Kultúra

Nem volt hajlandó azonosítani Magyarországot a gyilkos elmebajjal – 75 éve halt meg Zsolt Béla, az egyik legnagyobb magyar közéleti újságíró

Arcanum Digitális Tudománytár / Színházi Élet, 1935. október 6–12. (25. évfolyam, 41. szám)1935-10-06 / 41. szám
Arcanum Digitális Tudománytár / Színházi Élet, 1935. október 6–12. (25. évfolyam, 41. szám)1935-10-06 / 41. szám
Zsolt Béla az egyik legnagyszerűbb magyar közéleti újságíró, akinek életműve újságíró-nemzedékekre hatott, és hat ma is. Bátor citoyen és igazi hazafi, jogvédő polgári demokrata, aki a parasztság felemelkedésének útját is a polgárosodásban látta. Költőként kezdte, majd regényíróként, briliáns publicistaként és memoárszerzőként alkotott máig maradandót. Kilenc koffer című visszaemlékezése szociografikus társadalmi áttekintésével, irodalmi stílusával, filozófiai betétjeivel tűnik ki a hazai holokauszt-emlékezések közül. 1895-ben született, és ma 75 éve, 1949. február 6-án hunyt el. A munkaszolgálatban agyon akarták verni, és bár túlélte, az ott szerzett sérüléseibe pár évvel később, mindössze ötvennégy évesen belehalt.

Az asszimiláns hazafi

Zsolt Béla életét két visszaemlékezése keretezi. Villámcsapás című önéletrajzában (1937) születésétől szüzessége elvesztéséig idézi fel fiatalságát és családját. Élete végéhez közeledve pedig a Kilenc kofferben (1946) a munkaszolgálat és nagyváradi gettó, a vészkorszak krónikáját adja.

Az Osztrák–Magyar Monarchia aranykorában, közepes családi pokolban nőtt fel Komáromban. Édesapja korán meghalt, szeretet nélküli anyjával és nevelőapjával viaskodva teltek tanulóévei a református elemiben és a szeretett bencés középiskolában. Jókait imádva és az első világháborúhoz közeledő ország nemzeti propagandáját követve gyerekként belenőtt a magyar nacionalizmusba. Tizenévesként balra fordult: kisvárosi társaival marxista irodalmat és a Galilei-kör kiadványait olvasták titkos olvasókörükben. Az első világháborúban behívták, az orosz fronton szolgált, súlyos sérülést szerzett, és betegen jött vissza. A nagyváradi katonakórházban ápolták, itt indult költői és újságírói karrierje.

Zsolt Béla és családjának útja egészen 1918-ig a pozitív elmagyarosodás, Ady Endre „korrobori” tézisének, a magyarság és a zsidóság konstruktív egybeolvadásának példatörténete. A Monarchiában a magyar zsidóságnak nemcsak az iparosításban, polgárosodásban, hanem – a megbízhatatlannak ítélt nemzetiségekkel szemben – a magyar nemzetépítésben is fontos szerepet szánt a politikai elit. Karády Viktor társadalmi szövetségként, asszimilációs szerződésként jellemzi ezt a kölcsönösen előnyös együttműködést. A zsidók korai egyenjogúsítása és döntő szerepvállalása a modern magyar ipar és kultúra megteremtésében a zsidóság polgárosodását és szinte teljes integrációját eredményezte. A elfogadást élvező magyar zsidóság sikere egyszersmind a magyar állam és társadalom sikere lett. A hazájukhoz több nemzedéknyi idő alatt megszilárdult kötődésük pedig nem szűnt meg a Horthy-korban, sőt 1944-ben sem.

moly.hu

Szecessziós költészettől a szabadversig

Zsolt Bélát a Nyugat második nemzedékéhez szokták sorolni. Költőnek indult, négy verseskötete jelent meg. Az elsőt, amely szecessziós, neoromantikus stílusú, húszévesen 1915-ben Babits Mihálynak ajánlotta, a verseket alighanem maga Babits válogatta. A második 1921-ben jött ki Hiába minden címmel, már miután a frontot megjárta, és leverték a forradalmakat.

