Harcban a föld alatt
Magvető hava tizenharmadik napján tehát megindult a döntő támadás. Valóban mindent bevetettek a törökök, amit eddig, de semmi új nem jutott eszükbe, az eddigiek meg nem váltak be. Folyt a harc és a vér a falakon, a tornyokban, a török ostromárkokban és a föld alatt is. Ez volt az aknaharc. A törökök földalatti járatokat ástak a várfal alá, majd az itt kialakított üreget megrakták lőporos hordókkal. Ha ezt felrobbantották, a fal, nagy eséllyel leomlott vagy annyira romossá vált, hogy ott érdemes volt támadást indítani. Ezek megelőzésére, megakadályozására várszerte figyelődobokat és tálakat raktak le a falak mellett.
A várvédők ellenaknák ásásával harcoltak. Ez a harc itt a föld alatt nem volt olyan látványos, mint fenn a falakon folyó kézitusa, de legalább annyira volt fontos. A várvédők, miután kiderítették, merre ás az ellenség, leástak a török alagútba, és vízzel elöntve, vagy a járatot bedöntve, esetleg berobbantva akadályozták a lagumdzsik munkáját. Egyszer előfordult az is, hogy a kiásott járat ráomlott az aknászokra. Ott pusztult az egész csapat. Mind a hat ember. Ennyiből állt egy ilyen aknász sihta. Egy robbantómester és öt „vakond”. Közülük ketten ástak, ketten lapátoltak, egy pedig zsákban vagy trágon kihúzkodta a kiásott földet. Ő a rakományát maga után húzva hátrált ki a járatból, hiszen nem volt annyi hely, hogy meg tudjon fordulni. Csúfolta is a többi vakond – ahogy az aknászokat nevezték –, hogy ő nem is vakond, hanem rák, mert mindig hátrafelé megy. Egy ilyen „vakond”-csapat vezetője lett a korábban tűz- és robbantómesternek kiképzett Gersei Benedek is.
Ezért nem csoda, hogy az utolsó csata Benedeket nem a várfalon, vagy valamelyik bástyán, hanem ásóval a kézben a föld alatt találta. Előző este, mivel a nyirkos időben a dobok bőre meglágyult, így a rájuk szórt borsószemek mozgása nem árulta már el biztonsággal a föld alatt végzett munkákat, a vizes fazekak, tálak jelezték, hogy a török újabb aknába kezdett. A rezgés erősségéből azt is meg lehetett mondani, hol. Így aztán minden robbantáshoz értő, épkézláb embert összeszedtek ellenakna ásására. Most aztán ölnyi mélyen a föld alatt aknászok kúsztak, rövidnyelű ásóval, csákánnyal, zsákokban hordva ki a kiásott földet, a szűk járatban, hogy megtalálják és szétverjék a török aknát. Fölöttük a felszínen is folyt a harc. Már jól aláásták a falak alapozását és vagy nyolc-tíz ölre eltávolodtak a várfaltól.
Benedek hátra nyúlt és előre húzta a kis, füles cserépben lobogó mécsest. Aztán hirtelen elfújta. A mécs lángja ugyanis az előbb meglobbant, ami azt jelentette, hogy szemből valahonnan levegő jött. Megvolt a török akna! Lassan hüvelykről hüvelykre, kézzel merték, simogatták félre a lazult rögöket. Aztán vékony fénycsík jelezte, hogy csak egy, akár kézzel is átüthető földréteg választotta el a lagumdzsiktól az oldalról ásó magyar aknászokat. Már hallatszott is az ásók élének sercenése és a török aknászok torokhangú beszélgetése. Benedek pisszentett kettőt. A mögötte hasaló társa előreadott egy vaskos, tölcséres csövű fegyvert, egy mordályt.
