Férfigyűlölő femináci propaganda lenne a Barbie?

A Barbie a mégoly nagy elvárásokat is túlszárnyalva kasszát robbantott a nyitó hétvégén, az év eddigi legsikeresebben kezdő filmje, és minden idők legerősebben nyitó, női rendező által jegyzett filmje lett, ráadásul többnyire a kritika is elismerően nyilatkozott róla. Többnyire – ugyanis az amerikai politikai-társadalmi törésvonalak már a mozikat sem hagyják békében, így a Barbie viták kereszttüzébe került, sőt, bojkott tárgya lett, főként néhány jobboldali-konzervatív megmondóembernek köszönhetően. A véleményvezérek, akik általában egységet képviselnek a tekintetben, hogy kit miért kell éppen utálni, most láthatólag nem tudják, mi legyen a fő érvük a film ellenében.

Ben Shapiro, az amerikai radikális jobboldal egyik vezető médiaszemélyisége elsősorban azért haragszik a filmre, mert az szerinte woke, valamint éket ver férfiak és nők közé. Shapiro egyébként úgy felbosszantotta magát a filmen, amire elmondása szerint producerei cipelték el, hogy nem kevesebb mint negyvenhárom (!) perces YouTube-videóban dühöngött a témán, melyben tiltakozását hangsúlyozandó felgyújt egy Barbie és egy Ken babát. Az ellenérvek egy másik csoportja azt nehezményezi, hogy a Barbie szerintük gyakorlatilag LMBTQ-propaganda. Egy másik konzervatív médiaszereplő, bizonyos Charlie Kirk eleve nehezen viselte, hogy a film „hiper-feminin, ultrapink propaganda”, ám ennél is jobban elborzasztotta, hogy Orvos Barbie-ként szerepet kapott benne egy transz színésznő, Hari Nef, Kirk szerint ugyanis ez nem jelent mást, mint hogy a filmet megkaparintotta a „transzmaffia”.

Az LMBTQ-propaganda címkét egyébként a Barbie rendre annak ellenére kapja meg, hogy a filmben egyetlen alkalommal esik szó a szexualitásról, amikor Barbie kijelenti, hogy neki és Kennek nincsenek nemi szerveik. Ezen kívül a film nem érinti a szexualitást, sem annak heteronormatív formáit, sem másmilyet, ám az alkotógárda összetétele önmagában is magára vonta a homofób népharagot, minthogy az említett Hari Nef mellett szerepel a filmben nyíltan meleg férfi és nyíltan leszbikus nő, a filmzenén pedig dolgozott többek között a nembináris Sam Smith is. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy például egy keresztény mozis oldal egyértelműen ellenjavallotta a szülőknek, hogy elvigyék a Barbie-ra a lányaikat. A Twitteren bojkottot is hirdettek a film ellen, még ha az nem is sikerült túl jól: a #boycottbarbie címkének nem egészen ötszáz említése volt.

A legmeglepőbb ellenérvet ezzel együtt kétségkívül Ted Cruz, Texas állam republikánus szenátora képviseli, aki egyenesen lekommunistázta a filmet, mert azt olvasta, Vietnám betiltotta a filmet, amiért szerintük az abban feltűnő világtérkép feltünteti Kína területi követeléseit, az úgynevezett kilenc kötőjeles vonalat a Dél-kínai-tengeren. Az ügyre a Warner is reagált, hangsúlyozva, hogy a filmben látható világtérkép egy szándékosan nem helytálló gyerekrajz. A szóban forgó térképbe területi követeléseket belelátni valóban művészet, azon ugyanis Ázsia egy nem túl nagy sziget Nagy-Britannia mellett, utóbbin egy korona is van. Íme:

Férfinak sem kell lenni a filmen mérgelődéshez: a Midge nevű állapotos baba és a férfiszereplők ábrázolása, valamint az, hogy a család és a hit nem kapott teret a filmben, felháborította Ginger Gaetzet, a republikánusok trumpista szárnyához tartozó Matt Gaetz feleségét. Gaetz felrótta a filmnek azt is, hogy Kennek csalódáskeltően alacsony a tesztoszteronszintje – ami herék nélkül egyébként viszonylag érthető –, de azt is, hogy szerinte azt üzeni, férfiak és nők együttműködése nem lehetséges. Érdekesség: a film nem állít ilyet, épp ellenkezőleg.

