Lubang, Vakajama-torkolat
1974. február 21.
Az őserdő teteje itt egy keskeny folyó fölé borul. Tiszta víz folyik lapos kövek felett. Balról, ahol meredek, őserdővel benőtt dombok kezdődnek, egy patak torkollik bele a folyóba. A torkolattól lefelé kitágul a táj. Bambusz, pálmafa, nád. Ahol a két patak összefolyik, lapos homokpad terül el. Onoda hátrafelé lépegetve megy át a homokpadon, hogy a lábnyomaival megtévessze a lehetséges üldözőket. A lassan lengedező nád között meglát egy kis japán zászlót. Onoda óvatosan a szeméhez emeli távcsövét, amely a dzsungelben töltött évek alatt alaposan megkopott. Van neki egyáltalán távcsöve? Nem homályosította el a prizmáját valamilyen gomba? Vagy távcső nélkül el se képzelhetjük Onodát? A zászló lengedezik a feltámadó délutáni szélben. A zászló anyaga annyira új, hogy látni a hajtogatás vonalait.
Onoda hirtelen előugrik a rejtekhelyéről. Szuzuki rémülten feláll, nézi a puskát, amely egyenesen rászegeződik. Kis időbe telik, amíg meg tud szólalni.
– Japán vagyok… japán vagyok.
– Térdre – parancsolja Onoda. Szuzuki lassan letérdel.
– Vegye le a cipőjét. Dobja el messzire.
Szuzuki engedelmeskedik a parancsnak, remegő kezével csak nehezen tudja kibontani a cipőfűzőt.
– Fegyvertelen vagyok. Ez itt csak egy konyhakés.
Onoda nem nagyon törődik a földön heverő késsel. Szuzuki óvatosan eltolja magától.
– Maga Onoda? Hiroo Onoda?
– Igen. Onoda hadnagy. Én vagyok az.
Onoda Szuzukira szegezi a puskáját, közvetlenül a mellére, sztoikus nyugalommal, megközelíthetetlenül. Szuzuki arca élettel telik meg.
– Álmodom? Azt látom, amit látok?
A nappal utat adott az estének. Onoda és Szuzuki a tűzhely körül guggol, kicsit távolabb a sátortól. Az éjjeli kabócák ciripelni kezdenek. Onoda úgy helyezkedett el, hogy állandóan pásztázó pillantásával figyelni tudja a környezetét. Bizalmatlan, éber, puskája még mindig Szuzukira irányul. Egy ideje már minden bizonnyal beszélgettek egymással. Némi szünet után Szuzuki újra megszólal.
– Hogy lehetnék én amerikai ügynök? Még csak huszonkét éves vagyok.
Ezzel nem győzi meg Onodát.
– Amikor idejöttem, hogy háborúba kezdjek, alig egy évvel voltam idősebb, mint maga. Minden kísérlet, amellyel megpróbáltak eltéríteni a missziómtól, ellenséges ügynökök hadicsele volt.
– Én nem vagyok ellenség. Pusztán az volt a szándékom, hogy találkozzam magával.
– Jöttek emberek a szigetre civil ruhában, mindenfélének beöltözve. Mind csak egyet akart: engem megölni, elfogni. Száz csapdát túléltem már. Újra és újra megtámadtak. Hogy hányszor lőttek rám, már nem is tudom megszámolni. Ezen a szigeten mindenki az ellenségem.
Szuzuki hallgat. Onoda arrafelé néz, ahol még kissé világosabb az ég.
– Tudja, hogyan néz ki egy magára kilőtt lövedék olyan fényben, mint ez a mostani?
– Nem. Nem igazán.
– Kékesen izzik, szinte mint egy nyomjelző lövedék.
– Tényleg?
– Látja az ember közeledni, ha nagyobb távolságból jön, elég messziről.
– És magát nem találta el?
– Eltalált volna. Elfordítottam a testem, és a lövedék elsuhant mellettem.
