83 éves korában, rövid ideig tartó, méltósággal viselt betegségben elhunyt Ragályi Elemér, a magyar film egyik meghatározó alakja, aki pályája során közel száz filmen dolgozott, ezek közül számos klasszikussá vált. A 60-as évek végétől Ragályi a fiatal magyar rendezői gárda keresett operatőre lett, egyik visszatérő alkotótársa Sándor Pál volt, aki vele találta meg jellegzetes rendezői hangját, stílusát. Az 1971-es Sárika, drágámtól kezdve nyolc filmet forgattak közösen, például olyanokat, mint a Régi idők focija, a Szabadíts meg a gonosztól! vagy a Ripacsok.
„Úgy indult a közös munkánk, hogy felkértem őt: dolgozzunk együtt. És onnantól kezdve évtizedekig együtt maradtunk” – mondta a 24.hu-nak Sándor Pál, aki szerint két mondatban összefoglalható, miért találták meg olyan hamar a közös hangot:
Az egyik, hogy egy zseniális operatőr volt. A másik pedig, hogy egy fantasztikus ember, akire fel lehetett nézni. Nem is fantasztikus, hanem egy igazi ember, emberből faragott ember volt. Ez a kettő együtt összetartott minket néhány évtizedig. Azt gondolom, hogy a magyar filmben nagyon sok elképesztő tehetségű alkotó volt és van, de nagyon ritka, aki annyira emberből lett volna faragva, mint Elemér.
Nagyon szoros alkotói együttműködés alakult ki köztük, ami úgy zajlott, hogy amint elkészült a forgatókönyv, Sándor és Ragályi leültek, hogy végiggondolják az utat, amit be kell járniuk a film elkészítésével. „Mivel az emberi és az alkotói ízlésünk közös volt, így mindegyik film vagy forgatás – a sikerültek és a nem sikerültek is – egy olyan út megtétele volt, amelynek során mind a ketten úgy éreztük, mindent odaadunk egymásnak”. Kapcsolatuk viszont messze túlmutatott a gyümölcsöző szakmai együttműködésen.
Sándor Pál úgy látja, hogy ez egyszerre volt több és kevesebb, mint barátság, mivel felejthetetlenné váltak egymás számára, de volt egy olyan emberi mélysége a kapcsolatuknak, amit nem kellett minden héten visszaigazolni. „Találkoztunk, beszélgettünk, mindig átrágtuk a következő filmet, és amikor véget ért a munka, maradt a kölcsönös szeretet, a megbecsülés és a barátság.”
Akkor sem fogytak ki tehát a témából, ha épp nem egy készülő filmről volt szó: ilyenkor nagyokat politizáltak, vagy az életükről beszélgettek, esetleg megosztották egymással, milyen terveik vannak még. Márpedig tervek mindig akadtak, még a legutóbbi időszakban is. Sándor Pál ugyanis akar még filmet csinálni, és szóba is került köztük egy olyan forgatókönyvötlet, amelyet Ragályi Elemér fiával, az általa szintén imádott Ragályi Mártonnal forgathatna le.
A rendező azt is felidézte lapunknak, hogy élete útjának utolsó harmadát járva összegez az ember, és ő visszatekintve azt látja, hogy pályájának három olyan alappillére volt, „akik nélkül nem lehettem volna az, aki vagyok”: Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró, Garas Dezső és Ragályi Elemér. Ezt a felismerést elmondta Ragályinak is, akinek jól is esett. „Tudta magától is, csak örült, hogy én kimondtam.”
Sándor Pál utoljára tavaly novemberben, a Macska a forró bádogtetőn bemutatóján találkozott Ragályi Elemérrel, ahol megbeszélték, hogy ideje megint leülniük egymással.
Sajnos leülni nem tudunk, de ő velem marad. Én nem tudom, és nem is fogom elengedni soha, amíg élek. A közös munka, az együttgondolkodásunk, az együtt veszekedéseink, az együttlétünk mind-mind olyan dolog, ami itt van velem, elkísér. Képtelen vagyok múlt időben beszélni róla
– tette hozzá.