Gyakori érv a negatív hangok között, hogy a film átverte a közönséget: ártatlan, kedves, rózsaszín cukiságnak ígérte magát, majd ezt nem tartotta be. Az ezen érveket hangoztatók nyilvánvalóan nem tudták, ki az a Greta Gerwig – akinek minden filmje női fókuszú, és legutóbb éppenséggel az amerikai irodalom egyik legkonzervatívabb regényét, a Kisasszonyokat alakította nőpártivá. Persze Gerwig munkásságát nem kötelező behatóan ismerni, sőt, ám az így is különös, hogy a film szarkazmusról árulkodó, éles hangvételű előzetesei láttán sem kezdtek gyanakodni a nézők. Az abszolút csúcsellenérvet hagytuk a végére: a film elleni kritikák közül masszív trenddé fejlődött az az állítás, hogy tudniillik Margot Robbie igazából nem is bombázó, hanem egy „mid”, azaz közepes nő.

A Barbie elleni republikánus-konzervatív hangokon a mainstream sajtó javarészt csak nevet, pláne a film sikerének láttán, ám a Guardian szerzője rávilágít a jelenség sötétebb színeire is. Katrina vanden Heuvel például arról ír, hogy ezek a politikai erők a valóságban is a baba által képviselt női felhatalmazás ellen dolgoznak. Emlékeztet: az amerikai republikánusok csak az utóbbi három évben megakadályozták az amerikai alkotmánynak a nemek egyenlőségét törvénybe iktató kiegészítését, leszavazták a nőkkel szembeni erőszakot célzó törvénymódosítást, több államban gyakorlatilag illegálissá tették az abortuszt, és egyéb indirekt módokon is nehezítették a Barbie-éhoz hasonló női életutak megvalósulását:

Ha Asztronauta Barbie űrhajótervezést akar tanulni, nem engedheti meg magának, mert a republikánusok leszavazták a nőket aránytalanul sújtó diákhitel-tartozások könnyítését. Tanár Barbie talán a következő generációt oktatná, ám kénytelen lesz elhagyni a szakmát, amikor a kormányzója szétveri a szakszervezetet. És hogyan menthetne életeket Mentős Barbie, amikor nem tudja megfizetni a gyerekfelügyeletet, miután a konzervatív államok politikusai szétverték a támogatási rendszert? A republikánusok ügyről ügyre harcoltak azért, hogy aláássák Barbie mottóját: Mi, lányok, bármire képesek vagyunk.

A gyűlölethullám mindezzel együtt egyáltalán nem meglepő. Nemcsak azért, mert az amerikai konzervatív véleményvezérek teljes elkötelezettséggel ragadnak meg minden lehetőséget némi kultúrharcra, hanem azért sem, mert a Barbie azzal az ellentmondásossággal, ami a babát, a gyártót és egyébként a filmet is jellemzi, bizonyos értelemben házhoz megy a pofonért. Hiszen még a baba és a film drukkereként is nehéz zöldágra vergődni a felett, hogy miként is tekintsünk a Barbie babára – forradalmi, nőpárti találmányként vagy épp ellenkezőleg –, és a róla készült filmben is ott a kettősség, hisz egyszere tekinthető bulis feminista kiáltványnak, valamint egy nagyon profi marketinggépezet PR-termékének.

Ráadásul a Barbie – eltekintve szélsőséges mértékű karriersikereitől – egyébként abszolút belepasszol a szélsőséges konzervatív világképbe. Hisz eltúlzottan nőies külseje az uralkodó szépségideálnak, a heteronormatív tradícióknak és a trófeafeleség ideájának is megfelel, miközben Barbie szaporítószervek híján a szextől elzárt, így „romlatlan” örök szűz, azaz nem lehet abortusza sem, és bár a hivatalos kánon szerint szigorúan véve nem házas, de a partnere egy „all-American” álomfiú, tipikus bálkirály-alkat.

