Bruck Edith (1931) nemcsak Olaszországban örvend nagy tiszteletnek. Ő egyszersmind a vészkorszak világirodalmának kanonikus szerzője, a globális holokauszt-emlékezet egyik kiemelkedő képviselője Primo Levi, Elie Wiesel, Jean Amery, Charlotte Delbo, Kertész Imre és mások mellett. A Tiszakarádon nevelkedő Editet tizenhárom évesen, a családjával együtt vitték Magyarországról a haláltáborba. Tőle erőszakkal elválasztott édesanyját Auschwitzban, édesapját és egy bátyját Dachauban gyilkolták meg. Edit és nővére, Eliz több megsemmisítő és koncentrációs tábort – többek között Auschwitzot, Bergen-Belsent, Christianstadtot, Dachaut – élt túl együtt a csodával határosan, hatalmas szerencsével. Már halálközeli állapotban, csontvázzá soványodva 1945. április 15-én szabadultak fel.
Néhány év vándorlás után Bruck az 1950-es években Rómában telepedett le. Itt kezdett hozzá traumatikus emlékeinek irodalmi feldolgozásához. Bruck Edith (aki nevét innen már th-val írta) egész életét és életművét – Primo Levi szavaival – az „alvilágba való alászállásról” szóló tanúságtétel és híradás határozza meg, egészen máig. Olyan, sok nyelvre lefordított nagy művek fűződnek a nevéhez, mint az első, rövid visszamlékezése, a Ki téged így szeret (1959), a meggyilkolt édesanyjának címzett Levél anyámhoz (1988), a női sorsregény Hány csillag az égen (2015), vagy a 2021-ben közölt részletesebb emlékirat, Az elveszett kenyér. Bruck Edith ma is Rómában él, aktívan ír, előadásokat tart, interjúkat ad.
Bruck több mint harminc kötetes, hatalmas életművét – az emlékiratok, önéletrajzi alapú írások, életregények mellett verseskötetetek, színdarabok, filmforgatókönyek – olaszul írta. Művei közül egyelőre csak hat jelent meg magyar fordításban is. Két, róla készült hazai filmben azonban magyarul beszél, és életútinterjúját is magyarul tette közzé. Sürgető adósságunk, hogy személyét, írásait, filmjeit minél többen megismerjük Magyarországon is.
Sokasodtak a fasiszták
Bruck Edith a Tisza és Bodrog közti kis faluban, Tiszabercelen Steinschreiber Editként, egy sokgyermekes haszid zsidó család utolsó gyermekeként született 1931. május 3-án. A család még abban az évben Tiszakarádra költözött, ahol a református szegényparaszti többség mellett néhány zsidó és cigány család élt. Edit apja nem járt zsinagógába, édesanyja viszont ragaszkodott a vallási előírásokhoz, az ünnepek megtartásához. A család nyelve a magyar, de a szülők egymás között jiddisre váltottak, ha nem akarták, hogy a gyerekek is értsék őket. Az első világháborúban katonai kitüntetést szerzett apa eredetileg kóser mészáros volt, ám vándorkereskedőként próbált megélni. A család nyomorgott, az élet mindennapi fenntartása, az étel megszerzése is nehézséget okozott.
A család a szegénység mellett a magyar társadalomból való fokozatos kirekesztés, a zsidóellenesség egyre fenyegetőbb jelenlétét is megélte. Ahogy Bruck önéletrajzi ihletettségű írásaiban, interjúiban újra meg újra megerősíti: gyerekkorától éreztették vele, hogy „nem teljes körű tagjai a közösségnek”. Az osztályban hárman voltak zsidó lányok, akik mindig az utolsó padba kerültek.
Bruck azonban a bántalmazások mellett arra is utal, hogy a tanítónő szégyellte magát, és azt magyarázta, az emberek nem mind ilyenek. Memoárjaiban azt is felidézi, hogy „néhány keresztény barátja egypárszor megvédte”, és még a gettóba is vittek nekik élelmiszert (ugyanúgy, ahogyan az újságíró Zsolt Béla családjának a nagyváradi gettóba).
