„A vízügyi szolgálat a legnehezebbek közé tartozik s rendkívüli egyéni felelősséggel is jár. Éppen ezért a legtöbb államban különleges intézkedésekkel igyekeznek biztosítani, hogy a fiatal mérnöki generációnak csak a színe-java kerülhessen be az állami vízügyi igazgatáshoz. Hazánkban, sajnos, vízügyi szolgálatunk mostoha viszonyai folytán a fiatal nemzedéknek agilisabb, élelmesebb része újabban a kevesebb felelősséggel járó és jobb megélhetést biztosító pályákon kezd elhelyezkedést keresni. Ha e tekintetben nem történik változás, lehetetlen lesz elkerülni, hogy a munkálatok végrehajtásánál hibák, hibás intézkedések is ne történjenek” – panaszkodott Sajó Elemér vízépítő mérnök 1931-ben a Vízügyi Közleményekben megjelent, Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában című átfogó esszéjében.
A kéziratban közel 200 oldalas tanulmányt Sajó a Földművelésügyi Minisztérium tisztviselőjeként, a hazai vízgadálkodás szakpolitikai irányítójaként írta tíz évvel az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés után, 1930-ban. Bár az ország drasztikus területi veszteségét eredményező békeszerződés Magyarország számos gazdasági és gazdaságirányítási rendszerében szinte helyrehozhatatlan károkat okozott, a vízgazdálkodást a többi ágazatnál, például az erdőgazdálkodásnál vagy a jóformán teljesen lenullázott nyersanyag-kitermelésnél és az azon alapuló iparnál kevésbé érintette. Mint azt Glatz Ferenc Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke a Kárpát-medence vízgazdálkodását feldolgozó tanulmányában – Sajó értékítéleténél lényegesen optimistább húrokat pengetve – írta, „az 1919-1920. évi békék a Kárpát-medence magyarországi részének vízügyi igazgatását sújtották a legkevésbé, mivel itt érintetlen maradt az 1867–1918 között európai színvonalon kiépített vízügyi adminisztráció. Mind a szervezet, mind a szakembergárda. Míg a szomszédos államok vízügyét – eddigi ismereteink szerint – újra kellett építeni. Az európai szintű vízgazdálkodási szakemberállomány, illetve a mögötte meghúzódó mérnökképzés rendben tartotta – természetesen a kor igényeihez igazodva – a magyar állam víztesteit, és tovább építette az 1918 előtti szakigazgatást.”
A vízi úthálózat, ami nem jött létre
Sajó 1931-ben nyilvánosságra hozott tervezete alapján azonban mégis úgy tűnik, hogy a szakembergárdában és az intézményrendszerben rejlő lehetőségeket nem feltétlenül sikerült maradéktalanul kiaknázni. A vízügyi mérnök-szakpolitikus egyik szívügye, a magyarországi vízi úthálózat kiterjesztése például máig nem valósult meg, pedig ahol lehetett, például a fakitermelést követő – főként tiszai – faúsztatásokkal, több ágazat is előszeretettel használta a folyók által az országrészek között biztosított összeköttetéseket. Sajó hosszan sorolta a magyarországi folyók csatornákkal való összekötésében rejlő gazdasági lehetőségeket, kiemelve, hogy „csonka hazánk területeinek jelentékeny része – sík volta és már jelenleg is előrehaladott mezőgazdasági kultúrája révén – önként kínálkozik arra, hogy ott intenzív víziút-hálózatot teremtsünk meg. Ennek a jövendőbeli hálózatnak most még csak a keretei vannak nagyjában meg: a Duna, a Tisza, a Körös, a Sajó, a Sió és a Balaton, délen pedig a Dráva egy része. Ami már megvan, az is kevéssé vagy éppenséggel sehogy sincsen kihasználva, vasúti és közúti hálózatunk még alig van összekapcsolva vizeinkkel.”
A tervezett vízi úthálózat egyik legfontosabb eleme, a tervezet gyöngyszeme a Duna–Tisza-csatorna megépítése lett volna. A Duna jobb hajózhatóságát és a Tiszával való összeköttetését biztosító csatorna ötlete amúgy olyannyira nem Sajó fejéből pattant ki, hogy 1930-ban már több mint kétszáz éves hagyományai voltak a tervezgetésnek. Sőt, a Kiskunságon át vezető, az ország legnagyobb potenciális vízi sztrádáit összekötő csatorna ötlete már akkor sem volt teljesen új, amikor Franz Baron Dillherr von Althan báró, Szolnok várparancsnoka 1715-ben VI. Károly német-római császár (egyúttal III. Károly magyar király) elé terjesztette kérelmét az építés megkezdésére. Bár később mások mellett Podmaniczky József báró, majd Széchenyi István gróf és Zichy Jenő gróf is kampányoltak a Duna–Tisza-csatorna megépítése mellett, sem ők, sem – évtizedekkel később – Sajó nem jutott sokkal előrébb a megvalósítással. A két nagy hazai folyamot összekötő, hajózható csatorna máig csak tervezőasztalokon létezik. Tervként viszont mit sem vesztett a népszerűségéből, a hazai vízi közlekedés átfogó rendszerének tervezeteiben még a kétezres években is fejlesztési stratégiák központi elemeként került szóba.
