Amerika valamely északi állama, a polgárháború évei, melyben főhőseink, a March család négy lánya, Meg, Jo, Beth és Amy a fronton lévő apjuk távollétében kénytelenek boldogulni, anyjuk, a szótári úrhölgy és a házvezetőnő szárnyai alatt. Marchék az amerikai középosztály azon típusába tartoznak, amely túl művelt és széplelkű ahhoz, hogy a társadalmi ranglétrán feljebb kapaszkodjon: nem szegények épp, de viszonylagos jólétüket jótékonyságra és filozofálásra cserélvén sosem lehetnek igazán gazdagok, ez pedig örökös okot ad a család négy leányának egyfelől a panaszkodásra, másfelől viszont arra is, hogy megtanulják a munka értékét. Mindannyiuknak megvannak a maguk ábrándjai, erényei és gyarlóságai, a négy lány, bár testvéri kötelékük erős, nem is lehetne ennél különbözőbb, legjobban közülük mégis Jo, a másodszülött lóg ki megátalkodottan szabad lelkével, függetlenségre és kalandra vágyó természetével, fiússágával és azzal, hogy olyan mániákusan szeret írni, hogy az már nem is méltó egy ifjú hölgyhöz. Nővére, Meg kevésbé nagyravágyó, ő csak jólétet és szépséget kíván maga köré, ezen túl boldog a klasszikus női sorssal. A két fiatalabb lány nem is lehetne különbözőbb: Beth félénk, szelíd, és legszívesebben sosem nőne ki a családi fészekből, Amy viszont szépségének kijáró körülrajongásra, társasági életre, csillogásra és figyelemre vágyik. Innen indulunk, alig a gyerekkor végén, és a hosszú, éveket felölelő történetben veszteségek, bohóckodások, szerelmek és csalódások révén eljutunk a felnőttkorig, amihez természetesen jár néhány nagy tanulság is.
Tudom, micsoda népharagot szabadítok most a fejemre, de Louisa May Alcott regényeinek friss olvasásélményével fejemben abszolút vállalom a címbeli véleményemet. A Kisasszonyok – és folytatása, a beszédes, ám rémes című Jó feleségek – klasszikus ugyan, de egyrészt nem öregedett túl jól, másrészt eleve jelen volt benne egy enyhe, ám irritáló, gyermekded bugyutaság, amitől lehetetlen volt többnek látni a történetet, mint édes kis semmiségnek, ami még csak nem is a kor szava, mert több, ekkoriban íródott női regényben nyoma sincs. Akárhogy is, a most érkezett filmadaptációban a kedves, lányos, ártalmatlan anekdoták és bölcs szülői intelmek megmaradtak, ám Greta Gerwig leszedte róluk az erőltetettség és didaktikusság maszatját, a dialógusok szörnyű életszerűtlenségét, és felpolírozta a történet fényesebb részeit, hogy igazán, teljes fényükben felragyogjanak. Ezzel pedig elérte, ami ritkán történik meg könyvek adaptációjánál: a feldolgozás jobb lett, mint az eredeti, miközben megtartotta annak minden erényét, és nem vette el a lényegét sem, mintha egy kiváló könyvszerkesztő ment volna végig a szövegen, a könyv ugyanúgy Alcotté, csak tisztább, erősebb. No, valami ilyesmiért kaphatta Gerwig a forgatókönyves Oscar-jelölést.
A Kisasszonyok kapcsán két kikerülhetetlen, kitárgyalni való téma adja magát: a könyvadaptációk filmes sorsa, és a feminista gondolat megjelenésének mikéntje. Azon, hogy a filmvilág regényekből él, nem is újdonság, nem is meglepetés, mi több, nem is baj, sose legyen nagyobb bajunk, mint hogy irodalmi klasszikusok jutnak el a széles közönséghez egy-egy filmfeldolgozás révén, de azért ezt is lehet rosszul is, jól is csinálni. Előbbire példa a tavaly dögletesen unalmasra nyomorított feldolgozás Az Aranypintyből, utóbbira pedig, nos, mondjuk ez a film. A könyvadaptálást ugyanis azok tudják igazán jól csinálni, akik tisztelettel és hűséggel állnak az alapanyaghoz, de akiknek van valami mondandója, friss nézőpontja, egyáltalán, gondolata az eredetiről, és ezt nem fél megvalósítani akkor sem, ha azzal esetleg kockázatot vállal. Röviden: – mert a pucát leírni e cikkben erősen szembe menne a feminista gondolattal. Gerwiget senki nem vádolhatja azzal, hogy ne lenne hű a történethez: minden megtörténik, és minden úgy, ahogy a könyvekben – és mégsem az van, mégsem úgy, és benne van mindaz, amit Gerwig erről a történetről, Louisa May Alcottról, a hőseiről, vagy a korról gondol, amelyben éltek. Benne van a ragyogó, boldog diadal, a visszamenőleges igazságtétel, és egy furcsa, kettős korszerűség: az 1800-as évekre értve éppúgy, mint a jelenre.