Penészesebb a lelked odva, s a butaság mindent beárnyal

– írja a kor közhangulatáról fiatal költőként. A verseken Ady erős hatása érződik, a költőt társadalmi indulat fűti. Szabó Lőrinc elismerő kritikát közöl róla a Nyugatban.

Harmadik kötetében (1924) József Attilához, Illyés Gyulához és Erdélyi Józsefhez hasonlóan a népdalszerű formát a lázadás, a társadalmi radikalizmus kifejezésére használja, Nagy Sz. Péter irodalomtörténész, Zsolt Béla életrajzírója szerint verseiben „mintha a fiatal József Attila hangját hallanánk”. Ugyanakkor önreflexív, önironikus expresszionista szabadvers is szerepel a kötetben. Ekkor már maga Kosztolányi Dezső méltatja elismeréssel a Nyugatban. Költői búcsúkötete 1929-ben jelenik meg, ezután végleg a prózai művek és publicisztika felé fordul, politikai közlendőjéhez a versforma, saját szavaival, „divatjamúlt hangszer”.

Woody Allen és Rejtő Jenő, komorabban

1930 és 1943 között Zsolt regények sorát publikálta. Nagy részük közepes, de feltűnik köztük néhány felejthetetlen könyv. (A regények közül többet az Ulpius kiadó a 2000-es években újra kiadott, egy novelláskötetet pedig a Noran.) Érdemes kiemelni a Dunaparti nő című sodró lendületű, ma is élvezetes regényét (1936), amely a zsidó kis- és középpolgárság helyzetéről, illetve az erőszakos anya által elnyomott, felnőtt korában is fiúgyerekként kezelt Viktor mélypszichológiájáról rajzol képet. A könyv tablót fest a Horthy-kor társadalmáról, ugyanakkor tipikus korabeli programregény.

A kötet közepén Zsolt szinte vezércikkszerű fejtegetésben osztja meg az olvasóval, hogyan kellene a kicsinyes, önző, ízléstelen, anyagias, a gründolás lázával a korrupció szennyében tenyésző társadalomnak erkölcsileg meghaladnia önmagát.

Zsolt regényeit sokszor éri az a vád, hogy minden alakja ellenszenves. A Dunaparti nő valóban ilyen: jellemrajzait a súlyos neurózis válfajai színezik, a cselekmény döntő részét egymást régóta utáló, szorongó családtagok drámai játszmái alkotják. A kép oly sötét, hogy a szenvedésük akarva-akaratlanul az iróniát súrolja. A mai olvasónak a Woody Allen-filmek helyzetkomikuma jut eszébe, de itt komolyabb-komorabb a hangszerelés. A szerencsétlen, undok, sokszor extrém módon visszataszító, tenyérbe mászó figurák konfliktusai pedig néha mintha a Rejtő Jenő-i világot visszhangoznák. E visszhang azonban távoli, a vígjátékra a végjáték tragikus árnya kúszik.

1936-ban járunk, a regény egyik baloldali figurája a forradalmak után Németországba ment férjhez, de a szocialista férj hamarosan nácivá barnult. Amikor német-magyar, hitlerista lózungokat soroló gyermekük Pestre kerül, Viktor és családja immár testközelből ismerkedik a nácizmussal. Az anyával szembeni évtizedes szorongás újfajta politikai szorongássá alakul. „Évtizedeken keresztül anyám terrorjától szorongtam, az utolsó három évben megszakítás nélkül a szerelmi megaláztatástól, végigkínlódtam a férfi minden csalódását, önkínzó kételyét és szégyenét. De hasonló pánik még sohasem fogott el, mint amikor ráeszméltem, hogy zsidó vagyok. Védtelen zsidó polgár, Közép-Európában (…). Akinek manapság minden reggel, amire virrad és minden éjszaka, amely rásötétül kiszámíthatatlan életveszély” – összegzi Viktor jövőről való sejtéseit a regény vége felé. Az utolsó oldalon pedig, rögtön születése után meghal Viktor gyermeke. „Nincs tovább. Vége a világnak” – ezek a regény zárószavai.