– Fütyülnek a golyók?
– Nem, olyan hangjuk van, mintha rezegve repülnének. Zümmögés.
Szuzuki ámuldozik.
Megszólal egy hang. A távolban vibrál az éjjeli égbolt. A hang egy dalt énekel.
– Ki az? – Szuzuki nem lát senkit.
– Ő Simada. Simada őrvezető. Itt esett el.
– Ez még az ötvenes évek közepe előtt volt? Tudok róla. Japánban mindenki tud róla.
– Vakajama? – kérdezi Szuzuki. – Japán név.
– Még a Lubangban vívott harcok elején így nevezte el a zászlóaljam ezt a torkolatot szűkebb hazám, Vakajama prefektúra tiszteletére.
A kabócák hangja felerősödik, megtölti a tájat. Most ők beszélgetnek. Szuzuki hosszasan gondolkodik. Végül a kabócák hangosan felkiáltanak, mind egyszerre, élesen, mintegy kollektív felháborodással.
– Onoda-szan?
– Hadnagy.
– Hadnagy, szeretném elkerülni, hogy körben mozogjunk.
Szuzuki elhallgat. Onoda megérinti a puskája csövével a fiatalember mellét, nem fenyegetőleg, inkább csak arra biztatja, hogy tartsa életben a tüzet.
– Ha maga nem ügynök, akkor kicsoda?
– Úgy hívnak, Szuzuki Norio. Egy ideig a Tokiói Egyetem hallgatója voltam.
– Egy ideig?
– Felhagytam a tanulmányaimmal.
– Senki nem hagy fel a tanulmányaival az ország legjobb egyetemén.
– Megrémített, hogy egyszerre magam előtt láttam az egész jövőmet, a karrierem minden egyes lépését a nyugdíjazásig.
– És? – Onoda nem érti.
– Akartam pár év szabadságot, mielőtt feláldozom az életemet az üzletemberi egzisztenciának.
– És?
– Elkezdtem utazgatni. Autóstoppal. Negyven országot jártam be.
– Megállítani az autókat, remélve, hogy elvisznek. Céltalanul. Míg meg nem találom a célomat.
– Milyen célt?
– Igazából hármat. Először is meg akartam találni magát, Onoda hadnagy.
– Engem senki nem talál meg. Huszonkilenc éven át nem talált meg senki.
– Alig két napja vagyok itt, és máris megtaláltam.
– Én botlottam magába, én találtam meg magát. Nem maga engem. Ha nem viselkedett volna ilyen meggondolatlanul, valószínűleg megöltem volna.
Ezt Szuzuki nem sejtette. Hallgat.
– És mi a másik két cél az életében?
– A jeti…
– Kicsoda?
– A rémisztő állat a Himalájában. A félelmetes havasi ember, akit tetőtől talpig szőr borít. Megtalálták a nyomait, igenis létezik. És aztán egy pandamedvét természetes környezetében, a kínai hegyek között. Ebben a sorrendben: Onoda, jeti, pandamedve.
Szuzuki felbátorodik.
– A háború huszonkilenc évvel ezelőtt véget ért.
Merev, csupasz értetlenség Onoda arcán.
– Az nem lehet.
– Japán 1945 augusztusában kapitulált.
– A háborúnak nincs vége. Néhány napja láttam egy amerikai repülőgép-hordozót, egy romboló kísérte, és egy fregatt.
– Kelet felé mentek – véli Szuzuki.
– Ne próbáljon becsapni. Látom, amit látok.
Szuzuki makacs.
– Hadnagy. Az Egyesült Államoknak a Subic-öbölben van a legnagyobb tengeri támaszpontja a Csendes-óceánon. Minden hadihajót ott javítanak.
– A Manilai-öböl mellett? Az csak kilencven kilométerre van innen.
– Igen.
– Ez a bázis már a háború elején is megvolt. Hogyan juthatnak be oda amerikai hajók?
