Voltál már koncerten a Puskás Arénában?
Persze, hogy voltam! Nemcsak a terepszemle miatt, hanem két olyan zenekar is játszott ott, amit amúgy is nagyon szeretek. Az egyik a Red Hot Chili Peppers volt még tavaly nyáron, az idén meg a Rammsteint láttam. Amikor a Red Hot Chilin voltam, még nem tudtam, hogy mi is koncertezünk majd ott, de a Rammstein-koncerten már ez is ott motoszkált bennem. Bár akkor még nem volt bejelentve, de mi már tudtuk, mert nagyon hosszú folyamat ezt leszervezni, pláne, hogy a Puskásban egy elég rövid, másfél hónapos szakasz az évből, amikor lehet koncertezni.
Milyen volt látni a Rammsteint, tudván, hogy majd ti is azon a színpadon fogtok állni?
Nyilván az volt bennem, hogy elképesztő ez a zenekar. Tehát nem úgy néztem, hogy na, akkor hogyan is kéne csinálni, mert egészen más egy olyan produkció, amit mondjuk egy európai turnéra visznek el, harminc ugyanilyen stadionba. Teljesen más a koncepció, más a költség oldala, hiszen felépítenek valamit, és azt viszik városról városra cirkuszszerűen. A mi esetünkben egyetlen koncertről van szó, amire felépítünk egy show-t, ezért máshol lesz a hangsúly. Alapvetően a helyszín nagysága nyűgözött le, és az abban rejlő lehetőségek, a mozgástér. Például, aki jár Halott Pénz-koncertekre, az tudja, hogy a mi közönségünk baromi hangos. Nagyon sokan éneklik a dalokat, hál’ Istennek, és az járt a fejemben, hogy mi van, hogyha 40 ezer ember együtt énekli egy dalunkat. Szerintem ennek nagyon különleges hangulata lehet.
Elődjében, a régi Puskás Ferenc Stadionban is voltál koncerten?
Ott nem voltam, de elég félrevezető, hogy Arénának nevezik az új Puskást. A mi esetünkben is csomó helyen úgy hozták le, hogy Aréna-koncerttel készülünk a huszadik évfordulóra. Közben az Aréna a Papp Lászlót jelenti, a Puskás meg, ugye, egy stadion. Csak Arénának kell hívni, mert ez a hivatalos neve, ami szerintem hülyeség, mert ez egy stadion, ezért úgy is kéne hivatkozni rá. Ez a kommunikációt is megkönnyítené, meg az emberek fejében is jobban elhelyezhető lenne. Úgyhogy mi is egyre inkább ezt próbáljuk átadni, hogy a Puskás, nem pedig azt, hogy Aréna. Háromszor léptünk már fel a Papp Lászlóban, ezért nekünk nem annyira extra egy Aréna-koncert.
Most viszont egyszer csak bekerült a Puskás a hírekbe koncerthelyszínként, hiszen hirtelen rácsodálkozott mindenki, hogy Azahriah háromszor is meg fogja tölteni. Téged váratlanul ért, hogy ő is meglépte ezt, és ilyen óriási figyelmet kapott?
Benne volt a levegőben, hogy ő is bejelent egy Puskás-koncertet, de Azahriah nagyon más szakaszban van, mint mi. Egy ilyen stadionkoncert önmagában nagy vállalás, bár mindkét esetben más-más szempontból az. Nekünk a következő nagy lépés, egy újabb mérföldkő, mert a Halott Pénz a fokozatos fejlődés útját járja be. Emiatt a Puskás-bejelentés olyan jellegű médiahype-ot nem is kaphatott, hiszen nem érte váratlanul az embereket. A Halott Pénzhez természetesebben passzolt ez, mint egy teljesen új produkcióhoz, ami egy totális hype csúcson tesz meg egy ilyen bejelentést. Ilyen már csak azért sem volt az utóbbi tíz-tizenöt évben, mert nem volt Puskás, ahol az épp csúcson lévő produkció koncertezni tudott. De én csak tátott szájjal néztem, hogy mekkora figyelmet kapott ez az Azahriah-bejelentés. Mi ezt egyáltalán nem kaptuk meg, teljesen más sztoriról van szó. Izgalmas lesz mind a két koncert a Puskásban, más-más okokból: nálunk szerintem pontosan tudják az emberek, hogy mi várható, náluk meg még egy picit azért ki kell dolgozni, hogy mivel lepik meg a közönséget.