A radikális publicista: hideg fej, forró szív

Zsolt Béla elsősorban újságíró volt, hatalmas publicisztikai életművet hagyott hátra. Hideg fejjel, forró szívvel írt, empatikusan érvelt és belemenősen vitázott. Úgy írt, mint a fényszauna: hűvös sugárzással, pontos szavakkal és mondatokkal, de az olvasót maximálisan felforrósítva. Gazdag gondolatisága, fordulatos, intellektuális stílusa, váratlan képei – költői korszaka örökségeként – máig élvezetes olvasmánnyá teszik cikkgyűjteményeit. A két háború között, majd egészen 1948-ig a demokratikus oldal egyik legfontosabb véleményirányítója és debattere, akinek ha izzó töltésű, humánusan és racionálisan megokolt cikkei megjelentek, az eseményszámba ment. A felvilágosodás, a francia forradalom, az angol liberalizmus örököse, példaképei Ady, Jászi Oszkár, Szende Pál. Az 1848-as és az 1918-as forradalmak demokratikus köztársasági eszméit képviseli.

Polgári demokráciát akar, emberi jogokat és szociálpolitikával mérsékelt kapitalizmust.

Újságírói útja Ady nagyváradi lapjaitól a Pesti Naplóig és a Magyar Hírlapig vezetett, amelynek vezércikkeit ő írta. Igazán azonban A Toll (1929–1938) első főszerkesztőjeként (a hetilap munkatársai József Attila, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Zilahy Lajos, Bálint György, Németh Andor, Sárközi György, Vámbéry Rusztem, Fejtő Ferenc, Ignotus Pál és mások), a felszabadulás után pedig a Haladás (1945–1949) a Magyar Radikális Párt hetilapja főszerkesztőjeként írta be nevét a sajtótörténetbe.

Három nagy témája egész publicisztikai életművén végighúzódik.

  • Az egyik a liberális, alkotmányos demokráciáért folytatott hosszú harc. Elvi keménységgel, remek érvekkel lép fel a feudális kiskirályok hatalmi visszaélésével és az antidemokratikus politikusi gyakorlattal szemben, leleplezi a soros politikusi hazugságokat.
  • A másik a zsidóság elvi – és nem vallási vagy etnikai alapú – érdekvédelme. Zsolt Béla gondolkodásában nincs elkülönített zsidókérdés. Az első zsidótörvénnyel, „a törvényes faji és felekezeti hajszával” mint a nemzet szégyenével, az antiszemitizmussal mint a társadalmi feszültségeket levezető, bűnbakkereső jobboldali demagógiával száll szembe. A zsidóságot nem egységes osztálynak, hanem eltérő társadalmi rétegek, valós csoportok összességének látja.
  • Kevésbé ismert Zsolt harmadik nagy témája, az elnyomott magyar parasztság társadalmi felemelkedéséért folytatott harca.
Fortepan Paraszti család portréja 1932-ben Magyarországon.

A valódi hús-vér földművesek jogaiért, a földosztásért állt ki, nem romantikus nemzeti-faji ködképekben merült el. Paraszt-szociográfiákat is írt, s azt állítja: a paraszti polgárosodás, a feudalizmus örökségét hátrahagyó szociális demokrácia, a városiasodás teszi lehetővé a parasztság társadalmi felemelkedését, anyagi és szellemi gyarapodását, az ordító társadalmi és hatalmi különbségek csökkentését. „A paraszt harcát a jogért és a földért s a paraszt civilizálásért folyó harcot éppúgy vállaljuk, ahogy a városi polgár ügye is a mi ügyünk, ha az állami mindenhatósággal és a gazdaságilag erősek mértéktelenségével kerül szembe, s ahogy a proletariátus jogos szociális és szociálpolitikai küzdelmeivel is szolidárisak vagyunk. Mi tehát nem egy faj mitikus ősforrását látjuk a parasztságban, hanem egy demokratikus magyar társadalom reménybeli alapépítményét.” (Még egyszer a paraszt, 1935).

Zsolt mai hatása

Nemcsak arról van szó, hogy Zsolt Béla politikai elvei és szövegei ma is korszerűek és aktuálisak, hanem elevenen élnek a mai magyar közbeszédben – akár reflektálatlanul is. Az 1918-as októbristák, a polgári radikálisok értékvilága megtermékenyítő hatást gyakorolt a Kádár-kor demokratikus emberjogi ellenzékének felfogására, majd a rendszerváltás körül újraalakuló hazai liberalizmus elveire (a történész Litván György, Szabó Miklós, az ellenzéki stratéga Kenedi János, a könyvkiadó-történész Gyurgyák János és mások közvetítésével).