– Az Egyesült Államok és a Fülöp-szigetek szövetségesek.
– És a harci repülők és bombázók? Mindig látom őket.
– Azok a Clark Air Base felé repülnek, amely Manilától északra van. Hadd kérdezzem meg, hadnagy, miért nem támadják meg Lubang szigetét a nagy számban itt állomásozó csapatok? Hiszen Lubang ellenőrzi a Manilai-öböl bejáratát.
– Nem ismerem az ellenség terveit.
– Nincsenek tervek, mert vége a háborúnak.
Onoda egy pillanatig önmagával küzd. Aztán lassan feláll, közelebb lép Szuzukihoz, és a puskája torkolatát a fiatalember homlokához szorítja.
– Árulja el az igazságot. Ne húzzuk az időt.
– Hadnagy, nem félek a haláltól. Csak elszomorítónak tartanám, ha azért halnék meg, mert az igazságot mondtam.
Szuzukinak nincs elég műszaki tudása, hogy elmagyarázza. Időközben más országoknak is lett ilyen bombájuk. A meglevő arzenál olyan hatalmas, hogy bolygónk minden lakosát nem egyszer, nem kétszer, hanem ezerkétszáznegyvenszer el tudná pusztítani. Onoda számára ez összeegyeztethetetlen a háború, minden elképzelhető háború logikájával, még a jövőbeli háborúéval is.
Mi történt, miután ledobták Japánra azokat az állítólagos bombákat, kérdezi Onoda. Ez ugyebár 1945-ben történt, 1945 augusztusában. Japán feltétel nélkül kapitulált. A császár a rádióban beszédet intézett a néphez. Addig soha senki nem hallotta a császár hangját. Azt is közölte, hogy ő nem élő isten. Ez a kijelentés annyira elgondolhatatlan Onoda számára, hogy bizonyítéknak veszi arra, hogy Szuzuki meg akarja őt téveszteni. Újra Szuzuki szemei közé nyomja a puskája csövét.
– Az az igazság, hogy nem lett vége a háborúnak. Csak máshol folytatódik.
De Szuzuki makacs.
– Nyugaton Németország elvesztette a háborút. A kapitulációja már hónapokkal Japáné előtt megtörtént.
– Nem – mondja Onoda –, a háború folytatódott, nyugaton is folytatódott. Amit láttam, az a bizonyíték.
– Bizonyíték. Milyen bizonyíték?
– Egyre-másra repültek el felettem az amerikai harci repülőgépek. Pontosan itt, pontosan ebbe az irányba. Nyugat felé.
– Mikor volt ez?
– Évekig tartott.
– Mikortól?
– 1950-től. Bombázók és csapatszállítók is, hadihajók.
– Az a koreai háború volt.
– Koreai háború? Milyen koreai háború? Korea a miénk.
– A kommunisták elzavarták Japánt. Aztán az Egyesült Államok háborúba kezdett a kommunisták ellen.
– És Amerika nyilván elvesztette a háborút.
– Félig elvesztette, félig megnyerte. Korea most fel van osztva egy kommunista északi részre és egy kapitalista déli részre.
Onodának nehezére esik ennyi mindent egyszerre feldolgozni.
– De a harci repülőgépek mozgása nem szűnt meg.
– Milyen repülőgépek? Mikor?
– Mindig mentek nyugat felé. Amerikai bombázók, közvetlenül a fejem felett. Egyre több lett belőlük, 1965 után óriási alakzatokban. És közben egész flottakötelékek, egyre nagyobbak, egyre több. És maga el akarja hitetni velem, hogy a háborúnak vége?
– Az a vietnámi háború volt.
– Milyen háború?