És te ott leszel valamelyiken?
Lehet. Érdekel, hogy milyen lesz, de alapvetően nagyon más a két produkció, mind élőben, mind pedig maga az az életszakasz, amiben tartunk a karrierünk során. Szerintem teljesen más lesz a két koncert.
Most Azahriah kapcsán az látszott, hogy hirtelen mindenkinek, aki él és mozog Magyarországon, valahogy viszonyulnia kell hozzá, vagy mondania kell róla valamit. Ti éltetek meg hasonlót? Mik az ilyen hype előnyei és esetleges kockázatai szerinted?
Azahriah nyilván egy külön történet, de elképesztő érdekes időszakban élünk, mert soha nem változtak ennyire gyorsan a körülmények, az eszközeink, a social media – tényleg minden megváltozott. Ezt mi, az első YouTube-generáció megmondhatjuk. Előtte MySpace-en meg hiphop fórumokon terjedtek a Halott Pénz-dalok, az egy sokkal fokozatosabb időszak volt. Most teljesen más a dinamika. Még akár tíz éve is az volt a precedens, hogy menj el az ország összes klubjába, építsd fel a közönségedet. Először voltak ötvenen, százan, kétszázan, majd tovább nőttél, és így váltál igazi zenekarrá a színpadon. Most meg azt látom, hogy ezek az új előadók először a TikTokon vagy az Instán kezdenek valami hype-ot generálni, akár egy dallal, akár megnyilvánulással. Tehát megfordult az egész, mert először a social mediában kell befutniuk, és utána mennek el élőben bebizonyítani, hogy ők jók. Bevallom, erre a részére nehezen tudok már ráhangolódni, mert mindig azt éreztem, hogy akkor leszünk jó zenekar, ha bennünk van már x kilométer.
Most meg inkább az van, hogy akarják látni a TikTokról a híres embert. Nem feltétlenül lennék az ő helyzetükben, mert én a hagyományos út híve vagyok, és azt érzem, hogy meg kell tenni a lépcsőfokokat, fokozatosan kell fejlődni, előadóvá kell válni, meg kell tanulni a színpadi jelenlétet, a technikai részét, felépíteni a műsort, hogyan kommunikálsz a közönséggel.
Pozitívumként éltem meg ezt a sok kilométert, ami a zenekar futóművébe került az évek során. Összességében nagyon nagy terhet rak az előadóra, hogy egy hálószobából felkerül egy nagyszínpadra, és egyből csináljon is egy kész műsort. Nem azt mondom, hogy ez jó vagy rossz, csak azt, hogy változás történt, és most ez a domináns irány.
Említetted a YouTube-generációt, szerinted Azahriah hányadikhoz tartozik?
Ez már inkább az első TikTok-generáció. Bár Azahriah youtuberből lett zenész, én mégis a TikTok-vonalon helyezem el, mert ez a szintű, elképesztő hype ott generálódott leginkább. De meg kell kérdezni a tizenéveseket, ők ezt hogy látják.
Tavaly már egyértelműen látszott, hogy van egy új generáció (Krúbi, Dzsúdló, Beton.Hofi, Carson Coma stb.), akik az internetes népszerűség és az élő fellépések közötti falat is át tudták törni.
Nem is azt mondom, hogy ez lehetetlen, csak máshogy kell állniuk a feladathoz. A maiak gyakorlatilag egy közösségi médiás hype-ot próbálnak átfordítani teltházas koncertekre. Említettünk most párat, akiknek sikerült ezt meglépniük, de nagyon sok eset van, amikor ezt nem látjuk. Ez a jelenség is azt mutatja, hogy mennyire változnak a dolgok, és ehhez a mostani friss előadóknak kell leginkább alkalmazkodniuk, ez már nem a mi történetünk. Az új generáció meg szerintem szuper. Tehát, akiket említettél, ezek mind baromi jó produkciók, és nagyon örülök neki, hogy ilyen sikereket érnek el.
Említetted, hogy a zenekar ebben a tíz-húsz évben mennyit változott. Mi alapján döntitek el, hogy mi az, amiben követni kell egy új trendeket, és mi az, amiben inkább meg kell tartani azt, amiben ti szocializálódtatok?