A rendszerváltás egyik legfontosabb lapja, a magyar sajtónyelvet megújító Magyar Narancs fiatal szerkesztőségében többen is Zsoltot olvasva ismerkednek az újságírás művészetével. Zsolt Béla összegyűjtött véleménycikkeit a rendszerváltás után Bozóki András (a Narancs egyik alapító szerkesztője, később kulturális miniszter) adta közre A végzetes toll címmel szerkesztett kötetben 1991-ben az akkori Századvég Kiadónál. A korai Magyar Narancs főszerkesztője, Vágvölgyi B. András is sokszor nyilatkozott arról, hogy „imádta” Zsolt Bélát és vitriolos publicisztikáját. A lapnál újságíró és szerkesztő nemzedékek sora szocializálódott, a hazai médiában kialakult egy „láthatatlan légió, narancs-network”, amely mai független hírportálokig sugározta szét a belemenős, radikális demokrata újságírás elveit.

A dokumentumfilmes tekintet: a Kilenc koffer

A Kilenc koffer Zsolt Béla főműve, amelyben összeérik stílusművészete, szépirodalmi igénye és újságírói alapállása. A könyv kettős memoár, két idősíkot váltogat. Zsolt egyrészt a nagyváradi gettó kórházába zárva dokumentálja az Auschwitzba való deportálásra váró vidéki magyar zsidóság drámai napjait 1944-ben. Másrészt visszaemlékezik munkaszolgálatban töltött hónapjaira a téli Oroszországban. A hátterében pedig felsejlik az egész zsidó-magyar értelmiség és polgárság tragédiája, Ady korrobori-álmának véres végveresége. A magyar állam, a Horthy-rezsim a holokausztban való aktív részvétellel összetépte az sok évtizedes (gyökérzetével a reformkorra és 1848-ra visszanyúló) asszimilációs szerződést, elárulta a magyar nemzetépítésben fontos szerepet játszott zsidóságot.

Zsolt Béla és társai, az újságírók, írók, művészek a magyar modernizmus megteremtésében úttörő szerepet játszó társadalmi réteg – csakúgy mint a modern hazai ipar nagy részét megteremtő magyar zsidó családok tagjai –  nemzedékek óta ugyanannyira voltak magyarok, mint zsidók. Épp ez az alapállás fontos a Kilenc kofferben: Zsolt nem hajlandó azonosítani Magyarországot a gyilkos elmebajjal, az éppen aktuális szélsőjobboldali rendszerrel, amelyben él, és amelytől az élete függ. És

bár tudja, hogy a magyar csendőrök bármelyik pillanatban beterelhetik a halálba vivő marhavagonokba, nem hajlandó azonosulni a kiszolgáltatott, rettegő áldozat szerepével sem. Mindvégig érzelemmentesen, szinte rideg józansággal rögzíti mindazt, amit átél.

Ez a dokumentumfilmes, avagy a külső megfigyelő pozíciója. És ez az, amiért Zsolt Béla munkája kiemelkedően fontos a holokauszt-irodalomban. A személytelenség teljesebb megfigyelést tesz lehetővé, csakúgy mint Kertész Imre Sorstalanság című regényének objektív stílusban elmesélt kamasz-történetében.

A Kilenc kofferben Zsolt teljes, szociografikus képet ad az 1940-es évek Magyarországának, illetve az orosz hadszíntérnek azon szegmenseiről, amelyeket látott. Munkaszolgálatos emlékei felidézésével  részletesen beszámol a magyar és a német katonák viselkedéséről, a muszosokhoz való hol kegyetlen, hol megértő viszonyukról. Képet rajzol a sztálinista Szovjetunió orosz parasztságáról: olyan részleteket tud felidézni, hogy mit olvas egy orosz partizán fiú a háború napjaiban – Rousseau-t. Mindemellett teljes párbeszédeket jegyez le.

A kofferek tartalma: a tárgyfüggőség kritikája

Zsolt Béla és felesége a címadó kilenc koffernek köszönhetően került a nagyváradi gettóba. A második világháború kitörése Párizsban érte a házaspárt.

