— Te jó isten! Már megint?
Az ügyeletes törzsőrmester meredten nézett a telefonkagylóra, mintha attól várna magyarázatot az előbb befejezett beszélgetéssel kapcsolatban. De a túloldalon már letették a telefont.
— Mi történt? — kérdezte az ügyeletes tiszt és közben megdörzsölte az arcát arra számítva, hogy felélénkül ettől a mozdulattól. Még egy órája volt hátra az aznapi szolgálatból. Reménykedett benne, hogy eseménytelen egy óra következik. No, ez a reménye kezdett szétoszlani, hallva a pultnál álló törzsőrmester sóhajtását.
— Jelentem, bejelentés érkezett a múzeumból.
— Na! Látták Batthyány Ádám szellemét? Mert azt ne mondja, hogy megint betörtek! Az nem lehet! Hiszen, még nyitva vannak.
— Miért lennének nyitva este 10-kor?
— Ma a tűzijáték miatt nyitva tartanak. Az erkélyről jól lehet látni a parádét. Aki pedig nem kíváncsi az ünnepi beszédre, annak ez igen jó hely. Mert oda nem hallatszik fel a partról semmi a szövegelésből.
— Tényleg — hagyta helyben a tiszt mondókáját a pultnál álló rendőr. — A múltkor is éppen én voltak ügyeletben, amikor azt a kardot akarták elvinni, de mellényúltak. Na, de akkor most lesz ott cirkusz.
— Miből gondolja, törzsőrmester?
— Millió ember járta össze-vissza az épületet.
— Igaz. Na, akkor nyomja meg a piros gombot!
Ez a piros gomb csak jelképes dolog volt. Azt jelentette, hogy riasztani kell a helyszínelő csoportot, visszahívni Nádaljáról a gépkocsizó járőrt. Mielőbb le kellene zárni a területet.
Nemsokára nyílt a kapitányság nagykapuja és kék villogóval kirobogott egy rendőrkocsi. Mióta hiány volt rendőrökben, csak ennyire futotta, egyetlen járőrkocsira.
Bár a kék villogós járőrkocsinak szinte már ismerősként köszönt a déli kapu két Herkules-szobra a két kapuoszlop tetejéről, ami a bejáratot volt hivatott őrizni, mégis csak lépésben, a gyalogosok között utat keresve jutott a kastély épülete elé. A tűzijáték után valamennyire oszlott a tömeg, de messze nem az a nyugalom volt, ami egyébként az egykori díszudvart jellemezni szokta. Az épületbe érve mintha csak mindenki a befelé igyekvők ellenében kifelé sietett volna. Nem ok nélkül. A két teremőr határozott utasítására a közönség elhagyta a szalont és visszaindult az udvarra.
— Itt a rendőrség beszél! Megkérünk mindenkit, aki a szalonból jött le, ne menjen el, hanem gyülekezzen az erkély Várkert felőli sarkánál! Bűncselekmény történt. Szükség lehet az önök segítségére! — harsogta túl a színpad felől hallatszó népzenét a járőrkocsiba szerelt hangszóró. — Elsősorban azokat szeretnénk kérdezni, akik a tűzijátékot a szalon ablakaiból nézték. Ha együttműködnek, a szakembereink gyorsan végeznek.
*
— Ez egy rémálom! — sóhajtott fel az ujjlenyomatokat rögzítő szakember.
A szalon hófehér ajtaját úgy ránézésre vagy száz ujjlenyomat fedte, ha nem több, takarta egymás. Felsóhajtott, aztán alaposan körülnézett. Egy reménye lehetett még. A háromujjnyi vastag, dekoratív fehér kötél végét egy fém pohár zárta, ami egy karabinerszerű idomban végződött. Na, azt talán nem tapogatta össze mindenki. Leporozta a csillogó felületet, és csak négy ujjnyomot látott, bár ebből kettő fedte egymást. Rögzítette a nyomokat, aztán mehetett az egész elemzésre.
Korábban ez az azonosítás napokat vett volna igénybe. Hiába, a technika…!