1944 márciusában néhány német érkezett a faluba. A magyar csendőrök hajnalban jöttek értük, a házukat azonnal el kellett hagyniuk. Az apa első világháborús kitüntetését a csendőr kiverte a kezéből, rátaposott, és azt mondta, hogy nem ér semmit az élete. Edit akkor értette meg, hogy „mindennek vége”.
A tizenhárom éves gyereklány néhány hét alatt felnőtté vált. Kezdetét vette az erőszakos kiköltöztetés: először a templomba terelték a családokat (110-120 embert). Csak két keresztény asszony mutatott részvétet, a csukott ablakok mögött könnyeztek az elhajtott menet láttán. A tizenéves Editnek ez az együttérzés is melegséget adott. Jöttek a motozások (miközben semmijük nem volt), majd a sátoraljaújhelyi gettóba vitték őket. Öt hetet töltöttek a gettóban. 1944. május 23-án innen egy zsinagógába, majd néhány óra elteltével ötös sorokban a vonatállomásra hajtották őket. A gettó és táborok túlélőjét a terelőút alatti fájdalmas emléke is kísérti: a magyar lakosságtól (a tétlen szemlélőktől) és a katonáktól egyaránt elszenvedett atrocitások (leköpdösések, gyalázkodások, rúgások, ütlegelések) emlékének súlyát cipeli.
A 11 152-es számú fogoly
Négy nap alatt értek a marhavagonban Auschwitzba. A legborzalmasabb pillanat, amikor elválasztották a családtagokat egymástól. Az apját és nővérét jobbra küldték (kényszermunkára), őt és az anyját balra (a gázkamrába, a halálba). Az életét először annak a német katonának köszönhette, aki szándékosan megmentette: eltépte anyjától és átütlegelte a jobb oldalra.
És én nem akartam menni. Belekapaszkodtam anyuba, belemartam a testébe, ordítottam, hogy ne vegyenek el tőle. A katona meg húzott magával. Anyu könyörgött, hogy ne vegye el a legkisebb gyerekét (perceken át zokog). Anyu nem tudta, hogy engem is a krematóriumba vinnének. És ez a német, aki meg akart menteni, nem tudta, mit csináljon. Addig ütött a puskatussal, amíg át nem mentem a másik sorba. Megütötte anyut is a puskatussal, anyu a földre bukott. És én nem láttam őt többé soha. Soha!
– idézte fel a Tiszatáj 2024/3. számában megjelent életútinterjúban, amelyet Király Júlia Kinga készített vele.
Nevétől megfosztva, az alkarjába tetovált 11 152-es számú fogolyként Editet az Auschwitz Lager C után Kaugeringbe, Landsbergbe, majd Dachauba, Christianstadtba, végül Bergen‐Belsenbe vitték. Az emlékirataiban részletesen leírja az Auschwitzba érkezés és a bergen‐belseni táborból való felszabadulás közötti év megrázó történeteit. A kegyetlenkedő kápó, a gonosszá vált rabtársak, az egész napig tartó névsorolvasások, kínzások, verések, betegségek, öngyilkosságok és gyilkosságok, az éhezés és kényszermunka rémálomszerű tapasztalatait. De minél több halált, haldoklást, halottat látott, annál inkább akart élni. Sokat beszél önéletrajzában a belső ellenállás, a külső akciók, segítségnyújtások történeteiről, ahogy szembeszáll a nácikkal, majd megint nincs ereje, és a halál torkából menekül.