Ám mivel felesége ragaszkodott a Magyarországról érkező bőröndjeiben található személyes tárgyaihoz, s a kofferek elvesztek az úton, be kellett várniuk a kilenc koffert, így már nem fértek fel sem a Portugáliába, sem a Spanyolországba tartó vonatra, amellyel megmenekülhettek volna. Visszatérésük Magyarországra egyben halálos ítélet is volt.

A Kilenc koffert sok helyen átszövik a filozofikus gondolatfutamok. Zsolt nem egy helyen kifejti, hogy a zsidósággal szembeni ellenérzések egyik oka épp az, hogy a polgári jómódot jelentő tárgyak, amelyekhez a ragaszkodás a vészkorszakban oly végzetessé vált, a másik oldalon irigységet szültek.

Nemcsak a tárgyak, de – ahogy Zsolt írja – a polgári jómódban élő zsidóság magatartása is indulatokat váltott ki. Az unalmas életű keresztény, középosztálybeli háziasszonyoknak a nagyvilági életet élő zsidó nőkkel szembeni egész frusztrációja benne volt a gettósítás körüli aljas indulatokban, véli. Máshol arról ír, mennyire visszhangtalan maradt a javarészt zsidó progresszív értelmiség minden társadalomjobbító, egyenlősítő törekvése a feudalizmusban ragadt többségi magyar társadalomban.

Mai szemmel olvasva a kofferekben mindenáron menekített – a valóságban pedig könnyen pótolható – tárgyakhoz való észszerűtlen ragaszkodás bírálatát, Zsolt tulajdonképpen már a nagyvárosi fogyasztói kultúrát kritizálja. A zsidótörvények és a háború idején ugyanakkor e tárgyak a halálos veszélybe került polgári világot, a személyes tulajdont jelképezik. A hozzájuk való ragaszkodás a normális élet megszokott menetéhez, a sérthetetlenséghez való jogot fejezi ki.

Szociográfia és jellemrajzok

Az, hogy a tanúságtévő a Kilenc kofferben önmagán kívülre helyezi a fókuszt, sajátos rálátást biztosít a korszakra. Zsolt sem a többségi magyar társadalomról, sem a gettóba kényszerített zsidóságról nem ad sematikus és egységes képet. Egyenként mutatja be azokat, akikkel kapcsolatba kerül. Így sem az elkövető-, sem az áldozat-sztereotípia nem jelenik meg a Kilenc kofferben. A gettóban ugyanúgy akadnak ügyeskedők, haszonlesők, erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket hozó személyek, mint odakint. Emlékezetes például, ahogy leírja, miként különülnek el a váradi zsidó polgárság képviselői a hagyományos, ortodox vallásos zsidóktól, és hogyan igyekeznek külön vagonba kerülni a deportáláskor.

A nagyváradi gettó zsolti szociográfiája külön tanulmányt érdemelne. Noha Zsolt nem sztereotipizál, mégis sikerül felmutatnia az áldozatiság alapjául szolgáló gyámoltalanságot és törvénytiszteletet. Utóbbi rendre megjelenik a holokauszt-visszaemlékezésekben. Sok túlélő idézi fel, hogy eszükbe sem jutott, hogy ne tartsák be az egyre szigorodó jogszabályokat, holott a magyar állam zsidótörvényei fokozatosan fosztották meg őket emberi jogaiktól. Mind a munkaszolgálatban, mind a gettóban többször adódik lehetőség a szökésre. Bár élhetnének vele, a rabok az orosz hadszíntéren és Nagyváradon is önként visszatérnek a rabtartóik felügyelete alá. Nem vállalják az ismeretlenbe való távozás veszélyét: sem az orosz partizánokhoz nem próbálnak átállni a munkaszolgálatból, sem a román határon nem mernek átszökni Nagyváradról, mondván: túl kockázatos, és ott nem ismernek senkit. A gettóból végül mindössze két tizenévest sikerül kimenekíteni, akiket cigányok bújtatnak el a kocsijaikon. (A cigány közösségek nem egy helyen bújtattak zsidókat a vészkorszakban, ám ennek a története nagyrészt feldolgozatlan.)

