, de buta, Andy Warhol pedig „fizikailag visszataszító”. Magánéletéről nem sokat beszélt, amit viszont elárult, az olykor hamisnak bizonyult (mint például a születése évszáma).
Épp jellegzetes megjelenése és a hosszú évtizedek alatt gondosan felépített imidzse miatt könnyű abba a hibába esni, hogy Lagerfeldet eltúlzott, felszínes figuraként ábrázolják a képernyőn. Egy interjúban ő maga is úgy fogalmazott: úgy érzi, mintha saját maga karikatúrája lenne, mintha állandóan maszkot hordana. A Disney+ és a francia Gaumont koprodukciójában készülő sorozat mindent bevetett, hogy ne essen ebbe a hibába. Daniel Brühlt választották a szerepre, aki amellett, hogy német-spanyol származása ellenére tökéletesen beszél franciául (na meg a két anyanyelvén felül portugálul, katalánul és kicsit japánul is – Lagerfeldhez hasonlóan igazi poliglott), igen tapasztalt az életrajzi és történelmi ihletésű filmekben. Bár valós személyek terén eddig leginkább autóversenyzőket alakított a címre nagyon hasonló Hajsza a győzelemértben és Verseny a győzelemértben, szigorúan nézve pedig leginkább a Nyugaton a helyzet változatlan nevezhető történelmi filmnek, a King’s Man: A kezdetek és a Becstelen brigantyk már inkább csak ihletődött a valós eseményekből. Ami viszont talán a műfajban szerzett tapasztalatnál is fontosabb, hogy a színész maga is fontosnak találta, hogy feltárja a Lagerfeld-jelenség mögött rejlő embert, és bepillantást engedjen az emlegetett maszk mögé:
Az ilyen filmeknél mindig fennáll a veszélye, hogy karikatúra vagy üres másolat lesz a karakterből. Ezt szerettem volna elkerülni. Rengeteget olvastam Lagerfeldről, ismertem a munkásságát, egészen fiatal korából is vannak vele interjúk – már akkor is pontosan tudta, hogyan adja el magát. Fontos volt számomra, hogy itt, Párizsban forgattunk: van egy párizsi nagynéném, úgyhogy jól ismerem a várost, de szerettem volna újra felfedezni Karl szemével: időnként csak sétálgattam Saint-Germain-de-Prében, és megpróbáltam elképzelni, mit csinálna ma Karl Lagerfeld. Igazi próbatétel volt megtalálni az ő személyes igazságát, de épp ezt szeretem a szakmámban: ki kell mozdulni a komfortzónánkból
– fogalmazott a bemutatón, a párizsi Grand Rex mozi színpadán.
A Raphaëlle Bacqué Kaiser Karl című regénye alapján készült Becoming Karl Lagerfeld, ahogy a címe is sejteti, nem az elismert és már branddé betonozódott személyiségről mesél, és szerencsére sok életrajzi ihletésű filmmel és sorozattal ellentétben nem is révedezik könnyes szemmel a múltba, egészen valami gyerekkori tragédiáig vagy a fiatalkori szárnypróbálgatásig. Ehelyett csupán egy szeletet emel ki a biográfiából, és azt az időszakot – a túlfűtött, párizsi hetvenes éveket – mutatja meg, amikor Lagerfeld már az áttörő siker küszöbén állt (nem sokkal később, ‘83-ban vette át az akkor fél lábbal már a sírban lévő Chanel vezetését, keltette új életre a márkát, és alapozta meg hírnevét).
Főhősünkkel 1972-ben egy neonfényes diszkó táncparkettjén találkozunk, és bár még sehol az ikonikus lófarok, ráadásul sűrű szakáll takarja a fél arcát, azért piros magassarkú csizmájával és az őt körülrajongó sleppel már javában díva. A szakmában is van már neve, ekkora a Chloé elismert tervezője és számos divatháznak bedolgozik. Lagerfeld azonban többre vágyik: az haute cuoture exkluzív világába még nem igen sikerült betörnie, tehetsége pedig elhalványulni látszik régi barátja és nagy riválisa, a divat császáraként ünnepelt Yves Saint Laurent-é (Arnaud Valois) mellett. Maga sem tudja még ekkortájt, hogy világszerte ismert sztártervező lesz-e belőle, vagy örök másodikként eltűnik a középszerű művészek süllyesztőjében.
