Kosztolányi Dezső szerint műfordítást készíteni olyan, mint gúzsba kötve táncolni. Ez a hasonlat kiterjeszthető az adaptációs folyamatra is. Gúzsba kötve táncolni azt jelenti, hogy valami újat teremtünk a tánc, az alkotás felszabadultságában, a kreativitás örvényében, ugyanakkor mindezt megkötések, keretek között tesszük. Innováció és hűség arányait jól belőni nehéz feladat, vannak, akik patikamérlegen egyensúlyoznak, míg mások szemre mérik ki az összetevőket.
Hogyan egyenlíti ki ezt a kettőt Abel Góngora legújabb Scott Pilgrim-feldolgozása?
A Scott Pilgrim rákapcsol hasonlóan kezdődik, mint az alapjául szolgáló, eredetileg 2004 és 2010 között megjelent képregénysorozat. A 23 éves Scott szégyenletes módon egy gimnazista lánnyal jár, egészen addig, amíg Ramona Flowers, a legalterebb, legmenőbb csaj a világon, átgörkorizik Scott Pilgrim tudattalanján, így rövidítve le a DVD-k kiszállítását. Ilyenkor akaratlanul belegyalogol Scott álomvilágába. Akkor válnak rázóssá a dolgok, amikor Scott az álmain kívül is találkozik álmai nőjével: le kell győznie a Gonosz Exek Társaságának mind a hét tagját, Ramona exei ugyanis uralni akarják a lány szerelmi életét.
Az animáció képi világa híven tükrözi a képregényekét, a karakterek nagyjából ugyanúgy néznek ki, mint papíralapon, a filmhez hasonlóan rengeteg osztott képmezős megoldással, feliratokkal találkozhatunk. Míg a képregény író-rajzolója, Bryan Lee O’Malley is sokat merített a mangák és a videojátékok világából, az animációban még inkább érezhetjük a hatást, a pixeles „Game over” feliratok, a hangeffektek, valamint a „pisiszintet” jelző skála mind egy játékterembe teleportálnak minket. Az inspiráció forrásai azonban nemcsak a Pac-Man vagy a Super Mario. A Scott Pilgrim rákapcsol meglepő hozzávalókból készült turmix: a noir és a western műfajait vegyíti az animével, a klipesztétikával meg még ezer másik dologgal, mindezt pedig egy iszonyatos TikTok-os pörgés szellemében darálva teszi.
Az ezredforduló utáni néhány év agymenése átitatja a mai popkultúrát, divatot: a szikrázó köves csípőnadrágok, a rózsaszínű, fel- vagy kihajtható telefonok, az alternatív rockzenekarok gagyi videóklipjei és az Amerikai pite mind különböző emlékeket hívnak elő, és olyan helyeket tárnak fel bennünk, ahova mesés menekülni. Olykor ízléstelen, gusztustalan, ugyanakkor bohókás és felhőtlen emlékeket.
Hasonló életérzésre kapcsol rá Scott Pilgrim, filmzenéjével, Twisterrel, paintballal és a Pofonok földjére emlékeztető eltúlzott, irracionális összecsapásokkal – mert hogy a vuhszia, a távol-keleti harcművészetekre építő fantasztikus műfaj paródiája újabb izgalmas adaléka ennek a kesze-kusza keveréknek. Ha már a kétezres éveknél tartunk: a korszak romkomjai hatalmas cringe-faktort rejtenek magukban, a kellemetlenségre, esetlenségre alapozó humor pedig nagyon fontos eleme a Scott Pilgrim képregényeknek és az első filmadaptációnak, a 2010-es Edgar Wright-filmnek is.
A netflixes sorozatban is nélkülözhetetlen a főszereplő, Scott karakterének sutasága, ami végtelen humorforrás. A Scottnál sokkal rátermettebb Wallace Wells, a főhős lakótársa és legjobb barátja segít kiaknázni a Scottban rejlő cringe-potenciált, a köztük lévő kapcsolat ábrázolása az egyik legüdítőbb része a sorozatnak. Egymás ellenpontjaiként még inkább kidomborodnak a személyiségjegyeik. Wallace és Scott együtt élnek, úgy veszekednek, mint két öreg házaspár, folytonos csipkelődésük szintén kedves emlékeket ébreszthet: csóró egyetemisták, akiknek nincs pénzük ágyra, ezért ketten egy matracon alszanak.
Hogy miért? Mert ha megszűnne ez a probléma, az azt jelentené, hogy felnőttek. Wallace-t egyébként Scott mindenkinek úgy mutatja be, hogy a „meleg lakótársa”, a fiú szexualitását viszont a lehető legtermészetesebben kezeli a sorozat. Ő nem egy „szükséges” LMBTQ-szereplő, hanem egy hihető, szerethető karakter, aki éppenséggel nem heteró.
Tehát Scott és Wallace lakásában minden közös, illetve minden Wallace-é, aki kénytelen megosztani a dolgait Scott-tal. Scottnak csak egy béna posztere van, meg pár ruhája. Az első epizódban az albérlet rövid bejárásakor láthatjuk, ahogy a foteltől a CD-ken át az utolsó könyvig mindenen megjelenik a felirat: „Wallace tulajdona”. A kis lakásbemutató egyike azon jeleneteknek, amiket egy az egyben vettek át a képregényből, az animációs sorozat és az élőszereplős film is.
A sorozat több ponton is összenevet a nézővel, az egyik ilyen kikacsintás éppen Chris Evans alakjához kapcsolódik. A lecsúszott sztár arról panaszkodik (Evans hangján), hogy karrierje jelenlegi pontján maximum animációs filmekbe hívják szinkronszínésznek. Edgar Wright, A Scott Pilgrim a világ ellen rendezője is „szerepel” a sorozatban, mégpedig egy Edgar Wrong nevű rendező képében, aki a Scott Pilgrimről szóló filmet rendezi a sorozaton belül.
A Scott Pilgrim rákapcsol csak alapoz az elődeire, inspirálódik azokból, de teljesen új cselekmény bontakozik ki. Scott az első epizód végén eltűnik, és később derül ki, hogy elrabolják egy „vegán portál” (vegánok erejével generált kapu) segítségével. Így Ramóna sokkal nagyobb szerepet kap a sorozatban, ugyanis több epizódon keresztül őt követjük Scott keresése közben. A trükk, hogy az őstörténet, amelyben Scott végez Ramona hét gonosz exével, csak egy forgatókönyv, de még ezt is keretezi a forgatáshoz kapcsolódó dokumentumfilm készítése.
Mindez az időutazás csavarjával együtt rettentően bonyolultnak és zavarosnak hathat, azonban mégis feldolgozható anélkül, hogy az agyunk felrobbanna a túlterheltségtől.
A sorozat jól működik a maga kaotikus módján, pár dolog a helyére kerül, de igazából nem célja, hogy mindennek értelme legyen. Egyértelmű azonban az üzenete, ami felülírja az eredeti gondolatot: nem kell megölni a gonosz exeinket. A gonosz exek csak azért gonoszok, mert nem varrtuk el tisztességesen a szálakat, ezért kardozás helyett lelkizni kell. Milyen felnőttes!
Scott Pilgrim rákapcsol (Scott Pilgrim Takes Off), 1. évad, 8 epizód, elérhető a Netflixen. 24.hu: 8/10.