Hogy ehhez a figurához egy individualista, férfiak által dominált munkakörbe betörő női rendező nyúl, és feminista, huszonegyedik századi nőként értelmezi újra azt, nem meglepő módon nyitja ki a bicskát a témára érzékenyek zsebében. Kérdés ugyanakkor, hogy van-e valós félnivalójuk? (Már amennyiben a feminizmus félnivaló, ugye.) Lehet-e igazi, aggályok nélküli feminista ikon Barbie-ból? A válasz alighanem az, hogy nem. Ahhoz túlságosan nagy és ambivalens a története. A rendező nyilatkozatai alapján maga is a baba ellentmondásosságának tudatában vállalta a filmet, és ezeket az ellentmondásokat megtartva készítette el azt. Legutóbb a New York Times podcastjában úgy fogalmazott: elsősorban a Barbie-val kapcsolatos érzésekkel akart foglalkozni, azzal, hogy a Barbie korántsem egységesen körberajongott fogalom, sokan imádják, de nagyon sokan utálják is.

Az emberek folyton azt kérdezik, miért érdekes Barbie? Azért a veszekedés miatt, amit Barbie miatt folytatunk

– foglalta össze. Gerwig tehát a vitáról akart filmet csinálni – és tartotta magát e tervhez. Nem spoilerezünk azzal, ha leírjuk: Gerwig Barbie-ja karakterként nem makulátlan, és a film teljes hosszában és lezárásában is megtartotta az arról szóló kételkedést, hogy ez a baba tulajdonképpen átok vagy áldás a nőknek. Hiszen, miközben a világ legnépszerűbb gyerekjátéka, és kulturális jelenségnek sem kispályás, a Barbie-t egy magát feministának tartó embernek szinte kötelező utálnia, hiszen – ahogy a film egy fontos monológjában is elhangzik – testképzavarossá teszi a kislányokat, valamint a nőkkel szembeni túlzott elvárásokat megfogalmazó, szexualizált kapitalizmus jelképe, mi több, egyenesen fasiszta.

Az említett podcast afféle gyorstalpalót is tart a baba és a feminista mozgalom se veled, se nélküled kapcsolatáról. Hiszen a baba alapötlete ténylegesen kitágította a kislányok perspektíváit: a Barbie előtt csak bébibabákkal készülhettek az anyaságra, míg Barbie felnőtt baba volt, és abban segített a vele játszó gyerekeknek, hogy felnőtt életük alakulásáról fantáziáljanak. Ugyanakkor Barbie sokszor a való világbeli nőjogok előtt járt – számos munkakörbe betörhetett, ahová a valóságban nem vagy alig, hamarabb lehetett álomháza, mint a való világban élő nőknek saját lakáshitele –, ami nevezhető úttörőnek is, de éppenséggel nézhető úgy is, hogy egy kapitalista világcég a fantáziavilágban elégíti ki a nők irreális vágyait, gyakorlatilag a tündérmesék realitásával egy lapra helyezve azt. A Barbie-val szembeni feminista kritika a ’70-es években erősödött fel, ekkoriban elsősorban a baba testalkatát, leegyszerűsítő, biodíszlet-jellegét rótták fel neki, tüntetéseken emlegették a játékot, mondván, „nem vagyunk Barbie babák”. Ám a status quo a 2000-es évekig gyakorlatilag változatlan maradt minden kritika ellenére: persze, megjelent először a fekete, majd a latino és ázsiai verzió, és a foglalkozási skála is szélesedett, de 2015-ig kellett várni Barbie testalkati sokszínűségére, valamint arra, hogy a baba sarka leérjen a talajra, a testi fogyatékot reprezentáló Barbie-k pedig még később, csak 2019-ben jelentek meg.

A 2015-ös változás fő oka a Mattel egy kutatása volt, amely arra jutott, hogy a babák megítélése már nemcsak ellentmondásos, de egyenesen negatív: a Barbie-t messze nem annak a feminista szimbólumnak látták a szülők – akik, ugye, a babákat megveszik –, aminek a cég szerette volna. Ezen a képen akart változtatni a Mattel a feminista idolokból készült babáival és a nagyarányú skálaszínesítéssel, ami azóta is tart – a legutóbbi állomás a Down-szindrómás Barbie – és ennek a folyamatnak a legnagyobb vállalkozása a Barbie-film is. Gerwig szerint ahhoz, hogy ez a film elkészülhessen, az kellett, hogy a Mattel újradefiniálja magát, és már nem játékgyártóként, hanem szellemi tulajdonra alapuló franchise-ok gazdájaként tekintsen magára. Azaz a Barbie-ról is úgy kezdtek gondolkodni, mint egy karakterről, egy hősnőről, akinek életútja, életútjának pedig üzenete van.