Az alkotók nem éppen eltitkolt célja, hogy egy szerethető, empátiát ébresztő figurát faragjanak Lagerfeldből, aki utolsó éveiben nem könnyítette meg a vele szimpatizálni vágyók dolgát. Brühlt ellenben lehetetlen nem szeretni: a színész érzékenyen és finom eleganciával egyensúlyoz végig magassarkú csizmáiban és szűkre szabott kosztümjeiben a divatipar pitiáner harcain és a szűk szakmai elitben kialakuló szerelmi sokszögeken. Miközben ugyanis kitartóan küzd a divatipar elismeréséért, Lagerfeld magánélete szappanoperába illő fordulatot vesz: megismeri a fiatal, hedonista írót, Jacques de Baschert (Théodore Pellerin), akibe gyorsan bele is szeret, és aki ennek ellenére Yves Saint Laurent-nel is viszonyba kezd. A két divattervező közötti viszályban így újabb front nyílik, és bár a sorozat a divat világába enged betekintést, mégis inkább ezekről az emberi drámákról, rivalizálásról, manipulációról, szerelemről szól, mint magáról a divatról: a 70-es évek színes-mintás ruhakölteményei, a nyüzsgő divatszalonok, a bemutatók kulisszái mögött uralkodó káosz, az elit szórakozóhelyek és extravagáns vacsorapartik csupán illusztrációként szolgálnak.
A Becoming Karl Lagerfeld legnagyobb erénye, hogy Lagerfeld történetét nem fojtja egy egész életutat átfogó, klisés biográfiába, hanem jó tempóban mutatja be a kiválasztott évtizedet. Ez azonban le is korlátozza, mennyit tudunk meg magáról a tervezőről: a tumultuózus időszak képernyőre adaptálása során épp csak benyomásokat kapunk a családi hátteréről, motivációiról, a sikerért hozott áldozatairól és belső démonairól. Az ő portréja mellé kerül Jacques de Bascheré, az elragadó, ám kissé talajtvesztett íróé, aki a visszafogott Lagerfeld helyett is kiéli magát a sikeres elit drogmámoros partijain és szexuális felszabadultságában. A Becoming Karl Lagerfeld épp annyira az ő története, mint a tervezőé (róla ráadásul máig nem lehet sokat tudni). Pellerin viszonylag friss felfedezett – korábban inkább kisebb szerepekben láthatták a nézők a 26 éves kanadai színészt –, ám elképesztően jó választás a valóságban is különös vonzerővel bíró, Karl oldalán híressé vált dandy fiatalember szerepére. Az ő szemén keresztül ismerjük meg az ikonikus tervezőt, és bár szerelmük végig plátói marad (Lagerfeld a valóságban is így vallott kapcsolatukról), mégis a Jacques-kal folytatott viszony világítja meg leginkább a zárkózott ikon emberi vonásait.
Lagerfeld tudott a sorozat alapjául szolgáló könyv készüléséről (az írónő, Raphaëlle Bacqué még találkozott is vele), de nem volt elragadtatva az ötlettől. Egész életében a jövő és a folyamatos átalakulás foglalkoztatta, nem véletlen, hogy a Chanel-ház újjáépítése mellett legnagyobb műve saját karakterének felépítése, a Lagerfeld-perszóna volt. Nem szeretett a múlttal foglalkozni. A filmipart azonban ritkán korlátozza alanyai véleménye, ami ebben az esetben szerencsés: a Becoming Karl Lagerfeld egyértelműen a divatdömping jobb darabjai közé tartozik, és ha nem is tökéletes alkotás, felvillantja, miért (és hogyan) érdemes a divat mitikus alakjaival mélyrehatóbban is foglalkozni.
Becoming Karl Lagerfeld, 2024, Disney+, 6 epizód. 24.hu 7/10
