Az alapszituáció azonos a Schnitzler-művel: egy klinikai orvos nyilvános szakmai meghurcoltatása morális döntése miatt – nem engedélyezi, hogy a katolikus pap feladja az utolsó kenetet egy elhibázott abortusz miatt haldokló lánynak. A szakmai meghurcoltatás része érdekelt?
Amiért ez a darab érdekel, nem ilyen egyszerű képlet, és még ennél is egyszerűbb képlet – a kettő egyszerre. Azzal játszik el a szerző, hogy mi az, amit látunk, és hogy amit látunk, valóban az-e, amit annak gondolunk. Az identitást vizsgálja, egyrészről azt, hogy kinek mi a valódi, a választott, a társadalom által rákényszerített identitása, illetve hogy mit képvisel abból, ami látszik. Hogy akik valakit bántanak az identitása miatt, vajon pontosan érzékelik-e a másik identitását. Vagy hogy milyen valós okai vannak annak, hogy valakit kiközösítenek az identitása miatt. Annyira képviseli netán a saját identitását vagy csak a társadalom használja fel ellene ürügyként, pro és kontra. Egyszerűbben szólva: mi a látszat, mi a valóság, ki mit gondol magáról, ki kicsoda valójában.
Magyarországon rendszerszintű a különböző nemi identitású, szexuális orientációjú emberek, csoportok diszkriminációja, stigmázása. Ennek a jelenségnek a sűrítménye is felfedezhető Az orvosban?
Inkább arról van szó, hogy a szerző nagyon bátran és kíméletlenül mutat fel olyan helyzeteket, ahol a bőrszínük, a nemi szerepük, a társadalmi státuszuk folytán alá- és fölérendeltségi viszonyba kerülnek egymással emberek. A mi társadalmunkat az jellemzi, hogy a hatalomnak nagyon fontos, hogy legyenek alsóbbrendű és felsőbbrendű emberek. Egy olyan társadalomban, ahol ez nagyon nem pc, mondhatni végtelenül kínos és semmilyen módon nem tolerált, ott a másik irányból zűrzavaros helyzet az identitás kérdése. Azért kapott el ez a darab, mert azt vizsgálja az emberi működésből a 21. század furcsa, zűrzavaros, egyszerre nagyon szabad és nem szabad végletei között, hogy igazán nem azt látjuk, aki a másik. Ehhez persze hozzájárul minden kizárólagosságot képviselő eszmerendszer, a politika, az egyház, esetenként a különböző mozgalmak is. Jóindulattal kell a másik felé fordulni.
Az orvos és a pap fizikai egymásnak feszülése, dulakodása felkerül az internetre, ilyen értelemben a közösségi platformokon megjelenő tartalmak is torzíthatják azt, hogy kit kinek látunk…
A social media-vonatkozás lényegtelen abban az értelemben, hogy nem történik más ebben a meghurcoltatás történetben, mint bármely egyéb társadalmi pillanatban: minden eszköz bevetésre kerül. A dolgok egy irányba kezdenek el működni, vagyis azt a célt szolgálják, hogy egy személyes konfliktus társadalmi konfliktussá terebélyesedjék, ami a social media nélkül is megtörténik. Ebből az egészből az érdekel, hogy mi a valós tartalma annak, amit egymásról gondolunk. Hogy képesek vagyunk-e még arra, hogy mindentől függetlenül, valós kíváncsisággal ránézzünk egy másik emberre, hogy nyitva maradjon az, ki az az ember, vagy pedig képtelenek vagyunk tudatos és tudattalan előítéletek nélkül létezni. Végül is nem lehet eldönteni, hogy kinek van igaza. Dr. Wolff a legkomolyabb meggyőződésből végzi a dolgát, képviseli a saját szakmaiságát. Mint ahogy a pap sem csinál mást, mint hogy képviseli a saját szakmaiságát. Ez indítja el az egész őrületes, furcsa, kavargó eszmei bacchanáliát. Nem szoktak nálunk ilyen típusú darabokat játszani. Iszonyúan fontos a néző figyelme, muszáj követnie a lépcsőzetes, ok-okozati játékot. Hiteles kell, hogy legyen minden résztvevőnek a saját igazságából adódó következő érve.
A hazai társadalmi klímában sokszor pattanásig feszült idegek, zsigeri, indulati reakciók helyettesítik az érveket, mintha a másik megalázása, megsemmisítése volna a cél… Az orvosban érvényesül az angolszász vitakultúra?
Végletekig fokozza a szerző, hogy ki milyen vehemenciával, mennyire nem valós objektivitással képviseli a saját nézőpontját, de az összes olyan pillanatra, amikor az emberi megalázásnak a fuvallata felmerül, máshogy reagál az angolszász közeg, mint ahogy reagálna a magyar közeg. Szintén nagyon fontos része a darabnak arról beszélni, hogy mi a dolga a szűkebb, tágabb közegnek, ha a környezetünk egy vitában átlépi az emberségben megalázás küszöbét. El lehet oda jutni, mint ahová az orvos és a pap, hogy normális beszélgetést folytatnak egymással.
Az Átrium nagy bajba került a függetlenek totális anyagi lenullázásával. A kulturális szférában már szinte csak azoknak osztogatnak közpénzeket a döntéshozók, ráadásul a sajátjukként, akik lojálisak a hatalomhoz…
Már nem nekem kell erről beszélni. Nem is tudok már. Az országnak jó így, az a párezer ember, aki tíz éve pofázik, nem hatékony. Vagy beállsz és benyalsz a hatalomnak, vagy nem kapsz pénzt. És ha kapsz is, nagyon figyelnek, észnél kell lenned, mire költöd. Ezt a darabot nem tudom, hogy meddig lehetne még megcsinálni. Be fognak zárni színházak, mert nem tudnak működni. Arra fut ki a magyar kultúrpolitika, hogy ami nem azt képviseli, amit a kormány elvár, az ne legyen. Ne megtűrt, ne tiltott legyen, hanem egyáltalán ne legyen!
Szentgyörgyi Rita