Női memoár
A holokauszt női visszaemlékezései csak az utóbbi időben növekedett meg az érdeklődés. Pedig nők is vezettek naplót és megírták a túlélt borzalmak történeteit, a nők hangja mégis nagyrészt elveszett vagy másodlagos maradt. A viszonylag kései figyelem egyik oka bizonyosan a férfiközpontú, patriarchális viszonyoknak köszönhető. A holokauszt-emlékezet kánonját is férfiak alkották és felügyelték. Joggal merül fel a kérdés: a nők tapasztalatai miben tértek el a férfiakétól? A túlélők traumatikus tapasztalatikat milyen írásmódon, nyelven keresztül voltak képesek (ha képesek voltak egyáltalán) elmondani?
A nácik foglyai közül a nők ugyanolyan embertelen bánásmóddal szembesültek, mint férfi társaik. Egy területen azonban más típusú kegyetlenségeket voltak kénytelenek elviselni. A zsidó nők viselték a szexuális áldozattá válás, a terhesség, az abortusz, a szülés, az anyák megmentése érdekében az újszülöttek megölésének, a gyerekekkel kapcsolatos számos döntés terhét – mondja Joan Ringelheim, amerikai holokausztkutató.
Az extrém nélkülözés, az állandó fizikai és lelki terror közepette az önvédelem fontos eszközévé vált a női szövetségkötés. A nők túlélési esélyeit növelte, ha egymást segítették, az együttműködést pedig megkönnyítette, ha korábban ismerték egymást. Bruck Edith is kiemeli a testvérével, Elizzel való szoros kapcsolatát a lágerekben töltött egy év alatt. Nővérétől védelmet kapott, kölcsönösen támogatták egymást, megosztották egymással az ennivalót:
Nővérem mindig velem volt: egymásért éltünk, csonttá‐bőrré soványodva, testileg erőtlenül, de lélekben szilárdan.
A nővéri segítségnyújtás a táborok kegyetlen mindennapjaiban segített megtartani a tudat viszonylagos józanságát. Egy másik Auschwitz-túlélő, az osztrák pszichiáter Victor Frankl hívja fel a figyelmet arra: az élet értelmébe vetett hit, a jövő akarata, a célok hívása, az értelmes szerep vágya – a vakszerencse adta lehetőségeken belül – segíti a hosszú és mély szenvedés elviselését. Bruck Edit és nővére a túlélés reményével, a lehetséges közös jövő képével tartották egymásban a lelket. (Történetükhöz hasonlít egy másik holokauszt-túlélő magyar zsidó testvérpár, Edith Eger és nővére Magda története. Ők is egymást támogató nővérekként élték túl a koncentrációs tábort, ahogy erről Eger A döntés című nagysikerű visszaemlékezésében beszámol. Bruckhoz hasonlóan Edith Eger is máig aktívan dolgozik: pszichológus Amerikában. Az elmúlt években két interjút is készítettünk vele, ezeket itt és itt olvashatják.)
Bruck Edith tavalyi (2023-as) nőnapi cikkében is megemlékezik az auschwitzi táborban a (sztereotípiákkal szemben) erős nőkről és esendő férfiakról: „Rám, holokauszt-túlélőre hárul annak felelőssége, hogy elmeséljem, mennyi gyenge és kiszolgáltatott férfit láttam a koncentrációs táborokban. Pokoli árat fizettek: tömegével adták fel, legalább kétszer annyian, mint a nők. Kiváltképp az értelmiségieknek, az ortodoxoknak, a polgári jólétből elhurcoltaknak jelentett kihívást az öngondoskodás. Fogalmuk sem volt, hogyan kell megölni egy tetűt, elrejteni egy kelést, egy sebet, egy fagysérülést a szelekciók során, s azon ritka alkalmakkor, amikor erre lehetőség nyílt, gondot okozott a tisztálkodás; erőtlenül görnyedeztek a sorakozók alatt, nem ismerték a fagy elleni praktikákat, legyőzte őket a fájdalom, az éhség, a magukra hagyatottság, a fizikai és erkölcsi szenvedés, a sorozatos bántás. Lemondtak az emberi fantázia határtalan erejéről is, álmodni sem mertek arról, hogy egy nap talán újra szabadok lehetnek.” A nők szerinte gyakorlatiasabban álltak ellen, a szelekción egészségesebbnek mutatták magukat a valóságosnál, a fagy ellen hőszigetelő fűvel töltötték meg facipőiket, „egyszóval a legváltozatosabb praktikákat varázsolták a semmiből”.