De, hogy a hatását ki tudja fejteni, kellett egy ölnyi távolság, hogy az apró lövedékek felhője szét tudjon nyílni. Hely, az éppen elég kevés volt a szűk járatokban, de mindent meg kellett próbáni a török akna szétverésére. A következő pillanatban a föld leomlott a török akna és Benedekék ásta járat között. Egy pillanatra feltűnt a lagumdzsik meglepett arca a saját mécsesük gyenge fényében. A gersei legény átnyomta a mordály széles csövét a nyíláson. Dörrenés. A járat mennyezetéből apróbb földkoloncok potyogtak le a lövés hatására. Kicsit süket volt mindenki az éles dörrenéstől, ami a zárt térben még inkább hangosnak tűnt. A három lagumdzsi lerogyott. Negyedik társuk négykézláb menekült az ellenaknánál valamivel tágasabb járatban. Benedek bejutott a török aknajáratba. Első dolga volt, hogy a szurkos gyújtózsinórt kirángassa a robbantáshoz előkészített három hordóból.
— Ha e’ ffölrobbant vóna, letérdelt vóna a fal — jegyezte meg az egyik aknász.
— E’mmá’ nem! — szusszant elégedetten Benedek, miközben kötelet hurkolt az egyik hordóra. — Na, figyelletek! Meg köllene tréfányi a kontyosokat. Bellebbb vüszöm az ü aknájukba azt a hordót aztán e’robbantom. Asziszik, akko’ szüret. Előgyünnek. A föntiek meg pofán puskázzák üket! Me’kkö velek beszényi. Te Andris, szóllá a Fügedy hadnagy urnak! Attu kezve, ho’ visszakiátottá a likba, eszámulok háromszázig, osztá robbantok.
Balla Andris, Benedek kenyerespajtása elkezdte maga után húzni a járatban az egyik zsákmányolt hordócskát, egy másik aknász a másikat.
Tisztában volt vele, hogy itt a föld alatt is előfordulhat bármi. Jobb fölkészülni! Aztán vártak. Eltartott egy darabig, amíg azok ketten kiértek a hordókkal a fal túloldalán. Ott aztán elmondták Fügedy hadnagynak, hogy mit végeztek:
— Hadnagy uram — kezdte Andris, az összevissza kötözött arcú Fügedyhez fordulva. A hadnagy pár napja komoly fogfájással küzdött. Aztán előző nap reggel egy a falra felkapaszkodott dzsebedzsi buzogányával az arcába ütött. Igaz, hogy folyt a vér, de az újra eszmélő hadnagy megállapította, hogy a négy kitört foga között volt a fájós is, amiket a török buzogánya kiütött —, a vakondok megtalálták a török aknát!
— Akkor pusztítsák el! Miért köllök ehhöz én? — mordult föl a kötések miatt letompult hangján Fügedy.
— Avve nincs gond. Itt a két hordó puskapor. De a harmadikkal… — folytatta a magyarázatot a legény. A hadnagynak tetszett az ötlet.
Majd Andris visszarohant az aknajárat nyílásához és bekiabált. Körülbelül négy percük volt. Közben Fügedy hadnagy ordítva, kiabálva összeszedett minden puskás embert. A török a többi falrészt vadul támadta, de ezt békén hagyták. Nem lett volna jó, ha a reményeik szerint leomló várfal – ahogy ők ez elképzelték – a saját janicsárjaikat nyomta volna agyon. Így ezen a szakaszon nem volt akkora a „forgalom”.
Múltak a percek. Aztán Benedek feje jelent meg a nyílásban. Fürgén kikapaszkodott és már gurult is félre, hogy a mögötte jövő is gyorsan kiérjen. Igaz, hogy betemették az áttörést, de tudták, hogy a robbanás egy kis része áttöri a sebtében visszalapátolt földet és átjön. Aztán tompa dörej hallatszott. Égig érő füstoszlop tört elő a föld alól, nagy gödröt tépve a földbe úgy öt-hat ölnyire a faltól. Abban a pillanatban a közeli házromokban, árkokban rejtőző török gyalogság elindult. Puskás, nyilas janicsárok tömegei, könnyű fegyverzetű aszabok, puskás tüffencsik, delik rontottak elő.