Telefonon értük el Török Ferencet is, akivel Ragályi Elemér pályája utolsó szakaszának legfontosabb filmjén, az 1945-ön dolgozott. A Szántó T. Gábor Hazatérés című elbeszéléséből készült fekete-fehér filmdráma egyetlen nap eseményeit mutatja be a második világháború végnapjaiban, amikor egy kelet-magyarországi falu életét felkavarja két zsidó ember hazaérkezése. Török régóta az egyik legnagyobb magyar operatőrnek tartotta Ragályit, akivel véletlenszerűen találkozott a Focus Fox utómunka-stúdióban, amelynek Ragályi társtulajdonosa is volt: „Ő épp valami külföldi filmet fényelt, és én is ott dolgoztam valamin, így összefutottunk, és beszéltem neki az 1945 tervéről. Erre ő elmesélte, hogy ő rákosligeti gyerekként, 5–6 évesen hogy élte meg azt az időszakot, amikor a háború vége zajlott. Egymásra találtunk.”
A rendező felidézte, milyen hihetetlen biztonságérzetet adott neki Ragályi rutinja és jelenléte a teljes munkafolyamat során. A megkérdőjelezhetetlen tekintélyű operatőr abban a kérdésben is végig kiállt mellette, hogy a film legyen fekete-fehér, amiről nem mindig könnyű meggyőzni a producereket. A forgatás alatt sem csak Ragályi elképesztő szakmai tudása segített sokat, de a kisugárzása is. Török szerint rengeteget lehetett tanulni abból a finomságból, udvariasságból és pontosságból, ami a megszólalásait és a stábtagokhoz való hozzáállását jellemezte.
Az összes kompozíció is tiszta volt, és az összes mondat is, amit mondott. Nem beszélt összevissza, egyáltalán nem engedett teret a zavarnak. Elemérrel dolgozni a legmegnyugtatóbb dolog: annyira nyugodt volt, hogy átragasztotta a színészekre is
– mondta Török, hangsúlyozva, hogy az operatőr szerepe korántsem merül ki abban, hogy komponál, bevilágít, helyzeteket old meg és összesúg a rendezővel. Hiszen ő néz rá a színészre utoljára, és ő látja a kamerán keresztül, hogy „merre van az arra”. Török szerint Ragályinak hihetetlen pszichológiai ereje volt, amivel a színészeknek és a teljes stábnak is nagy biztonságérzetet adott. „Ott volt, és onnantól senkinek nem volt kérdés, hogy ez most jó lesz-e vagy sem, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy az lesz.”
Persze a technikai tudása is párját ritkította, aminek köze lehetett ahhoz az életrajzi fejleményhez is, hogy Ragályi tényleg alulról kezdte a szakmát. Csak harmadik nekifutásra vették fel operatőrnek, így mire bejutott a főiskolára, volt már fűző, világosító, focus puller, és sokáig csak második-harmadik asszisztensként dolgozott a forgatásokon. „A húszas éveiben ő tényleg minden lépcsőfokát végigjárta a szakmának. Nem az volt, hogy beült az operatőri székbe és egyből ő lett a DOP (Director of Photography). Ennek révén mindent tudott a technikáról. Az utolsó tükörreflexet, a statív legapróbb alkatrészeit és az összes lencsét úgy ismerte, hogy be kellett hívni a filmgyár raktárába, mert ő számolt el vele.”
Ragályi már az 1945 forgatásakor is bőven a hetvenes évei közepén járt, de Török szerint fizikailag nagyon jó állapotban volt, amiért tett is az életmódjával: vitorlázott, teniszezett, a sport állandó része volt az életének.
„Tele volt energiával. Fölmászott a létra tetejére, elsőre nem is hittem el, mit keres ott. Volt egy tűzjelenet, ahol be kellett gyújtani egy épített díszlet tetejét, ő meg onnan, harminc méter magasan variált” – emlékezett vissza a rendező, aki emiatt valahogy mindig örökéletűnek képzelte Ragályit, így teljesen felkészületlenül érte a csütörtöki halálhír, amit ő is a sajtóban olvasott.
Ő amúgy azt vallja, hogy az a jó operatőr, aki bármilyen stílusban képes forgatni, összhangot talál a rendezővel, de a tudása és személyisége révén mindig hoz egy minőséget a munkába. Ez a rugalmasság Ragályinál már a korai filmjeiben is világosan megmutatkozott, hiszen a legkülönfélébb stílusban készült filmeken dolgozott: a Zolnay Pállal forgatott Fotográfia fekete-fehér képei például teljesen más megközelítést igényeltek, mint mondjuk a kézikamerázás Sándor Pál filmjeiben. Török így összegez:
Ha megnézzük ezeket a filmeket, nem egységes stílust fogunk látni, hanem azt, hogy nincs bennük rossz kép. Olyat egyszerűen nem ismerünk tőle.