Ez a törekvés talált tökéletes partnerre Greta Gerwig személyében, aki teljes korábbi munkásságával a személyes hangvételű, női felnövés- és fejlődéstörténetek színésznőjeként, majd rendezőjeként tette le a névjegyét Hollywoodban. A Barbie abban a pillanatban vált érdekessé a filmes szakma, a kritikusok és a keményvonalas filmrajongók számára, amikor kiderült, hogy ezt a filmet ő fogja rendezni. Gerwignek elmondása szerint személyesen is ellentmondásos viszonya volt a márkával: elbűvölték ezek a babák, és még akkor is játszott velük, amikor a kortársai már inkább buliztak és piáltak, ugyanakkor mindvégig tisztában volt a Barbie-t érintő kritikákkal, többek között azért, mert az anyja ellenezte a barbizást.

Alighanem épp azért tudott Gerwig ennyire elevenére tapintani a filmmel, mert pontosan ugyanazok az ellentmondásos viszonyulások munkálnak benne, mint a hozzá hasonló korú és státuszú nőtársaiban: szerette is a Barbie-t, de már abban a korban cseperedett fel, amikor a Barbie nem egyértelműen pozitív figura volt. Tisztában volt azzal, hogy a játék egy sor olyan dolgot szimbolizál, amivel neki is gondja van, ami ellen ő is dolgozik. A Times podcastja rámutat: éppenséggel ez a kettős viszony győzhette meg a Mattelt is, hogy rá merje bízni a filmet, hiszen Gerwig korábbi munkásságával hozta a friss szemet és a kritikus hangvételt, ami egy efféle mozgóképes rebrandinghez szükséges, de szerette annyira a babát, hogy a cégnek ne kelljen attól tartania, hogy egy az egyben szétcincálja majd.

Gerwig pedig ezzel a filmmel maga is a női lehetőségek kitágításának Barbie-szimbólumává vált, hiszen női rendezőként kapott akkora büdzsét, és főleg akkora kreatív szabadságot, amilyet még férfiak sem gyakran szoktak – és láthatólag mennybe is ment a filmmel anyagi és emberi értelemben egyaránt. Nincs olyan kapu Hollywoodban, ami ezek után ne lenne tárva-nyitva Greta Gerwig előtt. A Mattel PR-mutatványának, ami a Barbie az ő szempontjukból lenni akart, van még egy szintje: a filmmel nemcsak a Barbie-t, de magát a vállalatot is szerették volna újradefiniálni „jófej” cégként, amely jót akar a nőknek és a gyerekeknek, és felelősséget vállal a hibáiért.

A cég kiválóan forgatja a lapjait ebben a játszmában: a trükk ugyanis elég megalapozott ahhoz, hogy működjön, hiszen a Mattel Gerwiggel, a közönséggel, sőt, még a konkurenciával is – lásd Barbenheimer-jelenség – tényleg elég jófej volt. Hiszen állta a forgatókönyv által neki kiszabott pofonok nagyját, hagyta a rendezőt, hogy igazi, történettel és jelentéssel bíró, szórakoztató filmet adjon a nézőknek, nem pedig egy dögunalmas reklámfilmet, és bár adódik a kérdés, hogy elvárható-e egy játékgyártó cégtől, hogy nőjogi aktivizmust folytasson üzleti tevékenység helyett, ebbe a témába is beleállt, az Oppenheimert pedig nem ekézni kezdte, hanem összefogott vele. A végeredmény pedig olyan globális moziünnep – a film megasikeres marketingjéhez plusz ingyen reklámot biztosító, filmhez öltöző nézőkkel, Barbenheimer-maratonokkal és impozáns jegybevételekkel –, amiről a streamingforradalom és a Covid hatásait máig nyögő iparág (amelynek dolgát épp egy csaknem példátlan dupla sztrájk is nehezíti) évek óta legfeljebb csak álmodott.