Ugyanakkor női túlélők olyan fájdalmas testi-lelki élmények emlékének a terhét cipelik – gyermekek halála, kényszerabortusz, férfiak által elkövetett brutális kegyetlenkedések – melyekről vallomásaikban közvetlenül nehezen tudnak beszélni. Az elszenvedett traumát, testi-lelki sebet sokszor nem lehetett felszínre hozni, és a hallgatók, olvasók sem feltétlenül tudták volna a sokkoló élményeket meghallgatni. A női memoárokat olvasva sokszor érezzük azt, hogy a traumát feldogozni igyekvő szöveg visszatérése, ismétlődése elásott, lappangó emlékekre utal, amelyek az elbeszélések rejtett tartományába tartoznak. Bruck Edith is említ atrocitástörténeteket, hogy a nácik hogyan használták szexuális tárgyként, bábként a teljesen kiszolgáltatott nőket. A frontbordély létezését sem titkolta, amely a nők számára – legalábbis egy időre – a másik életben maradási lehetőséget jelenthette.
A visszatérés lehetetlensége
A 25 kilóra lefogyott Edit fizikai felépülése után Elizzel együtt visszatért Magyarországra. Testvérével visszautaztak a falujukba, erről szintén traumatikus emléket őriz. A házukat kifosztották, a falakra zsidógyalázó feliratokat írtak.
A szomszédok megneveztek valakit, aki elvitte a bútorainkat. Reméltük, hogy visszakapunk mindent, és itt maradunk a faluban. De a család, amelyik elhordta a bútorokat, büdös zsidóknak nevezett minket, és kizavart a házból. Úgy éreztem, nem tudok itt maradni, ebben a faluban, ahol nyomorúságomban még bántanak is, és a fájdalom fájdalomra gyűlik.
Edit ezután Csehszlovákiába emigrált. Ám a gyereklányként elszenvedett traumák után fiatal nőként a kiszolgáltatottság, a céltalanság, a férfiaktól elszenvedett abúzus, bántalmazás továbbra is – a trauma ismétléseként – alapélménye maradt. Csehszlovákiában teherbe esett az unokatestvérétől, aki abortuszra kényszerítette. Nem sokkal később, tizenhat éves korában férjhez ment egy másik férfihoz. Férjével és testvére családjával Izraelbe emigrált, de az Ígéret földje sem bizonyult menedéknek. Házassága hamar tönkrement, már Edit tizenhét éves korában elváltak. Ezután Edit hozzáment új szerelméhez, aki fizikailag is bántalmazta, így második házassága is válással végződött. Edit harmadik férje, akinek a nevét máig használja (Bruck), egy ismerőse volt, aki azért vette feleségül, hogy Edit elhalaszthassa a hajadon nőknek is kötelező izraeli katonai szolgálatot. Izraelben azonban a hozott lelki teher lehetetlenné tette az új ország erős, harcos, pozitív közösségi identitásával való feltétlen azonosulást.
Huszonhárom évesen, a szülei és a családi otthon elvesztésével, a holokauszt terhével, három rossz házassággal a háta mögött 1954-ben útnak indult Argentína felé. Végül Olaszországban kötött ki. Az új országban befogadó és megtartó közegre lelt, a nyelvváltás pedig hozzásegítettette, hogy elkezdje a gyászmunkát, a terápiát, visszavegye élete felett az irányítást, és elkezdjen írni.