— Te, Gyula, itt van valami — szólalt meg a társa, aki a többi nyom rögzítésével volt elfoglalva, és éppen a kis asztalka mellett, amiről eltűnt a száznyolcvan éves földgömb, a szőnyegen mutatott valamit. Egy körülbelül három tenyérnyi hosszú, két tenyérnyi széles részen valami szennyeződés látszott a szőnyegen.
— Aha! Látom. Ide letettek valamit. Talán egy táskát vagy egy zsákot? És nem túl régen. Max pár órája.
A kordonon át megérkezett az őrnagy is.
— Szóval hogyan is van ez, igazgató úr?
— Ugye az ajtón kinn a figyelmeztető felirat, hogy „Kamerával megfigyelt terület!”.
— De ez persze kamu — bólintott a tiszt.
— Kamu VOLT! Nemrégen, szerdán bekapcsoltunk, mondjuk próba jelleggel, egy kamerát.
Az őrnagy kutató tekintettel nézett körül a szalonban.
— Nem látom! Hol van?
— Éppen ez a lényeg, hogy nem látszik, mert be van szerelve a kandallón álló ingaórába. Látja? A rendes ingaórákon két vagy maximum három nyílás van az óralapon, amin keresztül…
— Tudom, azon keresztül egy speciális kulccsal fel lehet húzni az óra szerkezetét, illetve beállítani a pontos időt.
— Így van, de ezen négy ilyen nyílás van. A negyedik az, amin keresztül kinéz a kamera optikája.
— Igen, látom. De hová küldi a képet ez a kamera? Rögzíti valahol, vagy csak élőzik?
— Ez a dolog szépsége. A kép rögzül. A melléképületben van egy szerver, arra küldi a jeleket és annak a vinyóján tárolják az elmúlt 24 óra felvételeit. Ha nem kell a felvétel, akkor 24 óra múlva törlődik.
— És figyeli ezt valaki?
— Általában igen, de most a kollégát be kellett osztani máshová, így csak a rögzítés megy automatikusan.
— Hol tudnánk megnézni?
— Itt az istállóban a szerveren.
— Istállóban?
— A főépülettől a Várkert felé eső egyik épületet hívjuk így, mert eredetileg istálló volt. Most ez kiállítótermünk. A biztonságiak odatelepítették a szervert.
— Értem.
Egy perc és képernyőn megjelent a szalonrészlet képe. Látszott, ahogy vendégek szinte megszállják az udvarra néző jobb oldali ablakot.
— Miért csak oda állnak?
— Mert a bal oldaliból nem látszik a tűzijáték. Eltakarják a parti fák.
— Értem — bólintott az őrnagy és tovább nézte a képernyőt.
Látszik kintről a villogás. Ekkor a nyitott ajtón keresztül bejön egy alak. Nyugodtan elsétál az ablakon kifelé nézők mögött, leakasztja a kordon kötelét, leteszi a zsákját és leemeli a földgömböt, aztán távozik.
— Egy pillanatra belenézett a kamerába — szólalt meg a tárlatvezető.
— Igen. Azzal tudunk mit kezdeni. Ki kellene nyomtatni a képet.
A képet egybevetették az ujjlenyomat mellé kapott, a nyilvántartóban szereplő képpel. Egyértelműen ugyanazt a személyt ábrázolta.
— A francba! Megint egy türelmetlen látogató — morgott a tárlatvezető.
— Az! — bólintott az igazgató.
Valóban. Volt már hasonló eset. Pár évvel korábban, amikor a „Bratsztvo” mindenható főnöke akarta ellopatni Lobkowitz Poppel Éva füveskönyvét, amiben egy égés elleni szer receptje volt. Nem sikerült, mert a kiküldött embere nem tudott számolni. A betörés után három héttel kaphatta kézbe egy másik embere a füvesköny facsimile kiadását és vehette meg két pizza áráért. A maffianagypapa hálája nem maradt el. A – nagy eséllyel – tőle származó összegből sikerült felújítani a kastély tetőszerkezetét.
— Na, nézzük, ki ez az arc! — vette fel mobilját a tiszt. — Ó! Kedves ismerős! Surranó Pityu!
— Kicsoda? — nézett rá az igazgató.
— Surranó Pityu. Az ország egyik legjobb besurranó tolvaja. Egy ideje nem hallottunk róla. Belgiumban ült pár hónapot, de úgy látszik, szabadult.