Van, amit muszáj átvenni, különben tényleg lemaradsz: például a kommunikációban, hogy milyen médiumok futnak, vagy hogy a social médiában próbálsz naprakész lenni, és úgy használni azt, hogy el is juss az emberekhez. Szerintem az a kérdés, hogy mi az, ami nekünk jól áll, mi az, ami hiteles. Tehát én nem akarok influenszerkedni, nem akarok dalokra táncikálni a TikTokon, mert egyszerűen nem állna jól, nem ilyen a személyiségem. A mostani generáció már annyira hozzászokott a tartalomgyártáshoz, hogy a kisujjukban van az egész, és jól is áll nekik. Mi viszont azt akarjuk csinálni minden platformon, ami testhezálló, és nem akarunk húszévesnek tűnni, mert nem vagyunk azok, és szerintem ez így van rendjén.
A Halott Pénz indulásának 15. évfordulóján két dolgot neveztél meg a siker titkaként: légy hiteles és legyen egy történeted. A saját történeteteket hogy összegeznéd pár mondatban?
A miénk egy Rocky Balboa-történet, amit szerintem a név is jól összefoglal: a Halott Pénz a pókerszlengben arra vonatkozik, amikor az asztalnál ülők egy bizonyos játékosról azt gondolják, hogy nincs esélye nyerni. Amolyan népmesei történet, hogy vagyok én, akiből senki nem nézi ki, hogy sikeres lehet, aztán nagy nehézségek árán mégis eljut odáig, hogy össze tud rakni egy zenekart, amivel tovább építkezik. Tehát egy folyamatos fejlődéstörténet, lényegében karakterfejlődés a mi sztorink. Az emberek meglátták benne a saját kihívásaikat, problémáikat. És én abban hiszek, hogy a Halott Pénznek az a feladata, hogy összehozza az embereket. A cél, hogy akik eljönnek egy koncertre, arra a pár órára felejtsék el a problémáikat, a sárga csekkeket, a főnöküket, és érezzék jól magukat akár olyan emberekkel is, akik másképp gondolkodnak bizonyos dolgokról.
Tízezres nagyságrendű közönségnél nehéz általánosítani, de a tapasztalataid alapján hogyan változott a korosztályos összetétel az elmúlt tíz évben a koncertjeiteken?
A Halott Pénz alapvetően a fiatal felnőttek körében volt sikeres, és azt gondolom, hogy az a fő bázis megmaradt, viszont ahogy idősödtünk, úgy a közönség egy része is jött velünk. Én azt mondanám, hogy 20 és 45 között van a fő bázisunk, de látok azért koncerteken fiatalabbakat meg persze idősebbeket is. A Halott Pénz nem feltétlenül korosztályos dolog, inkább a hasonló lelkületű embereket hozza össze. A zene, az érzelmek és a lelki világ pedig nem korosztályfüggő, hanem általános emberi kérdés.
Azt mondod, nem a korosztály számít, ugyanakkor korábban említetted, hogy a ti generációtok épp azért ugrott rá a hiphopra, mert az volt olyan zene, amit a szülők generációja már nem értett.
Minden generáció keresi a saját hangját, ez természetes folyamat. Pont úgy, ahogy beléd van kódolva, hogy egy idő után el akarsz költözni otthonról, és azt gondolod, hogy az apád nem tudja azt, amit te tudsz. Amikor ott vagy tízen-huszonévesen, nem biztos, hogy azt akarod hallgatni, amit a szüleid hallgattak. Még ha szereted is, a sajátodat akarod, amit ők már nem ismernek. Igen, az én generációmban a hiphop kultúra, a rapzene volt az újdonság, mondjuk a szüleink nemzedékéhez képest, és valahogy az talált meg minket. A ‘90-es években persze ott volt a grunge, amit később is nagyon szerettem, de az inkább egy életérzés volt, és nem is akkora újdonság, hiszen ugyanaz volt a felállás: gitár, basszusgitár, dob, ének. Kicsit punkos volt, de aki hallott már punkzenét azelőtt, az a Nirvanát már nem érezte annyira durvának. Ezeket is szerettük sokan, de a rap volt az, amivel nagyon lehetett azonosulni. Ennek épp a lényege, hogy a semmiből csinálsz valamit, a nulláról eljutsz nagyon magasra, és én egy pécsi szobában ülve ezzel igazán tudtam azonosulni.