A feminista gondolattal ugyanezt az értő, megengedő, emberi és elegáns hozzáállást valósítja meg a film: egyszerre forradalmi és bátor, és egyszerre vezet vissza a feminizmus eredeti jelentéséhez, amit még nem tépáztak meg az elmúlt korszakok torzításai. Ami arról szól, hogy nőként is külön, egész, saját személyiség lehetsz, nem csak az életedben lévő férfiak kiterjesztése, tartozéka, aki helyett a babért férfiak aratják le, akiknek akarata legfeljebb butus apróságokban vagy mérgező manipulációban mutatkozhat meg. Még Beth, a törékeny, beteges kis Beth esetében is, aki a művészi, gondoskodó angyali minőség mellett – amit eredendően női tulajdonságnak tartunk – olyan komoly felnőttséggel néz a haldoklás szemébe, amely hősies bátorságot jellemzően férfi értékként definiálja az irodalom. De a másik három lányra ugyanez igaz, és ezt Meg fogalmazza meg a lehető legpontosabban: mindannyiuk álma épp ugyanannyira fontos. Ez pedig ma, amikor egymás ellen akarják nők megmondani egymásnak, hogyan kellene élni, különösen fontos üzenet, mert a női testvériség (vagy sokkal jobb, angol szóval: sisterhood) fontosságáról beszél, ami az egyedüli módja az elnyomás alóli, évszázadok óta tartó lassú kimászásnak.
És miközben ennyire okos, fontos, és döbbenetesen hiánypótló, emellett a Kisasszonyok még briliánsan megcsinált film is. Gerwig óriásit vállalt két regény filmre vitelével, melyben ráadásul évek telnek el, de nem akarta castingvarázslattal oldani meg az idő múlását, így sem nem kezdte el színészeit évekkel korábban már felvenni a kiskamaszkori jelenetekhez – lásd Sráckor –, se nem varázsolta fiatalabbra CGI-jal vagy maszkokkal őket, amint azt egy másik idei Oscar-versenytárs tette. A színészgárda ugyanis elsőrangú, akik gesztusokkal, nagyon finom smink- és frizurabeli megoldásokkal simán tudnak néhány évet oda-vissza mozogni az életkorukban. Meg nem csak ezt tudják, hanem úgy nagyjából mindent: különösen Saoirse Ronan és Florence Pugh kimagasló, ahogy azt Oscar-jelöléseik is szépen példázzák, bár tény, hogy a történet hangsúlyait is ők ketten viselik, az ő csendes állóháborújuk ez, melyben Laurie – Timothée Chalamet üzembiztosan erős alakításában – csak háttérszereplő. Az időkezelés nem csak a szereplők fiatalítása-öregítése kapcsán kiemelendő: Gerwig kilép Alcott sormintájából, és a lineáris történetmesélés helyett időben oda-vissza ugrál a cselekmény. Ez könnyen szülhetett volna káoszt – de nem szült, mert Greta Gerwig nagyon pontos vízióval érkezett, és azt megvalósítva fejezte is be a munkát, és minden erőltetett magyarázás nélkül is érthető mindig, hogy hol járunk időben, még akkor is, ha nem olvastuk az alapköteteket.
Gerwig tehát igazi virtuóz munkát végzett a filmmel, hibátlan a tempó, a történetszövés, a színészek irányítása, az üzenetek erejéről pedig bekezdéseket áradoztam fentebb – hogy nem jelölték rendezői Oscarra ezért, az valójában ezért bicskanyitogató, nem pedig bármiféle igazságérzet miatt. De azért mindezen csak jóval a stáblista után van alkalmunk elmerengeni, mert a film közben eszünkbe se jut semmi, annyira ízig-vérig jó érzés nézni ezt a tüneményes, vicces, emberi és okos történetet. Alexander Desplat zenéje visz magával, Yorick Le Saux pedig olyan képekkel mutatja meg ezt a világot, hogy legszívesebben sosem jönnénk ki belőle.
Kisasszonyok (Little Women) – amerikai filmdráma, 135 perc. 24.hu: 10/10
Kiemelt kép: Intercom