*
— Na, ne szórakozzon, Kovács! Mi az, hogy nincs! — hallatszott a mobil apró hangszórójából a dühös hang. — Nézze már meg jobban!
— De ha mondom, hogy nincs Balázs úr! Pedig nagyítót is előszedtem, de semmi!
— Fotózza le, aztán küldje át!
Halk zaj hallatszott, a fénykép készítéshez beállított hang, majd a továbbítás hangja. A hangszóróból szöszmötölés hangja hallatszott, majd az előbbi hang:
— Ezen tényleg nincs semmi! Most akkor mi legyen? Pedig a naplóban az állt, hogy megjelölte.
— Nem tudom, Balázs úr. Lehet, hogy ez nem az? Én csak azt tudom, hogy amivel megbízott, azt elvégeztem, a földgömböt elhoztam.
— Igen. Persze. Világos! El is utaltam a megbeszélt díjazást.
A kapcsolat megszakadt. Egy perc múlva a Balázs úrnak nevezett fél újabb hívást kezdeményezett.
— Kérem, kapcsolja van Cruyff urat! — aztán nagyot sóhajtva belefogott a mondókájába.
— … pedig a visszaemlékezés nyelvi konkrétsággal gyémántokat említ, amik egy szarvasbőr zacskóban voltak. Gyé-mán-to-kat! Érti, gyé-mán-to-kat?! Minden egyezik, a hely, az idő.
— Cruyff úr, mi legyen a földgömbbel?
— Miféle földgömbbel?
— Amit a tájékozódás céljából az emberünk elemelt abból a magyarországi múzeumból.
— Bánom is én! Dobja ki, vagy tudja mit? Ha akarja, juttassa vissza annak a múzeumnak. Nekünk nem kell, azok meg csak kiállították valamiért. De ez engem nem érdekel! Az viszont igen, hogy hová lett az a gyémántmennyiség.
— Rendben, uram! Úgy lesz!
*
Az egykori lovarda szépen rendbe tett épületével szemben, az út túloldalán állt a minden szépséget nélkülöző, plexifalú buszmegálló. Hűvös, őszies szél zörgette meg az üres szeméttartó nejlonzsákjait, ahogy átfújt a lyukacsos vastartály nyílásain. Hosszúkabátos férfi sétált el mellette. Egy pillanatra megállt és belecsúsztatott egy nagyobb papírzsákot a buszmegálló mellett álló tárolóba. Egy pillanat volt az egész. A férfi gyorsan körülnézett. A hajnali utcán éppen egy lélek sem járt.
Nagyjából ugyanebben az időben a kapitányság térfigyelőse felkapta a fejét. A kastély elé telepített térfigyelő kamera jelzett. A nemrég beállított arcfelismerő rendszer egyezést talált.
— Sólyomfészek Mobil-1-nek! A kastély előtti buszváró melletti kamera találatot jelzett. Férfi, hosszú sötét kabát, szemébe húzott sapka. A találat szerint Tóth Istvánt, alias „Surranó Pityu”-t ismerte fel a rendszer 92 százalékos pontossággal. Nevezett alaposan gyanúsítható a körmendi múzeumban nemrég elkövetett tolvajlással, ami során egy muzeális értékű földgömböt tulajdonított el a tűzijáték ideje alatt.
Valaki beleröhögött a mikrofonba:
— Mit vitt el, Sólyomfészek? Egy ósdi földgömböt?
— Pontosan Mobil-1. Több komolyságot! A világon ismert, tizennégy darab első kiadású, magyar nyelvű földgömb egyikét, ami 1840-ben készült. Igyekezzetek! Megy az önki felé.
— És ezt itt őrizték a mi múzeumunkban? Nem is gondoltam volna — komolyodott meg a hang. — Mindjárt ott vagyunk!
— Aha! Látlak benneteket ― szólalt meg újra az őrmester, és közben nyúlt a belső telefonért. Esemény volt, jelentenie kellett.
— Itt Futó-1 ― szólalt meg egy eddig nem hallott hang. ― Itt vagyunk az áruház sarkánál. Látjuk az ürgét. Éppen felénk jön!