Aztán Gergely deák furfangos bombái kezdtek hullani közéjük. Ezek többszörösen is robbantak, s a bombába berakott, a robbanás hevétől megolvadt kéndarabok szerte fröccsenve égettek mindent, amit elértek. A maréknyi üveg vagy cserépdarabok pedig arattak. Dühödt, majd rémült ordítás hallatszott. Mindenfelé halott vagy sebesült törökök. A maradék észvesztve menekült vissza ebből a valóra vált tüzes pokolból. Igaza lett Gergely deáknak, akit Bornemisszának is neveztek: „— Ma leszen — szólt Gergely deák bajnokaihoz — eddigi nyomorúságainknak vége. Ne féljünk semmit, bátran viaskodjunk, ha ma visszaverjük őket: többé nem lesz kedvök az ostromot megújítani, hanem gyalázattal fognak innen eltakarodni. — Rajta magyar! Jézus segíts!”
Nemsokára Mekcsey érkezett. Meghallotta a robbanást és idejött megnézni, kell-e segítség. Meglátta a kormos arcú Benedeket, amint ott vigyorgott egy üres hordón ülve.
— Te robbantottál?
— Igen, én! Török porral a törököt.
— Ez derék! Jól dolgoztak a vakondok!
— De jól ám, vicekapitány úr!
— Most jön majd az istenhozzád! — nevetett megkönnyebbülten Mekcsey, hiszen látta, a fal ép és a legények is rendben voltak — Csak figyeljetek!
— Milleny istenhozzád? — kérdezte Andris.
— Csak figyeljetek a városi oldalon!
Talán egy fél óra telt el. A török újabb lendülettel indult rohamra. Látszott, a két vezér ma mindenképpen ki akarja csikarni a győzelmet.
Úgy tűnt a „rossz akol” védői kifogyhatatlan erővel bírnak. Pedig, ha tudta volna Ali pasa, vagy Ahmed, hogy a lőportartalék a végére ért, s nem volt a vár népe között, néhány gyerek kivételével, aki ne sebesült volna meg. Ki könnyebb, ki nehezebb sérüléssel harcolt, de ott volt a helyén. A férfiak mellett az asszonyok is ott voltak a harcban.
Most azonban szinte mindenki meghökkent. A bástya melletti, már összevissza lőtt, rongyos palánkot megbontották a védők. A szétnyíló palánkon megjelent egy kormos, égett, deszkadarabokkal össze-visszafedett malomkerék. Egy pillanatig állt ott a nyílásban, majd megindult a meredek sánc oldalán, miközben kis füstfelhő vette körül. Még le sem ért a fal előtti térségre, már szikrázott és kisebb lángokat lehetett látni a keréken körben. Aztán beindult a fura fegyver. Kékes lángok csaptak ki minden irányban. Az olvadt kén rátapadt az ordítva menekülő törökök ruhájára, bőrére. Közben nagy dörrenésekkel sültek el a kerék oldalába épített puskacsövek, amik üvegcserepeket, ólomsörétet lőttek a tömegbe. Majd újabb lángok után a Dobótól kapott mozsárágyú, ami száz ölnyi távolságra lőtte az égő tölteteit. Sikoltozás, ordítás kezdődött. Nem volt olyan erő, ami megállíthatta volna a páni félelemben menekülő tömeget. Elsöpörtek mindent és mindenkit, csauszokat, jaszulokat, minden rendű és rangú rendfenntartót és méltóságot. A támadás összeomlott.
— Na, ezeket aztán jól megfuttattuk! — kiáltott fel az egyik puskás legény. Nevetés harsant föl. Régen várt, felszabadult nevetés.
Estére a törökök valóban visszahúzódtak. A várbeliek nekifogtak a holtak összegyűjtésének. A falon belül maradt török holttesteket egyszerűen kiszórták a várból, mint a döglött kutyatetemeket. A halottak összegyűjtés már második napja tartott.
Pintér György: Hősök a ködből
Szülőföld Könyvkiadó Kft.