A válaszaidból átjön, hogy a pályád elején erős bizonyítási vágy hajtott. Ez a sikerek megérkeztével is megmaradt? Fent lehet tartani ezt a fajta motivációt, vagy ott már valami más lép a helyébe?
A sikeres években is voltak mélypontjaim. Állandó frissességet, megújulást vár a közönség, mindig jobbnak és jobbnak kell lenni. Nemcsak a közönség felé, hanem saját magammal szemben is állandóan azt érzem, hogy fejlődnünk kell, hogy még nagyobb, még profibb, még izgalmasabb legyen a show. Tehát mindig van hova fejlődni, mindig van min agyalni, és emiatt a zeneiparban nem lehet hátradőlni. A motiváltság nagyon fontos, és a legfontosabb az, hogy élvezzük az egészet. Ameddig így van, addig igazán nagy gond nem lehet, mert azt érzi a közönség, ha valami őszinte és tényleg van benne szenvedély, mert ezt nem lehet letölteni az internetről, és nem lehet csak úgy megjátszani sem.
Te mikor szembesültél azzal, hogy felnőtt már utánatok egy generáció, akik már úgy tekinthetnek rád, ahogy annak idején te a Kispálra vagy a Quimbyre?
Igen, ezt tapasztaltam az utóbbi pár évben, hogy nemcsak az utánunk jövő zenészek, de már az ő közönségük is máshogy tekintett ránk. Nyilván idősebb korosztály vagyunk. A nálunk egyel idősebb előadók közül szinte mindenkivel találkoztam már, és általában éreztem egyfajta távolságtartást a részükről. Sőt, a mai napig is megmaradt egyfajta óvatos távolság, de tök érdekes, hogy ellenpéldaként ott van Presser Gábor, akiről úgy éreztem, hogy közel engedett magához, pedig ő tényleg egy teljesen más generáció. Vele nagyon jó kapcsolat alakult ki.
Ő szokta is hangsúlyozni, hogy nagyon nem szereti, amikor a „nagygenerációsok” lenézik a később jövőket.
Ez érezhető is, mert nagyon nyitott volt. De összességében azt tapasztaltam, hogy az egy-kettővel felettünk lévő nemzedék részéről van egy általános távolságtartás, idegenkedés velünk szemben. Ennek egyik oka lehet, hogy a korábbi korosztályok idegenkednek a hiphoptól és az ott gyökerező zenéktől. De a mi generációnknál ez már nem is téma egyáltalán. Én például természetes módon nyitok a fiatal előadók felé, és az utóbbi években tök jó barátságaim is kialakultak: Krúbival, Dzsúdlóval is nagyon jóban vagyunk, de mindenkivel jó a kapcsolatunk. Azt érzem, hogy sok mindent tudok tőlük tanulni, mert baromi jó előadók. Most is figyelem, hogy milyen új dalokat hoznak ki. Engem ez inspirál. És azt gondolom, hogy amit én nem kaptam meg az idősebb generációtól – nyitottságot, beszélgetéseket –, azt szeretném, ha meglenne a fiatalabb előadókkal kialakított szakmai kapcsolataimban.
És akkor ők is nyitottak a jelek szerint.
Igen, tavasszal, például Krúbival és Dzsúdlóval együtt voltunk Spanyolországban egy pár napot, szoktunk járni reggelizni, iszogatni is. Szerintem ez egy tök jó dolog, és ami érdekes, hogy említettük ezt a hiphop kultúrát, és az új generációból a sikeres előadók nyolcvan-kilencven százaléka ehhez köthető, a Carson Coma kivételével mindegyikben erősen benne van. Ezért is lehet, hogy köztünk már ez a műfaji szakadék nem annyira jelentőségteljes, mint mondjuk egy Kispál és a Borzzal, mert Lovasi Andrást nehezen tudom elképzelni, hogy rapzenét hallgat.
Említetted, hogy a közönség egyből megérzi, ha valakiben már nincs meg a motiváció. Ezzel azt is mondod, hogy a tömegeket a rajongásban sem lehet megvezetni? Vagyis, ha sokan szeretnek valamit, akkor szerinted ott feltétlenül valami minőségi produkció van?