Nyelvváltás után: Bruck Edith gazdag életműve
Így érthetjük meg, hogy Bruck Edith miért csak ezen az új nyelven, olaszul írhatta meg teljes életművét. Az olasz nyelv ugyanis – mondja egy interjúban – „egy ruha, egy védekezés, egy maszk, ami eltakar, egy burok, egy menedék,” amin keresztül ki tudta újra mondani, hogy „én vagyok”. A fájdalmas emlékekkel terhes magyar szavak helyett az olasz szabadságot és új identitást adott neki. A nyelv szabadsága könnyít a terhen, amiről a mai napig újra meg újra írnia és beszélnie kell, mert „arról az élményről nem lehet eleget írni, sem egyénileg, sem globálisan, mert ez valami kifejezhetetlen.”
Hagyományosan azokat tartják a holokauszt első túlélő nemzedékének, akik felnőtt fejjel élték át a vészkorszakot. Az ő gyermekeik a második nemzedék, unokáik a harmadik. Susan Rubin Suleiman magyar származású amerikai irodalomtörténész azonban a holokauszt „másfeledik nemzedékének” nevezi azokat, akik gyermekként vagy kiskamaszként élték túl a népirtást. Közülük sokan csak jóval, akár évtizedekkel később tudták megírni a gyermekkori traumatikus élményeiket (gondoljunk Bruck mellett például Kertész Imrére vagy Vitray Tamásra). Bruckot az időbeli mellett a nyelvi távolság is segítette művészi pályakezdésében.
Olaszországban értelmiségi körbe, filmrendezők, kritikusok világába került. Megismerkedett későbbi férjével, Nelo Risi költő-rendezővel, valamint a holokausztirodalom egyik legnagyobb alakjával, Primo Levivel. Levi biztatására jelentette meg tanúvallomását. Bruck Edith első önéletrajzi könyve címéül József Attila verssorát választotta. A Ki téged így szeret (Chi ti ama così (1959), magyarul először 1964-ben jelent meg) jelentős elismerést kapott. A könyvet az olasz irodalomtörténet szinte azonnal befogadta, és az olasz holokauszt-irodalom egyik legnagyobb teljesítményként tartják számon. Bruck nem maradt egykönyves szerző, a Ki téged így szeret után számos önéletrajzi alapú regény, verseskötetet, filmforgatókönyvet írt, több médiumban alkotott. Gazdag életműve összefüggő szövegszövedék, szövegszőnyeg, amely egyre újabb színekkel és toldásokkal gazdagodik.
Bruck Edith Olaszországban valóságos intézménnyé vált. Számos díjjal ismerték el munkásságát, többek között 1988-ban a Rapallo Carige-díjat, 2009-ben a Viareggio-díjat, 2010-ben az Europeo di Narrativa G. Ferri – D. H. Lawrence-díjat, és a Città di Bari-Costiera del Levante-Pinuccio Tatarella-díjat, emellett a Viareggio-Repaci irodalmi díjat (2021), a Strega-díjat, és ugyanekkor a Campiello életműdíjat kapta meg. Elismerésül az olasz nyelv nemzetközi terjesztéséért és védelméért felelős Dante Alighieri Társaság alelnökének is megválasztották.
Illyés Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Vas István verseit már olaszországi élete alatt, a háború után ismerte meg és fordította több kötetben olaszra. Magyarországon a Kádár-rendszer kulturális nyilvánosságában sem volt ismeretlen. Az 1960-as években meginduló múltfeldolgozás részének tekinthetjük az első memoárja korai, 1964-es hazai megjelenését, valamint 1962-es magyarországi látogatását. A hatvanas évekbeli tiszakarádi visszatérés emlékét – A látogatás című filmben látható – fényképes dokumentumok őrzik, illetve erről szól a Due stanze vuote (Két üres szoba, 1974) című, magyarul eddig nem olvasható elbeszélése. Az 1964-es kötet több kisebb elbeszélést is tartalmaz, így az Elmegyünk a városba című novellát, amelyből 1966-ban Nelo Risi rendezett filmet Geraldine Chaplin főszereplésével.