Az Alföld nem adta meg magát
Sajó nagyszabású vízrendezési tervei közül korántsem a Duna–Tisza-csatorna volt az egyetlen, ami végül nem valósult meg. A két világháború vízgazdálkodási szakemberei, köztük Sajó is úgy vélték, hogy a megcsonkított ország gazdaságának helyreállítása az Alföld termőképességének fokozásán áll vagy bukik. Ahogy azt Glatz írta már idézett tanumányában, a szakembergárdát az sem riasztotta el, hogy ehhez sem az alföldi talaj vízmegtartó képessége, sem az éghajlati viszonyok nem voltak épp kedvezőek. Sajó a megoldást az országos öntözőrendszerek kiépítésében látta, mert szerinte a „nagy társulati öntözéseknek még igen jelentékeny mellékes hasznai is lennének: az öntöző művek megépítése, az öntöző telepek, gazdaságok berendezése igen sok munkaalkalmat szolgáltat és az öntözőüzem, valamint az azzal kapcsolatos intenzív gazdaság és nagy állattartás is sok embert foglalkoztat és pedig – ami rendkívül fontos – az egész éven át. A beruházott tőkék pedig aránylag rövid időn belül, már néhány év alatt emelik a hozamokat és ezzel fokozatosan visszatérnek a gazdasági élet vérkeringésébe (…). Ha az öntözésekkel a munkaalkalmak jelentékenyen szaporodnak és népességünk kereseti viszonyai is javulnak, csökkenni fog a kivándorlás utáni vágy, sőt az elszakított területek kivándorló magyarjainak is egy része nem Kanada vagy Argentína, hanem Csonkamagyarország felé fogja venni az útját és ezzel is erősíti nemzetünk törzsét.”
A kiterjedt alföldi öntözőrendszer létesítésével, Mezőgazdasági vízműtan című, a Magyar Tudományos Akadémia első díját kiérdemlő akadémiai pályamunkájában mintegy ötven évvel korábban a magyarországi vízgazdálkodás egyik legnagyobb alakja, Kvassay Jenő is részletekbe menően foglalkozott a kérdéssel. Kvassay egységként kezelte a belvízrendezést, a folyószabályozást, a mocsarak lecsapolását, valamint a mezőgazdasági aszálykárok elleni védekezést és szorgalmazta a monokultúrák megszüntetését, valamint a rétek, szántóföldek, legelők kiterjedt öntözőrendszereinek kiépítését. Csakhogy víziója, mint az Sajó munkájából kiderül, még részleteiben sem nagyon valósult meg.
A Kvassay és Sajó munkássága közötti folytonosság több volt szakmai meggyőződésnél: a hazai vízgazdálkodási irányelveket megreformáló, majd mintegy négy évtizeden keresztül meghatározó Kvassay Jenő ugyanis Sajó Elemér anyai nagybátyja volt. A magyarországi vízgadálkodást 1879-től az első világháború végéig meghatározó Kvassay irányítása alatt közel másfél millió katasztrális holdnyi, vagyis több mint 860 ezer hektárnyi területen rendezték a hazai belvízviszonyokat, elsősorban az érintett területek lecsapolásával. A munkát gyakorlatilag teljes mértékben emberi munkaerővel, gépek segítsége nélkül végezték el. A Magyar agrártörténeti életrajzok szerint Kvassay munkásságának köszönhető a vízgazdálkodás szisztematikus megszervezéséért is felelős kultúrmérnöki intézményrendszer megszervezése. A mára nemigen használt kultúrmérnöki tevékenység magába foglalta az utak, vasutak, hidak, vízi és mezőgazdasági létesítmények tervezésének és építésének tudományát. Kvassay nevéhez fűződik továbbá az 1885-ös vízjogi törvény beiktatása, ami kimondta, hogy az ország területének vizei köztulajdonban vannak, valamint három évvel később a halászati törvényt is tető alá hozta, illetve ennek nyomán elkezdődött a mesterséges tavak és halászati gazdaságok – belvízrendezésben is fontos szerepet betöltő – tervezése és kialakítása.
Bár a Kvassay irányította vízgazdálkodás évtizedei a belvízrendezésről szóltak, Sajó később folytatta nagybátyja munkáját, mert „a belvízrendező munkák is jelentékeny részben el vannak ugyan végezve, de azért ezen a téren még nagyon sok teendő vár az országra”. Fő feladatnak például Szeged környékének és a borsodi nyílt ártértnek a rendezését nevezte meg.