Ugyanilyen összetett módon, szinte illogikus ellentétekkel jelenik meg a magyar keresztény társadalom a kötetben. A gettóval szemben lakó nyilas család a legapróbb dolgokért is feljelenti a gettó lakóit és azokat, akik segíteni próbálnak nekik. A városi rendőrség inkább szemet huny – a helyi zsidókat ismerő rendőrök a kegyetlenkedő, más vidékről átparancsolt csendőrökkel szemben gyenge, lefizethető testületként jelennek meg a kötetben.

Azok pedig, akik a gettófalon kívülről próbálnak segíteni a zsidókon, semmibe veszik a veszélyt. A kerítés előtt rendszeresen elhaladó biciklistáról soha nem tudjuk meg, ki volt – mégis heteken át mindennap élelmiszert dob be az éhezőknek. A külső munkára – az agyonvert vagy betegségtől meghalt bajtársaik temetésére – vitt zsidók őrzésére kirendelt katona nemhogy félrenéz, de még segíteni is próbál a szökésben. Mint ahogy a Zsolt házaspárt végül is hamis papírokkal kimentő keresztény barátok sem haboznak kockáztatni az életüket.

Ugyanígy: Zsolt és társai kegyetlen állatként viselkedő magyar katonai parancsnokkal és emberséges német őrmesterrel is találkoznak a munkaszolgálatban. Az utóbbinak gyakorlatilag az életüket köszönhetik.

A tettek döntenek, nem a származás

A Kilenc koffer legnagyobb tanulsága épp ez: nincs egyszerűen „tettes,” „félrenéző” és „áldozat”, az emberek etnikai-vallási hovatartozása alapján semmiképp. Minden egyes helyzetben személyes döntést hoz mindenki.

A fronton a kegyetlen magyar katonai vezető épp úgy, mint a gettó zsidó orvosa, aki úgy próbálja elodázni a bevagonírozást, hogy ál-tífuszjárványt jelent a gettóból. Ám cinikus magatartása és eszközei, az emberekhez és a pénzhez való felemás viszonya még úgy sem teszik szimpatikus figurává, hogy terve félig-meddig sikerrel jár, és legalább elodázni sikerül a transzport egy részének indulását. A pár nap késlekedésnek Zsolt Béla és felesége az életüket köszönhetik, hiszen máskülönben a korábbi transzportba kerültek volna, így pedig sikerül a kimenekítésük.

Arcanum Digitális Tudománytár / Tolnai Világlapja, 1936. július-szeptember (36. évfolyam, 28–40. szám)1936-08-12 / 33. szám Zsolt Béla arcképe

A részrehajlásmentes elbeszélő pozíció mögötti pszichológiai alapállás nem csak Zsolt Béla sajátja. Generációja megjárta az első világháború lövészárkait. Akik azt túlélték, azok nagy része leszámolt a tizenkilencedik század naiv, optimista elképzeléseivel. A szenvtelen, megfigyelői attitűd, az érzelemmentes, a jelenségeket mindenféle minősítés nélkül rögzítő tanúságtevői magatartás csak egyszer bicsaklik meg. Ott, ahol a váradi gettóból immár megmenekült, Budapestre érkezett Zsolt Béla az ablakból nézi a pesti gettósítást, és észreveszi, hogy egy közismert, kereszténnyé lett tanár bőröndjéből a kövezetre hullik Kempis Tamás Krisztus követése című könyve. A szemlélő szerepéből kiesve „ordináré hatásvadászatnak” minősíti a jelenetet – holott a vészkorszakban vagy korábban a tömegesen kikeresztelkedő zsidó származásúak közül többen mélyen megélve hitüket, valóban kereszténnyé lettek. (Gondoljunk Radnóti Miklós mély katolikus lelkiségére.) A racionalista-progresszív-balos Zsoltnak ez egyszerűen nem fér bele a koordináta-rendszerébe, képtelen elfogadni egy ilyen szellemi utat.

Zsolt Bélát és feleségét, Zsolt Ágnest szó szerint az utolsó pillanatban menti ki egy keresztény barátjuk a váradi gettóból. A Kilenc koffer egyik legerősebb része az álruhában, ál-identitással Pest felé menekülő házaspár vonatútjának leírása.