— Na, éppen időben. Intézkedjetek! Mobil-1 fedez benneteket.
Bár a kamerák hangot nem közvetítettek, de a képernyők előtt ülő pontosan tudta, mi is hangzik el ott a főtér sarkán.
*
— Maga ott, a fekete kabátban, álljon meg! Rendőrség!
Az alak megállt. Lassan elkezdte kihúzni a kezét a zsebéből, közben méltatlankodó hangon megszólalt:
— De miért?
— Állj! Nem mozdul! — szólt rá az egyik rendőr, miközben előhúzta kopott bőrtokjából a tekintélyt parancsoló Parát. — István! Lassan forduljon meg, térdeljen le!
Csak a villogója volt bekapcsolva.
*
Terike, a városgazdálkodás egyik munkása éppen nekifogott az aznapi feladatának, jelesül a szeméttárolók ürítésének. Itt a főtéren, amit régi épületek vettek körül, mint a szecessziós csoda, a bíróság épülete, a régi városháza, a Grünbaum-ház, vagy a tér teljes északi frontját lezáró Tiszti-ház, a közéjük erőltetett – üveg és beton városházává avanzsált egykori pártszékház, volt belőlük még jópár. Terikét ez nem érdekelte. Neki most feladata volt. Hárommal már végzett, a tér szeméttárolói közül, de ez…! Húzta, rángatta a máskor könnyen kijövő szemeteszsákot, de az csak nem akart kicsúszni a helyéről. Egy jó nagy valamit gyömöszölt bele valaki. Az asszony mondta is a magáét, a pokolba kívánva az ilyen nagyokosokat, akik ekkora „cuccost” belenyomorgatnak egy utcai szemetesbe.
― Józsi, gyere ide! ― kiabált oda a talicskát toló munkatársának ― Segiccsé’ má’!
― Mit akarsz?
― Nem gyün ki a zsák ebbü itt!
― Akko’ hadd ott.
― De nem lehet, ki kö’ szenni!
― Akko’ csak szedd!
Az épületes beszélgetés után azért csak odament a szeméttartóhoz. Tényleg valami jó nagy csomag volt. Józsi tépte, rángatta, végül csak kijött.
Eszébe jutott, amit a főnök mondott vagy három hete, a tűzijáték után. Valami régi földgömböt beszélt, amit elvittek a múzeumból. A férfi letette a zsákmányát a térkővel elcsúfított terecske egyik padjára.
― Na, mit találtál?
― Egy földgömb!
― Mi a rosseb? Földgömb.
― Az! Te a mútko’ a Zoli nem aszonta, ho’ vvalami földgömböt vüttek e’ a múzeumbu? De várgyá’ csak, itten van rajta e’ sszám! Itt föllü’ ― folytatta Józsi, aztán munkásnadrágja zsebéből előkotort egy össze-visszagyűrődött cetlit ― Igen, ez az!
Az előírásos sellakrétegen, fehér tintával ott volt a múzeumi leltári szám, ami pontosan megegyezett a gyűrött cédula számsorával.
― Na, e’ llegalább megvan! De mi a rossebnek vüttik e’?
― Tudom én? Kinek szóllunk? ― nyúlt a mobiltelefonja után.
Pár perc múlva rendőrkocsi érkezett a helyszínre. A járműből kilépő rendőr első kérdése az volt, hogy:
― Hozzányúltak?
― Há’ mmásképp, hogyan gyütt vóna ki onnajd?
― De a gömbhöz?
― Ahho’ nem, csak a zsáktyáho’. Az a szám innejd is láccott.
― Akkor jó! ― bólintott a rendőr aztán gumikesztyűt húzott, és óvatosan, mint aki bombát hatástalanít, kiemelte a földgömböt a papírzsákból, és átrakta egy másik, a társa által tartott műanyagzsákba. Csak ezek után állt neki az adatok rögzítésének.
― Itt Sólyomszem! Mobil-1 jelentkezz!
― Itt Mobil-1, jelentkezem.
― A parancs, hogy hozzák be a földgömböt a kapitányságra!
Pintér György: Múzeumi krimik – avagy a Rejtélyek Múzeuma
Szülőföld Könyvkiadó, 2023