A zeneipar még mindig egy nagyon demokratikus terület. Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy jegyet váltson vagy eljöjjön egy koncertre. Hiába szajkózik egy dalt a rádió országszerte napi százszor, attól még nem tölti meg a sportcsarnokokat, ez nem áll egyenes arányosságban egymással. Persze sokat tud segíteni adott esetben egy rádió, de attól még nem fogják szeretni az előadót.
A popzenében a siker leginkább a személyiségről, a történetről szól. Természetesen a jó dalok és szövegek nagyon fontosak, de sokszor a karakter az, ami ki tudja emelni a tömegből az adott előadót. Én abban hiszek, hogy aki tíz-húszezer embert meg tud mozgatni, és tíz-húszezer ember énekli vele a dalszövegeket, arra nem lehet azt mondani, hogy rossz. Lehet azt mondani, hogy neked nem tetszik, vagy nem a te világod, de tagadhatatlan, hogy tud valamit.
Annyiféle zenéből lehet válogatni, és mindig megtalálod a sajátodat, a kedvenc dalaidat. Egyáltalán nem olyan egyszerű megtalálni ezt a fajta kapcsolatot a közönséggel. Szerintem ezért egy csodálatra méltó dolog, ha valakinek ez sikerül.
A motivációnak az is fontos része, hogy mindig legyen valami cél. Most nyilván a Puskás lebeg a szemetek előtt, de utána milyen célt lehet még kitűzni? Egy még jobb Puskás-koncertet?
Hát ezzel most feladtad a leckét, mert már a Papp László után is azt éreztem, hogy akkor most hova? A Parkot összesen tizenkétszer töltöttük meg, amivel egyébként abszolút rekorderek vagyunk, a Papp Lászlót háromszor, és utána egy ideig azt éreztem, hogy ezután mégis mivel tudnánk meglepni a közönségünket, hová léphetnénk tovább? Aztán jött a Puskás, és éreztem is, hogy na, ez lehet egy következő kihívás nekünk. De hogy ezután majd mi újat lehet csinálni? Hát gyakorlatilag semmit.
Akkor a helyzetbe kódolva van egy motivációs válság?
Nem, mert azt gondolom, hogy ez a koncert felrakja a pontot az i-re, az egész húsz évre. Egyszerűen kerek történet, ami elindul egy pécsi szobából, és aztán meg ott vagy a Puskás színpadán. Azt gondolom, hogy ezután nem kell már sehova menni. Nekem az van a fejemben, hogy amit természetesnek érzek, amiben jól érzem magam, abban találom meg a következő lépéseket, hogy például még jobb koncertek legyenek. Tehát mindig lehet variálni, mert változik a világ, és jönnek új kihívások. De azt gondolom, hogy egy Puskás-koncert után nem feltétlenül az hajt, hogy mit lehet még megtölteni, hiszen nincs is nagyobb hely. Szerintem a mi esetünkben megvannak azok a slágerek, amik a fő tartóoszlopai a történetnek. Egyszer a Lovasi fogalmazott úgy, hogy „elhajózgatunk az életműdíj felé”. Gondolom, egy kicsit nyugodtabb szakasz vár ránk. Amúgy nemcsak a zeneipar, de az ember maga is változik, és nem is feltétlenül kell most tudnom, hogy mi legyen a következő lépés.
Korábban a stadionkoncert inkább a rockzenekaroknak volt adott. A nyolcvanas években megjelent a stadionrock kifejezés is a direkt nagy tömegeknek szóló, himnikus dalokra, és voltak zenekarok, amelyek a stílusukat is a stadionokhoz igazították. A ti repertoárotokra mennyire lesz hatással a helyszín?
A hangszerelés nálunk alapból sok rockos elemet tartalmaz. De egyébként is az a lényeg, hogyan építed fel a műsort, hogyan énekelteted a közönséget, hogyan van hangszerelve, milyen a feelingje a daloknak – ezek mind közrejátszanak abban, hogy érzed magad egy stadionkoncerten. Ott van a Coldplay, az sem az a kimondottan húzós rockzene, mégis valahogy stadionos feelingje van. Mi arra törekszünk az elejétől kezdve, hogy a koncertjeink nagyívűek legyenek, és itt még ráteszünk biztosan egy lapáttal, hogy még nagyobbat szóljon. Valójában az lesz a fejemben, és arra fogok törekedni, hogy a negyvenezer ember minél többet együtt énekeljen.
