Ötvenöt évvel azután, hogy 1916-ban nálunk is bemutatták a Csárdáskirálynőt – a bécsi premier 1915-ben volt –, elkészítették a híres operett filmváltozatát. Kissé szegényes kulisszákkal, de pazar hangokkal és egy egészen különleges alakítással: Miska szerepében Latinovits Zoltánéval. Ez hasonló színészi bravúr volt, mint Feleki Kamillé 1954-ben, az operettszínház legendás előadásán, amelyet ugyanúgy Szinetár Miklós rendezett, akár a mozit.
A Hétfői Hírek azt írta a bemutató előtt:
A Csárdáskirálynő nem hagyja magát detronizálni. Sikergyanús az új filmváltozat is. Szinetár Miklós a műfajon belül maradt, az operettet meghagyta operettnek, a század eleji Ford-matuzsálemet nem álcázta szupermodern Mustanggá. Minden művészi divatot mellőzve elsődlegesen Kálmán Imre zenéjét sztárolta. Képben, táncban, játékban – sztárokkal.
Szilviát Anna Moffo, Edvint René Kollo játszotta. A philadelphiai koloratúrszoprán a világ operaszínpadai legünnepeltebb sztárjainak egyike volt, 1959-től tizenöt éven át lépett fel rendszeresen a Metropolitanben, majd a túlterheltségtől hangkárosodást szenvedett, és utána már mind ritkábban vállalt feladatot. Az operettszerepről azt mondta: „Nem könnyebb feladat ez, mint a Traviata vagy a Bohémélet. A Csárdáskirálynőt a maga műfajában épp olyan remekműnek érzem, mint Verdi vagy Puccini operáit.”
Kollo 1971 nyarán a Lohengrint énekelte Bayreuth-ban, Wagner-specialista tenorként tartották számon. Maga is írt egy operettet, és szerepelt Lehár Ferenc A víg özvegyében az operaházak két lebilincselő szopránjával, az angol Elizabeth Harwooddal és a görög származású kanadai Teresa Stratasszal.
A Csárdáskirálynő-filmben a külföldi szereplők angolul beszéltek és énekeltek. Prózai szövegüket szinkronizálták, a dalszövegeket feliratozták. A magyar szereplők prózában angolul szólaltak meg, majd magyarra szinkronizálták magukat. Ellenben magyarul énekeltek, így ha magyar és külföldi művész volt egyszerre a színen, a duett kétnyelvűvé vált.
Ami a szereposztást illeti, a készítők bedobtak mindent (nem úgy, mint a díszletet illetően): Psota Irén adta Cecíliát, Huszti Péter Von Rohnsdorffot, Németh Sándor Bónit, Mensáros László Feri bácsit. A Lippert-Weilersheim-palota ezúttal Pest megyében volt: a „bécsi” jeleneteket a tóalmási kastélyban forgatták. A filmet karácsonyi ajándéknak szánták, 1971. december 23-án került a mozikba. A kritikai fogadtatás vegyes volt, de a műbírálók többsége leborult a Moffo, Kollo kettős és Latinovits előtt. Az Észak-Magyarország így írt az operaénekes főszereplőkről: „Ilyen szinten Csárdáskirálynőt még nem hallhattunk.”
A Délmagyarországban ez jelent meg:
Az önök alázatos szívű filmszínházi kritikusa, kedves olvasók, örömmel és meghatottan jelenti, hogy új magyar operettprimadonna született: Anna Moffo. Ahogyan a szerző, a forró szívű komponista, Kálmán Imre elképzelte, s ahogyan bennünk, nézőkben él Szilvia alakja, akinek annyit tapsoltunk már a színpadon, pontosan olyan Anna Moffo sanzonettje a film vásznán is. Nemcsak feltűnően szép és csinos, hanem gyönyörűen énekel és táncol is.
A Tükör kiterjesztette a dicséreteket: „Anna Moffo és René Kollo soha nem hallott varázzsal énekli a varázsos Kálmán-melódiákat. Bóni gróf a mindent tudó, vérbeli operett- és musical-táncoskomikus: Németh Sándor. Jó volt filmen is találkozni vele, a filmoperettben is otthonos, akárcsak a színpadi operettben. Psota Irén csupa elbűvölő önirónia, diszkrét kikacsintás a nézőre, hogy az sejthesse, amit csak a happy end előtt tud meg: a szigorú, leendő csillagkeresztes hercegi hölgyet valaha Macának hívták az Orfeumban. Latinovits Zoltánról azt hittük, már nem tud meglepni; most, mint Miska pincér, két komikussal felér. Akárcsak a bugyuta katonatiszt szerepében Huszti Péter.”
A Magyar Ifjúság megjegyezte: „Meglepő, hogy minden korok legsikeresebb magyar színpadi csinálmányát, a Csárdáskirálynőt csak most érte utol a végzete: film lett belőle. Túl az ezredik operettszínházi előadáson.” A hetilap továbbá megállapította: „Anna Moffo operai szinten énekel operettet (ami nem baj), a kitűnő magyar színészek pedig – Psota Irén kivételével, akinek kitűnő hangja is van – prózai szinten (ami már baj).” Kérdezte továbbá:
Ha a koprodukciós nyugatnémet cég adott egy ilyen minőségű férfi főszereplőt, akkor miért nem adott pénzt is hozzá, hogy az operett kötelező kiállítása legalább hozzávetőlegesen kielégítő legyen, magyarán: a film ne árasszon szegényszagot?
Latinovits is kárpótolt ezért. Úgy játszotta Miskát, hogy alakítása közben szüntelenül kifigurázta saját szerepét, egyszerre adta a pincért és annak karikatúráját. Kiderült: a zseniális művészből árad a humor. (Hiszen attól is zseniális, hogy bárkit-bármit megformál a legmagasabb szinten.) Miskáról így nyilatkozott: „Sztanyiszlavszkij szerint csak karakterszínészek vannak és rossz színészek. Talán sorolhatnám magam az első kategóriába, s akkor ez a szerep is elfér a többi mellé.”
Mi az hogy! A Magyar Nemzet joggal tette közzé: „A legkedvesebb alakítás Latinovits Zoltáné, aki a mindentudó főpincér szerepét nagyszerűen használja fel arra, hogy a színészi munka önironikus ábrázolását adja, s bemutassa, miként lehet észrevétlen fogásokkal ízes, jó mulatsággal szolgálni.” A Kisalföld recenziója pedig így szólt: „Latinovits sajátos színészegyéniségével, fanyar szellemességével közhelyek és modorosságok nélkül tudja elénk tartani azt a prizmát, amelyen át nézve a Csárdáskirálynő valóban az, ami: vidám, kedves játék a múltból. Panoptikum.”
Az Esti Hírlap tartózkodóan reflektált: „Kálmán Imre zenéje, Anna Moffo személyes vonzereje és énekkultúrája, a Latinovits Zoltán játékában érvényesülő enyhe önirónia elfogadhatóvá teszi a filmet mindazok számára, akik kíváncsiak a Csárdáskirálynő legújabb – ki tudja, hányadik – változatára.” A Pest megyei Hírlap viszont – Tóalmás ide, Tóalmás oda – elkaszálta a mozit:
A Csárdáskirálynő magyar–nyugatnémet koprodukcióban készült filmváltozata rossz. Rossz filmnek, rossz filmoperettnek és rossz operettfilmnek.
Azért, ha ma újra megnézzük, korunkat elfeledjük. Egyéb bajunkkal együtt.
