Az elnök épp lemondott, a feleség randira ment, a neves író pedig ült otthon a gyerekeivel, mint egy látogató

Emlékszem, éppen az elhagyott gyerekeim között ülve néztem a tévét, amikor Nixon lemondott. A feleségem randevúra ment, és megkért, hogy vigyázzak a gyerekekre. Júniusban költöztem el. Ez ugyebár augusztusban történt. A pirospozsgás Nixon, akinek a modora fenyegető volt, akár a meg-megcsúszó fogaskerék, a sírás szélén állt.

A gyerekekkel még sosem láttunk elnököt lemondani; az Egyesült Államok történetében senki sem látott.

Az volt a benyomásunk… ki tudja megmondani, mi a gyerekek benyomása? Andrew tizenöt volt, Buzzy csak tizenhárom, a dundi és sebezhető Daphne tizenegy. Számukra, akik maximum tíz éve érhették el a történelmi tudatosságot, ez a lemondás talán nem is volt korszakos jelentőségű. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje olyan sok bizarr főcímet és különös televíziós pillanatot termelt, hogy őket valószínűleg nem döbbentette meg annyira, mint engem. Maga Spiro Agnew is csak hónapokkal korábban mondott le; Gerald Ford lett az egyetlen elnökünk, aki nem választás útján lépett hivatalba, hacsak nem számoljuk Joe Tumultyt, aki Wilson stroke-ja után foglalta el a széket, vagy James G. Blaine-t azon a nyáron, amikor szegény Garfieldot apránként meggyilkolta az 1881-es orvostudomány, miközben Chester Arthur (akit noha korruptnak tartottak, remek horgász volt, és hibátlan skót kiejtéssel tudott Robert Burns-verseket szavalni óraszám) New York Cityben bujkált a magasztos hivatal elől, amit végül csak elfogadott.

Ha a gyerekeim rám ütöttek, akkor megkönnyebbültek, hogy egy országos botrány vonja el a figyelmünket arról a botrányról, amely úgy trónolt a családunk kebelén, akár egy nagy, nyálkás béka, a pótolhatatlan veszteség mocsarának bűzét árasztva: a dezertálásomról, az eltűnésemről a napi rutinból, miután egész rövid életüket a jelenlétem uralta – az, hogy jöttem-mentem, keltem-feküdtem, vigasztaltam és fegyelmeztem; vittem őket iskolába és nyári táborba, tengerpartra és hegyekbe, Maine-be és Massachusettsbe; reggelitől lefekvésig az anyjukkal felváltva végeztem a felmerülő feladatokat, legyen az pelenkacsere vagy, mint újabban, ideges üldögélés az anyósülésen, miközben Andrew élvezte a frissen szerzett jogosítványát. Idősödő republikánus pár magányos, egyke gyermeke voltam, az apaságot csodának láttam, kiapadhatatlan élvezetnek; az, hogy a Wayward Junior College-ban tanítottam, amely akkoriban még lányfőiskola volt a valaha gyönyörű Wayward folyó mellett itt, New Hampshire legdélibb csücskében, lehetővé tette, hogy szinte állandóan atyaian viselkedjek – vagy talán pontosabb a testvérien megfogalmazás: afféle könnyed, szellemes haversággal, amely inkább jellemző idősebb testvérre, mint a nemzőszülőre. Mivel nem voltak testvéreim, a feleségem lezser beleegyezésével teremtettem magamnak. 1936-ban születtem Vermont északi részén, ahol a hegyek görnyedten kezdenek kilapulni Kanada felé, és elvhű szüleim a Roosevelt ellen az évben induló megnyerő, ám sikertelen elnökjelöltről neveztek el, majd zsenge huszonkét éves koromban, az egyetemi tanulmányaim első évében apa lettem.

A szülészorvos, egy zömök nő lime-zöld orvosi sapkában, előbukkant a Cambridge City kórház mélyéről, megtörölte a kezét, akár egy hentes a véres köpenyébe, majd megrázta az enyémet ezekkel a szigorú szavakkal: „Fia született.”

Buzzy következett huszonöt éves koromban, amikor még nem szereztem meg a PhD fokozatot, majd a drága Daphne – születésekor a legkisebb, csupán 3,22 kiló, és attól kezdve a legcsillogóbb szemű – rá két évre, 1963 őszén, amikor Kennedyt lelőtték, és a második őszi szemesztert kezdtem egyetemi előadóként a zöldellő, bár deres Dartmouthban. A tapasztalatlan ifjúság napjai! Az ártatlan levélbontás napjai! Rendelkeztem a férfiasság összes kellékével, kivéve a felnőtt férfi attitűdjét. A királynőmnek, halványan szeplős, vörös hajú arámnak akkor még megvolt a dereka, a hajlékony tejfehér lába és a lezser hajlandósága, hogy kipróbáljon bármit. Lyndon Johnson elnökségének túlfűtött évei úgy rontottak ránk, akár egy pszichedelikus zivatar. Megzaboláztuk a termékenységünket, és felkészültünk a boldogságra.

[A Retrospect szerkesztőségének: Ne szabdalják fel a bekezdéseimet szabványos tízsoros egységekbe. Komolyan veszem a felkérést, éppen ezért némelyik gondolat majd árad, mint hóolvadáskor a folyó, másik meg eltörik, akár a jégcsap. Hadd tördeljek én, ha szabad kérnem.]

Szóval ott ültem a gyerekeim között, nem is annyira mint egy gazember, inkább mint egy negyedik áldozat, egy újabb gyermeke a gyülekező sötétségnek (miért várt Nixon estig a lemondással? hogy ne tűnjön a dolog délutáni szappanoperának?) és a megbántott, vezetőjét vesztett nemzetnek. Ez a póz, vagyis hogy én is csupán szerencsétlen nomádja vagyok a családi csatatérnek, nem pedig előidézője, valójában kényelmes volt mindnyájunknak, lehetővé tette, hogy a gyerekeim továbbra is szeressenek és örüljenek, amikor meglátogatom őket, amikor átjövök az aszkéta kis legénylakásomból a folyó túlsó feléről, a „nyomasztó” szót megtestesítő Adams iparvárosból – egymalmos falucskaként kezdte, amelyet 1797-ben kereszteltek át erre a névre az elgyötört második elnökünk után, aki félig-meddig idevalósi volt –, és hogy a lehetőségek szerint élvezzék a hozzám tett látogatásaikat és az Adams kínálta gyér szórakozási lehetőségeket: egy tekecsarnok, egy tóparti strand hozatott homokkal, egy kínai étterem, ahol Daphne egyszer üres szerencsesütit kapott, és elbőgte magát, mert azt hitte, hogy ez a halálát jelenti, és egyetlen még vegetáló mozi a besavanyodott belvárosban, az a ponyvatetős, bársonyos, rokokó hallos fajta, amely a kisvárosokban gyors ütemben eltűnőben volt, és amely élete alantas alkonyán szexmoziként áldozik le, míg végül bedeszkázott, begraffitizett burokként végzi. (A Ford-adminisztráció alatt a szex még jó hírnek örvendett. Betty Ford fiatalkorában együtt táncolt Martha Grahammel, és rögtön a kormányzás elején kijelentette, hogy a férjével továbbra is egy ágyban szándékoznak aludni. A főcímekben feltűnő gyerekeik élete sem bírt el behatóbb vizsgálatot, mint a legtöbb fiatal felnőtté.

Azok az évek bővelkedtek egyéjszakás kalandokban, pajzán fürdőkben, szexshopokban. A nemi betegség könnyedén kiradírozható hibának számított. Szifilisz, kankó? Semmi gond. A lapostetű, a hatvanas évek átmeneti szállásainak szinte cuki csapása a lakbérek emelkedésével továbbállt, a herpesz intim hurkái és hólyagjai pedig még nem jelentkeztek. Beköszöntött a test mennyországa.