A felidézett párbeszédek a kupéban utazó csendőrrel, a parasztokkal és egy szintén hamis dokumentumokkal menekülő zsidó sorstárssal – akinek szerepjátszására csak Zsolt Béla jön rá – azonban pont azért nem tűnnek életszerűnek, mert mintha túl valóságosak és részletgazdagok lennének. Az is gyanús, hogy az egynapos vonatúton az összes fontos társadalmi réteg megjelenik, s mind épp a valószínű mondatokat mondják, mint egy programregény szereplői. (Itt érdemes emlékeznünk a két háború közti programregényeire.) Ha minden kétség nélkül elhisszük Zsoltnak, hogy briliáns memóriájának köszönhetően dokumentumfilmes pontossággal idézte fel a munkaszolgálatot vagy a gettót, a Kilenc koffer vonatút-leírásából nagyjából csak annyit hiszünk el, hogy valószínűleg hasonló emberekkel utazott Pestre 1944-ben.

Műfaji mix a holokauszt-irodalomban

A Kilenc koffer műfaját  mindez meghatározhatatlanná és besorolhatatlanná teszi. Ha tisztán tényirodalomként, valóságprózaként olvassuk, nehezen tudunk mit kezdeni a fikciógyanús részekkel és azokkal a társadalom- és létfilozófiai fejtegetésekkel, amelyek át- meg átszövik a szenvtelen visszaemlékezést. Fenyő Miksának, a Nyugat volt szerkesztőjének monumentális vészkorszak-naplója, Az elsodort ország műfaja hasonlít ehhez sokrétűségében. Ám Fenyő szövege szigorú non-fiction, az 1944–45-ös naplófeljegyzések között jól elkülöníthető politikai kisesszékkel. Más újságírók – Lévai Jenő és Heltai Jenő korabeli naplói vagy Vitray Tamás vészkorszak-memoárja – pedig szigorúan csak a napról napra  megélt tényeket és akkor hallott híreket rögzítik.

Ahhoz viszont, hogy fikcióként, saját élményen alapuló szépirodalomként tekintsünk a Kilenc kofferre, túlságosan tényszerű. Zsolt nagy kaliberű, bravúrosan író publicista, akinek újságírói elhivatottsága és drámai stílusa átüt a szövegen. Memoárja ezért nem olyan egynemű próza, mint Kertész Sorstalansága vagy a félig-meddig ismeretlen első magyar holokauszt-regény, Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok című remekműve.

Zsolt ennek ellenére bonyolult időszerkezetet és több olyan írói trükköt alkalmaz, amely kiemeli a kötetet a memoárirodalomból. A munkaszolgálatos élményeket például a nagyváradi gettóban meséli el egy, az ágya szélén ülő sorstársának, élőbeszéd-szerű tanúvallomássá téve ezáltal a mondottakat. Magát a gettót és a gettóba kerülést megelőző párizsi útjukat pedig már valós túlélőként írja meg, a háború után visszatekintve 1944-re. Nemcsak a történetben magában keletkezik így egy „történetek a történetben” típusú szerkezet, de a túlélő tudatának, világészlelésének változásai is jól nyomon követhetők.

Hiszen a gettóban ő már a munkaszolgálatos tapasztalatok birtokában van, ő az egyetlen például, aki tisztában van vele, hogy milyen típusú vonatút vár rájuk a koncentrációs táborig, hiszen volt munkaszolgálatosként és első háborús hadifogolyként már jól ismeri a marhavagont.

A memoár második részét, a Kasztner-vonaton való megmenekülése történetét az író sajnos nem tudta már befejezni, ami pótolhatatlan vesztesége a magyar tényirodalomnak.

Zsolt Béla memoárba oltott műfaji mixe, a széppróza és az újságírói szöveg közti lebegése, besorolhatatlansága ellenére – vagy talán éppen ezért – a Horthy-korszakról és a vészkorszakról szóló egyik legfontosabb munka. Több kiadása után joggal jelent meg nemrég újra a Nemzeti Könyvtár sorozatába válogatva, mint a magyar irodalmi kánon megkerülhetetlen alkotása.

 

Sükösd Miklós – médiakutató, szociológus, a Koppenhágai Egyetem docense

Péntek Orsolya – képzőművész, író.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik