Beverly. Ez egy női név. Miért adott az anyád egy női nevet neked? Kíváncsi lennék.
Így töpreng Claire, a sikeres színésznő szereptanulás közben a Két test, egy lélek című filmben. A barátját, Bevet faggatja, aki indokolatlanul dühös lesz a kérdéstől („mi a faszt akarsz a kibaszott pszichoanalízissel?”), pláne, hogy Claire jó nyomon jár: Beverly ikertestvérét Elliotnak hívják, de csak Ellie-nek becézik.
Mintha csak ebből a jelenetből bontotta volna ki Alice Birch vezető író a Két test, egy lélek idei sorozatadaptációját. Az új, hatrészes változatban ugyanis Beverly és Elliot Mantle valóban nő lett: két ragyogó tehetségű, de labilis lelkialkatú nőgyógyász. Együtt nőttek fel, pontosan ugyanúgy néznek ki, és felnőttként is képtelenek leválni egymásról. Természetük ugyanakkor különbözik. Beverly befelé forduló, tépelődő, depresszióra hajlamos nő, míg Elliot kicsapongó életet él, aggasztóan sok kábítószert fogyaszt, és élvezettel manipulálja a környezetét. Szimbiotikus kapcsolatukba kódolva van a tragédia, a lejtőn pedig azután indulnak el, hogy Bev megismeri és megszereti egyik kliensüket, akit itt nem Claire-nek, hanem Genevieve-nek hívnak.
Ezek az angolszász filmes sajtóban rosszmájúan, de találóan femsploitationnek nevezett darabok általában hamar a filmtörténet szemétdombján kötnek ki. Legalábbis nem sűrűn emlegetjük a Hilary Swank főszereplésével készült Az új karate kölyköt vagy a Mila Kunist sorozatgyilkosszerepbe helyező Amerikai pszichó 2-t, ahogy a Mi kell a nőnek? nyomában készült Mi kell a férfinak? is nyom nélkül és megérdemelten tűnt el a süllyesztőben.
Az új Két test, egy lélek azonban ígéretesebbnek tűnt, egyfelől a sorozatformátum, másfelől az alkotó személye miatt. Hat epizódban nyilván izgalmasan árnyalható, bővíthető David Cronenberg 1988-as filmjének világa, és így a nemváltás ötlete mellett az új karakterek és a történetbe szőtt további motívumok is elmélyíthetik az ikernővérek tragédiáját. Birch különösen alkalmasnak tűnt az adaptáció feladatára. A Normális emberek írójaként bizonyította, hogy ért az intim szerelmi és szexuális kapcsolat bemutatásához, az Utódlás íróstábjában pedig a különféle lelki sebekkel és traumákkal elnehezített családi viszonyok ábrázolásában szerezhetett gyakorlatot.
A tévésorozatokban ugyanakkor ritkábban valósítható meg olyan határozott szerzői koncepció, mint a nagyjátékfilmekben, Cronenberg pedig kifejezetten szerzői alkatú rendező volt és maradt. A nyolcvanas évek második felében került a legközelebb hozzá, hogy a hollywoodi elitben dolgozzon: A léggyel már elmozdult korábbi testhorrorjai nyersebb stílusától a melodráma pátosza felé, és a Két test, egy lélek, valamint a nyomában készített Pillangó úrfi is a melodrámai közelítésmódot érvényesíti.
Az eredeti Két test, egy lélek a testvéri szeretet tragédiájáról szól. Cronenberg olyan szerelmi háromszögtörténetként dolgozta fel Bari Wood és Jack Geasland hetvenes évekbeli regényét, amelynek csúcsain a színésznő mellett az ikerpár tagjai állnak, és nehéz eldönteni, a felek pontosan milyen érzésekkel – szerelemmel? szenvedéllyel? megszállottsággal? – viseltetnek egymás iránt.
Az idei sorozatadaptációval kapcsolatban tehát az a legfőbb kérdés, Birchnek és írótársainak, illetve az epizódok rendezőinek sikerül-e megőrizni a történet középpontjában álló testvéri viszony törékenységét, komplexitását és tragédiáját. A sorozat e tekintetben jottányit sem tesz hozzá az eredeti filmhez, ám a lineáris időkezelés megbonyolításával és a mellékszálak részletesebb kifejtésével elvesz annak melodrámai sűrítettségéből, érzelmi felfokozottságából. A filmjeivel kapcsolatban gyakran emlegetett „klinikai tekintet” miatt szokás Cronenberget „hideg” rendezőnek tartani – tévesen –, valójában azonban a sorozat sokkal hidegebb, sprődebb az alapjául szolgáló filmnél. Egyúttal erőteljesebben szatirikus hangvételű, és a felmérhetetlen luxusban élő, valóságtól eltávolodott elit kritikáját is célozza, hasonlóan A szomorúság háromszögéhez, A Fehér Lótuszhoz vagy éppen az Utódláshoz.
Utóbbi vonása aligha tekinthető nóvumnak, sokkal inkább a jelenleg olajozottan működő szatíraklisék ismeretéről tanúskodik – igaz, azokat színvonalasan használja, különösen a Mantle nővérek milliárdos szponzora által rendezett, kínos vacsora epizódjában. Az már sokkal többet ígérő változtatás, hogy Beverly gyereket szeretne, mint ahogy a nőgyógyászati rendelő, majd a – váratlan forgatókönyvírói lóugrással egyik részről a másikra felépülő – szülészeti klinika működtetése is új jelentésrétegekkel gazdagodhat, ha női orvosok történetét nézzük.
A sorozat ezáltal képes többé válni az eredeti film szellemtelen „nőiesítésénél” és egyszerű újramesélésénél. Egyéni megoldásai – például a számos szülésjelenettel és egy-két erektált pénisz látványával is hangsúlyozott korhatáros megközelítés – alkotói bátorságra mutatnak. Főhősei ugyanakkor szürkébbek, mint Cronenberg talányosabb és intenzívebb filmjében, jellemük és viszonyuk elmélyítése helyett többször inkább azok túlmagyarázását látjuk (ehhez hozzájárul, hogy a kettős szerep szép kihívását vállaló Rachel Weisznek Elliotként olyan színpadiasan kell eljátszania az őrült nőt, mint egy gótikus rémdrámában). Az új Két test, egy lélek feminista nézőpontból és szatirikus éle miatt is időszerű sorozat, de alkotói rosszul jönnek ki belőle, hogy a film, amelynek feldolgozására vállalkoztak, lényegesen jobb.
Két test, egy lélek (Dead Ringers), 2023, 6 rész, Prime Video. 24.hu: 6/10.