Ami Eisenhower alatt elképzelhetetlen volt, Kennedy alatt pedig pikáns, az Ford alatt szinte kötelező lett. Attól eltekintve, hogy az emberek megőrültek, csakúgy, mint az ókori Rómában, vagy a túl sok szextől, vagy a vízvezetékben lévő ólomtól. Az egykori sármőr Ford pont annyira tudott hatni a nőkre, amennyire Nixon nem. Ha nem tévedek, pár hét alatt két nő is pisztolyt fogott rá; Squeaky Fromme túlságosan be volt állva, hogy meghúzza a ravaszt; Sara Jane Moore pedig közelről is mellélőtt. [Retrospect szerk.: Ellenőrizni? Egész zárójeles közbevetések kikerülhetnek helyhiány miatt. De önök kértek benyomásokat.] Nem volt televízió a negyedik emeleti szerény kérómban – egy hosszúkás szoba, amelyben két irattartó szekrényből és egy üreges ajtóból eszkábáltam magamnak íróasztalt, valamint egy négyszögletes szoba, amit majdnem teljesen betöltött egy dupla ágy, mindkét helyiség egy szem ablaka egy elhagyatott textilgyár árnyékában futó keskeny mellékutcára nézett –, a híreket a térség egyetlen klasszikus zenei rádiója, a WADM órás összefoglalásaiból és a ritka rendkívüli híradásokból vettem, valamint mások újságjában megpillantott főcímekből, plusz olyan fogorvosok, ügyvédek, optikusok stb. várójában fellelt elavult hírmagazinokból, amelyekben a Ford-adminisztráció huszonkilenc hónapja alatt megfordultam.) A három göndör hajú kerubommal abban a drága, haldokló moziban – Rialto névre hallgatott, elvásott plüss-székekkel és hámló aranyozott kerubokkal – láttuk A Keresztapa II.-t és a Cápát. Daphne és én mindkettőtől megrémültünk, a fiúk meg csak legyintettek. Mire a Cápát megnéztük, a jogosítványos Andrew elég nagyfiú volt, hogy megalázó legyen neki az apjával moziba menni. És habár a Cápára megtelt a filmszínház, még a zsöllyék és a veszélyes erkély is, a Rialto sorsa megpecsételődött; hónapokon belül szexmozi lett.

Snitt.

Ahogy ott ültem és néztem Nixon lemondását, az az érzésem támadt, hogy a ház, amelyben vagyunk – ez a nagy, kétszintes viktoriánus építmény manzárdtetővel, beépített tetőtérrel és a felső ablakokból kilátással a főiskola fűtőtelepének sárga téglás kéményeire – még most is az enyém; magaménak éreztem a főiskolai tankönyveinkkel megalapozott könyvtárunkat, magaménak éreztem a gyerekek által meggyötört bútorokat, a szivacsos szófákat és a vászonhámos nyitható székeket, a billegő dán kisasztalkákat és a krómlábú, alacsony foteleket, melyek kopott karfájára kockás kendőket és bojtos sálakat tekertünk, valamint a macskaszőrt a szófán és a porcicákat alatta, a majdnem üres alkoholosüvegeket a kamrában, a gyűrött japán papírgömböket, amelyek itt-ott lámpaernyőt mímeltek; az egész mindenség a közös stílusunkat tette ki, a feleségemét és az enyémet, uniszex stílust, melynek sekély alapja az ötvenes évek végi egyetemi világban lett lefektetve, majd ezt díszítették és rojtozták a hatvanas évek peremradikalizmusának hőhullámai és verejtékrohamai.

A feleségemet elhagytam, de a házasságunkat a maga textúrájával és gondolkodásmódjával nem, és egyáltalán nem esett még le, hogy ez a ház, ez a szőrös-rojtos fészek, amelyet a feleségemmel gallyanként hordtunk össze, nem is szólva a három fiókáról, akik bizalommal, tehetetlenül és némán ültek mellettem a hunyorgó fényben, amit egy ember szétrobbanó ambíciója és álma vetett (a nemzet érdekében mond le, magyarázta Nixon, nem személyes indíttatásból: „Mindig is kitartó voltam – mondta kissé remegő hangon, szemöldökét összevonva. – Testem minden porcikája tiltakozik ellene, hogy elhagyjam a hivatalomat, mielőtt letölteném az időmet”), szóval hogy ez a ház odalett, elveszett, ugyanúgy eltűnt az életemből, mint a gyerekkori otthonom Hayes falucskában, mint a főiskolai szobám Middleburyben, mint az egyetemi szállásunk Cambridge-ben egy tégla bérházban a Kirkland Streeten, nem messze az akkori Germanic múzeumtól, vagy mint a kis almazöld ház, az első igazi házunk udvarral, pincével és levélnyílással, amit az egyetemtől béreltünk Hanoverben, közvetlen a 120-as út mellett, kőhajításnyira az Orozco-falfestményektől.

Igazság szerint ebben a nappaliban jómagam is egy televízión sugárzott képpel voltam egyenértékű: ideiglenes látogató, másodlagos tünet.

John Updike: Emlékek Gerard Ford elnökségéről

Fordította: Pék Zoltán

21. Század Kiadó, 2022