A nyolcvanas évektől Magyarországon újra figyelmet kapott. Már 1988-ban megjelent a Tranzit (1978, magyarul 1988), majd a Gyönyörű romlásom (1979/1994), azután a Római lakás haszonélvezettel (1993/1995). E regényekben a holokauszt jelenben folytatódó hatását írja meg. A Hány csillag az égen (2009/2015) címében Petőfi-verset idéz és a csehszlovákiai emigráció élményanyagára támaszkodik. (Ebből Anita B címmel Roberto Faenza rendezett olasz-magyar-cseh filmet 2014-ben.) Nemrég az olasz kiadás után szinte azonnal megjelent magyarul is új könyve, az első memoár élményanyagának bővebb megfogalmazása, újraírása, Az elveszett kenyér (2021/2022).
Bruck életművének nagy része azonban máig lefordítatlan maradt. Hiányzik magyarul teljes lírája, vagy olyan fontos írásai, mint a már említett Due stanze vuote (Két üres szoba, 1974), a L’attrice (A színésznő, 1995), és a meggyilkolt édesanyjához írt fiktív levél, a szintén alapműnek tekintett, sokat idézett Lettera alla madre (Levél anyámhoz, 1988) vagy a Signora Auschwitz (1999).
Bruck nyelvváltása hasonló Kristóf Ágota szintén világhírű, magyar származású írónőéhez. Kristóf 1956-ban emigrált Magyarországról Svájba, és miután megtanult franciául, szinte egész életművét franciául írta. Önéletrajzi ihletésű regényei témája viszont nagyrészt Magyarországhoz kötődik. Bruck és Kristóf munkássága is természetesen a (globális) magyar irodalom szerves része.
Bruck Edith filmen
Bruck Edithről három, nyilvánosan is elérhető portréfilm készült, ebből kettő magyar produkció. Először B. Révész László A látogatás címmel 1982-ban rendezett róla portréfilmet. A film bemutatja az Olaszországban élő írónőt, irodalmi-írói környezetét, a nyolcvanas évek magyar írói közül Illyés Gyulával, Ember Máriával, Mándy Ivánnal, Mérei Ferenccel való beszélgetését, valamint a tiszakarádi szülőfaluba való visszatérését. A film a magyar közönség számára rendkívül érdekes. Annak ellenére is az, hogy a nyolcvanas évek elején pártállam cenzúrázott és korlátokat szabott a film üzenetének megfogalmazásához. Pető Andrea hívja fel a figyelmet arra, hogy az állami kontroll erősen befolyásolta a film elkészítésének folyamatát. A kultúrpolitikusok ugyanis arra törekedtek, Magyarországot jó színben tüntessék fel a nemzetközi közvélemény előtt.
A film színre viszi a drámai találkozást Bruck és gyermekkori falujának immár idős lakói között. E „félresikerült szembenézés” látleletet ad a Kádár-rendszer traumatikus múlthoz való viszonyáról, a felelősségvállalás elmaradásáról, amelynek hatása máig ér. A Tiszakarádra érkező túlélő a múlt helyszíneire, a házuk romjaihoz való visszatérés pillanatától kezdve újra traumatizálódik. A falubeliek érzelmeket is mutatnak (együtt sírnak), de hárítanak is, a „mi is szenvedtünk” álcája mögé bújnak. Olyat tettek (nem tettek), amit később maguk sem tudnak értelmezni. A múltat megpróbálják megszépíteni, keresik saját felmentésükhöz az igazolásokat. A gyilkosok persze nem ők voltak. Ők csak nézték, tudomásul vették, kihasználták az előnyeit, és bűnrészesévé váltak a népirtásnak, a 20. század legnagyobb bűncselekményének.
- Surányi András szép portréfilmje, az Elveszett kenyér – Beszélgetések Bruck Edith-tel (2021) már a mai, életére bölcsen visszatekintő idős írónőt szólaltaja meg. A film jelentős részben Magyarországgal kapcsolatos emlékeit idézi, az idősíkok váltogatásával, sok fényképpel a fiatal Bruckról.