Számodra melyik a legfontosabb élmény: a dalszerzés, a zenekarvezetői feladatok, az a fázis, amikor kitaláljátok a show-t és elképzeled milyen lesz, vagy, amikor már ott állsz a színpadon, és tényleg ott van az a több tízezer ember?
Legjobban mindig azt élvezem, amikor születik egy dal: a stúdiózást, vagy amikor kitaláljuk a próbateremben, hogy fú, majd ezt hogy csináljuk meg élőben, és hogyan épül fel ez a koncert. Én ezt a fajta agyalást iszonyatosan szeretem, meg, hogy a csapatot hogyan tartom egyben, hogyan motiválom őket. Ez a közönség számára láthatatlan tevékenység, mondhatni háttérmunka, baromira fontos nekem. De van, ami még ennél is jobb: amikor a közönséggel találkozunk, és kijön egy dal, amit először játszunk élőben. Zenészként nehéz ennél izgalmasabb pillanatot elképzelni. Egy dal élőben teljesen más feeling sokszor, mint felvételen. És az én fejemben egy dal igazán akkor születik meg, amikor egy koncerten találkozik a közönséggel.
Mondtad egy másik interjúban, hogy nálad igazából a siker fokmérője az, hogy mondjuk a Piramis legnépszerűbb dalát negyven évvel később is játsszák a rádiók. Lesz-e nektek is ilyen tíz-húsz év múlva, hogyha már nem pörög a zenekar ilyen magas fordulatszámon, és ha igen, melyik dal ragadhat meg a leginkább?
Nem egyszerű kérdés. Az biztos, hogy tíz-húsz év múlva nem fog így pörögni a Halott Pénz. Most is százévesnek érzem magam sok szempontból, de alapvető zsigeri vágyam, hogy olyan dalokat írjak, amik hosszú távon érdekesek az embereknek. A Ha volna két életemet mindig felhozom, de nyilván van egy csomó LGT-dal meg sok más, amiben szerintem az a zseniális, hogy beteszem 2023-ban, és most is ugyanúgy tudok vele azonosulni. Ez szerintem a zenélés abszolút kiteljesedése, amire nem is lehet izomból törekedni, mert nem tudod befolyásolni, hogy ez hogy alakul. A dalszerzésben sokszor próbálok olyan témákkal foglalkozni, amik általános emberi helyzetekhez, az élet egyetemes kérdéseihez köthetők, nem pedig egy konkrét eseményre reagálnak. Szerintem az ilyen dalnak nagyobb az esélye, hogy húsz-harminc év múlva is szeressék és hallgassák. Ilyen lehet az Amikor feladnád, de a Valami van a levegőben is talán elindult ezen az úton – még mindig úgy éneklik a koncerteken, mintha ez teljesen új dal lenne. De hál’ Istennek sok olyan dalunk van, ami már kiállta az idő próbáját, és meglátjuk, hogy tíz-húsz év múlva melyik lesz az, ami nagyon bent marad köztudatban. Nekem az a tapasztalatom, hogy a korábbi nagyobb zenekaroknál is az idő előrehaladtával leszűkül az ilyen dalok köre, mert idővel a legtöbb előadót egy dallal kezdik azonosítani. Ezért tíz-húsz év múlva lehet, hogy nálunk is meglesz az, amivel a Halott Pénzt azonosítják. Ha tippelnem kéne, az Amikor feladnádot mondanám.
Ez olykor akár konfliktusokhoz is vezethet: Jimi Hendrixről van például egy felvétel, amin leáll a koncerten vitatkozni a rajongókkal, hogy nem a Hey Joe-t meg a többi slágert, hanem az új dalait akarja játszani.
Ha most megkérdeznéd Mick Jaggert, hogy a Satisfactiont hányszor énekelte már el, vajon azt mondaná, hogy unja? Ez egy kettősség. Én felmegyek a színpadra, és szeretném, hogy az emberek jól érezzék magukat, és nem feltétlenül azt a dalt kell erőltetni, amelyiket épp nagyon van kedvem játszani és nagyon tükrözi az aktuális hangulatomat. Fontos, hogy nyilván te se érezd rosszul magad, de a közönségnek kell elsősorban jól éreznie magát, és nem baj, ha vannak dalok, amiket szeretnek és hallani akarnak. Akkor lesz igazán jó egy koncert, ha a közönség és az előadó egymásra vannak hangolódva.