A szovjet befolyás nem az ésszerűsítés irányába hatott
Az Alföld ökológiai túlterhelése Glatz szerint az 1960-as években már a szovjet érdekek kielégítése miatt folytatódott, a helyzeten pedig tovább rontott, hogy a nagy ipar- és városfejlesztési programok kivitelezésekor sem gondolták át kellően az exponenciálisan megnövekvő vízigényeket. Bár akkoriban akkumulátorgyárak nem épültek, annak már akkor is nagy hagyományai voltak, hogy olyan területeken is ipari és urbánus központokat hoztak létre, ahol mindehhez nem volt elegendő víz. A történész szerint az Európai Unió vízgyűjtő szerinti vízpolitikája, valamint a nemzetállamokon átívelő Duna-programok időszakában, az uniós csatlakozást követően már nem kérdés, hogy a korábbi területfejlesztési politikák „természetellenesen” kezelték az ország vizeit.
Az államszocializmus leginkább meghatározó vízügyi szakembere Magyarországon Mosonyi Emil volt, akinek vezetésével elsőként 1954-ben készült a felszíni és a felszín alatti vízkészletet korszerű irányelvek mentén felmérő vízgazdálkodási keretterv. A tizenhét kötetes stratégia – a Magyarország a XX. században című enciklopédia műszaki és természettudományokat taglaló kötete értelmében – kiválóan illeszkedett a szocialista tervgazdálkodás kereteibe, évtizedekre meghatározta a vízgazdálkodási fejlesztéseket.
Mosonyi minden szempontból méltónak bizonyult nagy elődei, Kvassay és Sajó hagyatékának folytatására: nagyszabású tervei voltak, amelyek közül a leggrandiózusabbak a politika útvesztőiben mentek gallyra. Mosonyi elkötelezett híve volt a Duna hasznosításának, mind a vízi közlekedés fejlesztésének, mind pedig az országokon átívelő folyam energetikai hasznosításának élharcosa volt. Miután a tiszalöki vízlépcső tervezését és megvalósítását irányította, több vízierőmű építésére is javaslatot tett, egyebek mellett elkészítette a Dunakanyarban létesítendő – később Bős-nagymarosi vízlépcsőként elhíresült – erőmű első terveit. A Forradalmi Bizottságban való szerepvállalása miatt 1957-ben megfosztották műegyetemi katedrájától, végül 1965-ben emigrált Németországba, a Karlsruhei Egyetem vízépítési tanszékén tárt karokkal várták, ami nem csoda, mert a tározó medencék tervezésében, a vízierőművek környezeti és szociális hatásvizsgálatában, a duzzasztási görbék számításában nemzetközi elismertségre tett szert.
Az energetikai célú, a Duna nemzetközi hajózhatóságát javító vízlépcsők összehangolt létesítésére a 20. század közepén merült fel elsőként az igény, bár már korábban – Magyarországon például Sajó Elemér személyében – is akadtak összehangolt fejlesztéseket szorgalmazó szakemberek. A magyar kormány 1963-ban kötött megállapodást Csehszlovákiával a Bős-nagymarosi vízlépcső közös beruházási programjának kidolgozására. A terveket a két ország 1977-ben fogadta el, a munkálatok – mint azt Borbáth Péter részletesen összefoglalta – mindkét országban 1986-ban indultak el. A bősi vízerőmű el is készült 1993-ra, a magyar fél azonban nem teljesítette korábbi vállalásait, egyebek mellett a vízlépcső építése körüli tüntetéshullám és a polgári ellenállás miatt.
Bár a Bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések az időben azt szorosan követő rendszerváltozás miatt utólag politikai akcióként maradtak meg a kollektív emlékezetben, valójában nem jelezte olyan egyértelműen a politikai öntudatra ébredést, ahogy azt utólag gondolni lehetne. Vannak ugyanis arra utaló jelek, hogy az állampárt egyébként is vonakodott teljesíteni a szerződésben általa vállaltakat. Az MSZMP még az 1980-as évek elején felkérte a kormányzattal akkoriban is inkább a békés együttműködést képviselő MTA-t a vízlépcsőrendszer lehetséges környezeti és mezőgazdasági hatásainak a vizsgálatára. A jelentésben az akadémikusok egészen odáig merészkedtek, hogy még a beruházás leállítására is javaslatot tettek. Ezt ugyan nyíltan nem fogadták meg a pártvezetők, de anyagi okokra hivatkozva a beruházás elhalasztását kérvényezték a csehszlovák kormánytól. A nagymarosi beruházásnak végül az 1988-89-es tüntetéssorozat végképp véget vetett. Akadnak, akik szerint Magyarország – a vízlépcső elleni tiltakozásokból politikai hasznot húzó ellenzéki mozgolódás miatt – óriási ziccert hagyott ki, mert a Dunakanyarban felépítendő vízierőmű az egyik sarokkövét jelenthette volna a megújuló energián alapuló 21. századi energiapolitika kiépítésének.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/vizgazdalkodas
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