- Szintén egy kattintással hozzáférhető a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum Bruck-kal forgatott magyar nyelvű életútinterjúja (Király Júlia Kinga, 2018)
- és az Edith című olasz dokumentumfilm (Michele Mally, 2022).
Mindezek megerősítik memoárjainak hitelét.
Az emlékezés parancsa
Hatmillió ember tervszerű kiirtása az európai történelem legsötétebb lapja, az egyik legsötétebb folt Európa kollektív lelkiismeretén. Az állami és társadalmi bűntetteket nem lehet, nincs jogunk elfelejteni. Ha elfelejtjük az antiszemita erőszak történeteit, nem tudunk semmit tanulni az elkövetett bűnökből. Az emlékezéshez és megemlékezéshez, a gyász és trauma feldolgozásához azonban minden közösségnek megfelelő tudásra van szüksége. A koncentrációs és megsemmisítő táborok utolsó túlélői rendkívüli társadalmi szerepet töltenek be. Felráznak, irányt mutatnak, a múltért és a jövőért való felelősségvállalásra szólítanak fel.
Bruck Edith tanúságtevőként írásain és előadásain keresztül arra figyelmeztet, hogy a népirtás borzalmára továbbra is emlékeztetni kell. Az új generációk otthon és az iskolákban nem szereznek elég ismeretet a holokausztról. Bruck Olaszországban még ma, 93 évesen is tart előadásokat az iskolásoknak. Azért tárja újra meg újra a világ elé tanúságtételét, hogy az új generációk tanuljanak a történtekből, s ne hagyják magukat a gyűlöletpropagandától megvezetni. Nem gyűlöli a tetteseket, de az áldozatok nevében megbocsátani sem tud.
Egy interjúban így fogalmazott:
Az életünk túlélőként nem a miénk, hanem a történelemhez tartozik, amelyet megéltünk.
Az elveszett kenyérben szerepel egy, a tanú szerepét meghatározó történet. Bergen-Belsenben a férfitáborba küldik, azzal a paranccsal, hogy a haldoklókat vonszolja a Todzeltbe, a halottas sátorba, ahol az emberi testek már gúlában tornyosultak. A haldoklók közül sokan már csak a tekintetükkel tudtak beszélni, vagy csak a nevüket mormolták. Az egyikük azt suttogta neki: „Mondd el: nem fogják elhinni, de ha túléled, mondd el, helyettünk is.”
Túlélőként fogadalmat tett, és hű maradt saját túlélői fogadalmához. Az olasz iskolákat holokauszt-előadásokkal járó Bruck Edith, akit egy diák nyelvbotlásként „Signora Auschwitznek” nevezett, könyvében a táborok emlékével való együttélés „végtelen terhességéről” beszél, és hogy méhének egy „Auschwitzban fogant szörnyeteget” kell kihordania, amelyet soha nem tud megszülni.
A beszédes név
Bruck Edit ma 93 évvel ezelőtt, Steinschreiber Edit néven látta meg a napvilágot. Eredeti neve összetett német szó, de vajon mit jelent? Stein = kő. Shreiber = író. A steinschrift pedig kőbe vésett írás, így a Steinschreiber = kőíró. Ilyen szót nem ismer a mai német köznyelv, szerepel viszont a régi németben, jelentése kőfaragó a temetői környezetben. Vagyis alighanem sírkőfaragóról van szó. Beszédes név: Bruck Edit egész életében emlékműveket emelt, emlékszöveget vésett. Minden művét kézzel rótta a papírra, kőnél maradandóbban.
Cikkünket írva megkerestük Bruck Edithet, mit gondol erről. Nagyon meglepte a beszédes név felvetése. Azt mondta: milyen igaz – még soha senki nem vetette ezt fel.
Jablonczay Tímea, irodalmár, a holokauszt emlékezetének kutatója, a Milton Friedman Egyetem docense
Sükösd Miklós, médiakutató, szociológus, a Koppenhágai Egyetem docense