Onoda hátradől. Hosszú az éjszaka. A kabócák, akiket nem érdekel, mi a háború és mi a béke, hogyan és ki ad nevet a háborúknak, újra hangosabban kezdenek kiáltozni, ez a monoton kiáltozás az ő háborújuk, vagy talán a béketárgyalásuk, amelyet mi ugyanúgy nem értünk. A hold. A kora hajnal fénye még halványabbá teszi, egy égitest mélyebb értelem nélkül, ősidők óta, mielőtt még ember lett volna a földön.
Mintha valami szótlan összeesküvés lenne, Onoda és Szuzuki egyszerre néz fel a holdra.
– Mikor? Hogyan?
– Nem egészen öt éve. Rakétákat és űrkabinokat használtak a repülő asztronauták védelmére. Nem szívesen mondom, de korábbi ellenségünk, az amerikaiak asztronautái voltak.
– Amerika még mindig az ellenségünk.
– Már nem igazán. Még az olimpiánkra is eljöttek.
– Tudok az olimpiáról – mondja Onoda.
– Hogyhogy? – csodálkozik Szuzuki.
– Ellenséges ügynökök több helyen, szerte az egész szigeten gondosan megcsinált japán újságokat tettek ki. Némelyik hitelesnek látszott, de az volt a céljuk vele, hogy engem kicsalogassanak az erdőből. – Onoda egy hosszú pillanatra elhallgat. – Folytatom a háborúmat. Harminc éve harcolok, és még sok év bennem van.
– De néhány tény, amit elmagyaráztam…
– Gondolkodom rajta – szakítja félbe Szuzukit Onoda.
– Minek kellene történnie, hogy befejezze a háborúját? – kérdezi halkan Szuzuki.
Onoda elgondolkodik.
– Az összes repülőgépről ledobott röplap, amiben felszólítottak, hogy adjam meg magam, hamisítvány volt. Be tudom bizonyítani.
Ezt inkább saját magának mondja, nem is annyira a váratlan látogatójának.
– Egyetlen feltétellel lennék hajlandó megadni magam. Egyetleneggyel.
– És mi lenne az? – kérdezi Szuzuki.
– Ha idejönne valamelyik parancsnokom, és kiadná a katonai parancsot, hogy szüntessek be minden ellenségeskedést, akkor megadnám magam. De csak akkor.
Szuzuki ütni kezdi a vasat, amíg még meleg.
– Hadd próbáljak meg idehozni valakit. Bár egy tisztet előbb újra szolgálatba kell helyezni. Japánnak az új alkotmánya szerint csak egészen kicsi és kizárólag védekező hadserege lehet.
Számolni kezd.
– Két-három nap alatt Tokióban lehetek. Aztán még tíz nap, amíg mindent elrendezek. Három hét múlva újra itt lehetek.
Onoda röviden belegondol.
– Lehetségesnek tűnik.
Szuzuki sietősre fogja.
– Mit gondol arról a javaslatról: itt találkozunk, pontosan ezen a helyen. Elhozom a maga egyik elöljáróját. Nem jönnek Fülöp-szigeteki csapatok. Senki más, csak ő és én.
Onoda hangja hivatalos lesz.
Nincs kézfogás, csak visszafogott meghajlás. Nem érintik meg egymást a férfiak. Szuzuki felbátorodik.
– Megengedné, hogy egy fényképet készítsek magáról?
– Nem – mondja Onoda. – Legfeljebb akkor, ha mindketten rajta leszünk a képen.
Szuzuki rögtön a kamerája után nyúl. Mivel nincs nála állvány, a hátizsákjára teszi a gépet. Visszaugrik Onodához, aki két méterrel odébb guggol.
– Rögtön villan a vaku. Biztos nem tudja elképzelni, de ez a kép világszenzáció lesz.
– Tartsa a puskámat – mondja Onoda –, ez lesz a bizonyíték, hogy megbízom magában.
A vaku fénye megvilágítja a két férfit. Onoda szigorúan mustrálja Szuzukit.
– Részben. Legalábbis részben.
Werner Herzog: Dereng a világ
21. Század Kiadó, 2022
